7. fejezet

Remélem teszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:)
puszi

Mozgolódást láttam a bokorban és reméltem, hogy talán egy őz lesz, de mikor meghallottam a fegyver csörgést, biztos voltam benne, hogy nem állat.
A szívem eszeveszett dörömbölésbe kezdett és egész testemben remegni kezdtem.
Ezer meg ezer gondolat fordult meg a fejemben.
Például elfutok, mielőtt kijönne a bokorból, esetleg keresek valami „fegyvert” és támadásba lendülök és leütöm, majd elszaladok, vagy maradok és meghalok.
Az első variáció nem volt jó ötlet, mivel ha el is szaladok biztos utol fog érni, a második pedig sosem következhetne be, mivel semmi sincs a közelemben, amit fegyverként használhatnék, így maradt a harmadik variáció, miszerint meghalok.
Most végem van, meg fogok halni - gondoltam, miközben előlépett az illető a bokor rejtekéből. Egy percig csak néztük egymást, majd megszólalt.
- Rebeka, maga mit keres itt? Mi van, ha nem én találok magára? – kérdezte, közben tett előre egy lépést.
- Akkor meghalok – vontam vállat és elnéztem másfelé.
- Mit keres itt? – tudakolta.
- Ahhoz semmi köze! – néztem rá.
- Igaza van, valóban nincs, de ha megkérhetném menjen haza, mert a társaim magát keresik.
- Itt vannak az erdőben? – kérdeztem, és közelebb mentem Kleinhez.
- Még nincsenek. Azt mondtam, hogy egy órával később kövessenek. Jöjjön, nincs sok időnk - mondta, majd megragadta a karomat és húzni kezdett. Ha akartam se tudtam volna ellenkezni, mert erősen fogott és nem eresztett..
- Tudja, hogy hol lakom? – kérdeztem.
- Nem, ezért mondja nekem, hogy merre menjek.
- Ez most parancs?
- Igen – felelte, én pedig mondtam az irányokat.


- Most már elég messze vagyunk – szólalt meg húsz perc gyaloglás után, de még mindig nem értünk haza.
- Klein…
- Robert – vágott közbe. – Nem szeretem, ha a vezetéknevemen szólítanak – magyarázta meg.
- Értem. Tehát Robert, maga kész rejtély számomra.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte.
- Miért akar megvédeni? És most ne térjen ki a válaszadás elől.
- Mert a zsidók kiirtása ellen vagyok.
- Akkor miért…
- Miért teszem, mégis azt? – tette fel helyettem a kérdést. – Mert nem volt választásom. Muszáj volt katonának állnom, mert a háború megkívánta.
- Nem léphet ki?
- Nem. – Ekkor hangos nevetéseket hallottunk. – Állj! – torpant meg, majd körbenézett és behúzott egy bokor mögé. – Maradjon itt, és ne mozduljon el! - mondta, majd elment. Most már közelebbről hallottam a férfi hangokat, majd Klein is megszólalt, de németül, így nem értettem őket. Gondolom parancsokat adott, amit nem vettek jó néven, de a parancs az parancs. Gyors léptekkel távoztak, én pedig megijedtem, mikor Robert megszólalt.
- Rebeka, jöjjön utánam – nyújtotta felém az egyik kezét, amit megfogtam, majd tovább mentünk.
- Mit mondott nekik? – kérdeztem kis idő múlva.
- Hogy keressék Önt az erdő azon részén – mutatott a hátunk mögé-, mivel már itt átkutattam a rengeteget.
- Értem.
Félóra gyaloglás után végre hazaértünk, de még mindig nem nyugodtam meg. Rettegtem a gondolattól, hogy az éjszaka közepén beállítanak hozzám és elvisznek.
- Robert – szóltam, Ő pedig rám emelte tekintetét. – Ugye nem azért kísért el, hogy majd idehívja a katonáit és elvigyenek? – kérdeztem.
- Bátor kérdés, de a válaszom: Nem. Ha ezt akarnám, akkor maga már rég egy táborban lenne – mondta. – Most mennem kell. Jah, és Rebeka, ne csámborogjon egyedül, nem biztonságos.
- Csak egyedül tudok mászkálni – suttogtam magam elé, majd bementem a házba.



Este nyugtalanul forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni, mert folyton rá gondoltam.
Vajon mit csinálhat most? Biztos békésen szunyókál az ágyában, mert neki nem kell attól tartania, hogy rátörnek a társai. Mennyivel könnyebb dolga van, mint nekem - gondoltam, majd felültem az ágyikómban és körbe néztem a házon. A családom nélkül olyan elhagyatott ez a ház – gondoltam, és az ablakhoz sétáltam, majd kitekintettem rajta.
Felnéztem a csillagos égboltra, és azt kívántam, bárcsak én is csillag lennék, akkor békében élhetnék.
Egy alakot láttam közeledni a házhoz, én pedig ijedten buktam le, mielőtt észrevett volna.
Rám találtak, uram isten! - Visszakúsztam az ágyhoz, de ekkor a kilincs lassan lenyomódott, majd felemelkedett. Nem tudott bejönni. Már azt hittem, hogy feladja, de megjelent az ablakom előtt, mire én megugrottam ijedtemben és a takarómat magamhoz szorítottam. A katona ruhát viselő idegen testének körvonala ismerős volt, de nem tudtam gondolkozni, hogy vajon ki lehet, mert a félelem eluralkodott rajtam. Remélem nem látott meg - gondoltam. Ismét egy kilincs nyitására lettem figyelmes, ekkor már a félelemtől remegett az egész testem, és eszembe jutott, hogy a hátsó ajtót nem zártam be. Kinyílt az ajtó, és halottam lépteinek közeledését... Mégis meglátott, most tényleg meghalok - ahogy halálom egyre biztosabbá vált számomra, hirtelen minden világos lett... Ennyi lett volna? Meghaltam? Akkor miért remegek még mindig, és miért nem látom a szeretteimet? Anyu és a húgom talán még mindig élnek? De a többiek? Apu, nagypapa, nagymama, hol vagytok? Rám senki sem vár?

Gondolataimból egy hang riasztott fel, ami az én nevemet ismételgette. Ekkor eszméltem rá, hogy a takaróm eltűnt a kezemből, és ahogy kinyitottam a szemem, egy katona testét fedeztem fel magam előtt.
- Rebeka, Rebeka, Rebeka! - amikor megismertem, hirtelen a nyakába ugrottam.
- Úgy megijesztett Klein.
- Igen, tudom, és nagyon sajnálom - mondta szomorúan - De már mondtam, hogy szólítson Robertnek.
- Igen, mondta – néztem rá, Ő pedig engem bámult. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz, és úgy éreztem, hogy meg akar csókolni, én pedig zavaromban lehajtottam a fejem és elhúzódtam tőle. – Mit keres itt éjnek idején? – kérdeztem, mikor visszaültem az ágyamra. – Foglaljon helyet – mondtam, Robert pedig leült mellém. – Tehát? Nem mintha kérdőre akarnám vonni, csupán kíváncsi vagyok.
- Meg akartam nézni, hogy jól van-e.
- Hogy jól vagyok-e? – kérdeztem.
- Igen. Hat óra körül indultam magához, de mire ideértem beesteledett.
- Ennyire messze laknék? – mondtam ki hangosan a kérdésem, pedig nem akartam.
- Nem, de találkoztam az embereimmel, akik ezen a környéken haladtak el, ezért…
- Ezért gondolta, hogy talán… bajba kerültem?
- Igen. Mikor ideértem, már aludt – nézett rám. – Nem akartam felkelteni.
- Nem keltett fel, mert nem is aludtam. – Kérdőn tekintett rám. – Nem tudtam aludni – vontam vállat.
- Nyugtalan?
- Nem tudom.
- Kicsit hideg van – állapította meg kis idő múlva, engem pedig kirázott a hideg. – Fázik?
- Nem – hazudtam, de Ő felállt és rám adta a kabátját. – Köszönöm.
- Szívesen – mosolygott. – Tudja, szeretném, ha visszaköltözne hozzám. – Teljesen ledöbbentem.
- Sosem laktam magánál. A fogja voltam.
- Tudom. Szeretném, ha hozzám költözne, hogy meg tudjam védeni.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, bajba sodorhatom.
- Nem aggódjon, elintézem. Szóval, mit gondol? – Nem tudtam mit felelni erre a kérdésére.
- Költözzek az ellenséghez?
- Egy baráthoz? – kérdezte.
- Egy baráthoz talán – mondtam, Ő pedig elmosolyodott. Már a barátja vagyok? - kérdeztem magamtól.
- Tehát igent mond?
- Igen, magához költözöm - bár még magam sem tudom, hogy miért - fejeztem be magamban a mondatot.
- Akkor holnap – állt fel.
- Várjon! - kaptam utána, visszanézett rám, én pedig elengedtem.
- Maradjon velem ma éjjel, csak amíg elalszom.
- Rendben – szólalt meg végül. Befeküdtem az ágyba, Ő pedig leült egy székre. – Jó éjszakát, Rebeka!
- Önnek is, Robert – mondtam, majd lehunytam a szemem és már aludtam is.


Mint mindennap, most is unatkoztam és próbáltam magam lefoglalni, de nem ment, mert folyton Kleinre gondoltam.
Mit csinálhat most ebben a pillanatban, miközben én az ágyamon ülök és rá gondolok? – kérdeztem magamtól.
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, én pedig nagyot ugrottam ijedtemben. Négy katona jelent meg előttem, majd kettő megragadott a karomnál fogva és kiráncigáltak a házból, egy dzsip hátsó ülésére tuszkoltak, az oldalamhoz pedig fegyvert szorítottak.
Nagyon féltem és csak imádkozni tudtam, hogy Roberthez visznek, és talán Ő tud nekem segíteni.

Sajnos nem így történt, mert nem Kleinhez vittek, hanem egy szobába löktek be, mint az álmomba, engem pedig elfogott a rettegés.
Ahogy az álmomban is történt, egy katona jött be a szobába. Felém tartott és tudtam, hogy most válik valóra a rémálmom…