VISSZATÉRÉS + 13. fejezet

Sziasztok!
Egy év szünet után visszatértem Új dizájnnal és egy FRISS FEJEZETTEL! :) Igyekeztem megírni Gyermek napra, és sikerült is, de aztán még javítani kellett rajta.:)
Sajnálom, hogy így eltűntem...:( Lehet, hogy sokan azt hittétek, hogy abbahagyom a történetet, de NEM! Itt vagyok, hisz megígértem. :) Tartogatok egy s mást, és egy új szereplő tűnik majd fel a történetben. Akadhatnak majd kérdések is a fejezettel kapcsolatban, de ki fognak derülni a következő fejezetben. :)
Remélem, nem mindenki hagyott el engem - megjegyzem, megérdemelném -, de remélem, tévedek.
Mit is mondjak. Jó szórakozást hozzá. Lehet, hogy az eleje kissé unalmas, de igyekszem izgalmasabbá varázsolni a történetet. :)


Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgettünk, mintha a falnak is füle lenne.
Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.

Rossz volt belegondolni, hogy miattam nem érne oda – bárhol is legyen az – időben, és ha rájönnének az emberei, hogy rejteget, akkor… akkor talán lecsukják, vagy ami még rosszabb, meg is ölhetik. Kirázott a hideg ettől a gondolattól. Ha őt is elveszíteném, akkor magam sétálnék oda az embereihez, és mutatnám fel nekik a Dávid csillagot, amit elástam az erdőben, mielőtt megkért volna, hogy költözzek hozzá. Meg akartam tőle szabadulni, hogy még véletlenül se tudják bizonyítani, hogy zsidó vagyok. Tudtam, hogy eddig ostobaság volt magamon tartani. Olyan voltam, mint, aki figyelembe sem veszi a veszélyt, ami körülötte van. Nem is tudom, miért nem vettem már le akkor, mikor úgy döntöttünk, menekülünk.
De visszatérve a jelenbe. Ahogy teltek a napok, ráébredtem, hogy Isten nem véletlenül küldte Robertet hozzám. Volt valami célja ezzel, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi.

A vallásom, ami miatt elveszítettem a családomat… Magamban mindig is más vallású szerettem volna lenni. A szüleimnek nem mondtam, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, és nem lázadok fel a vallásom ellen, csupán belegondoltam, milyen is lenne, ha nem zsidó lennék. Láttam a katolikusokat, és megvettem a Bibliájukat. Míg mi még várjuk a Messiást, náluk már eljött, meghalt, és feltámadt. Elolvastam benne mindent, és összehasonlítottam a miénkkel. A válaszom: is-is. Mi másképp látjuk a dolgokat, mint ők…
- Nekem hamarosan mennem kell. – Robert hangja ébresztett fel az elmélkedésemből. Nagyot sóhajtottam, de még mindig nem engedtem el a kezét. Felnéztem rá, ő pedig közelebb ült hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcomat, majd mindketten elmosolyodtunk. – Nem szeretnélek itt hagyni, de nincs más választásom – sóhajtott. Csak a vágyakozás és a remény maradt nekünk. Arra vágytunk, hogy vége legyen a háborúnak, és végre együtt lehessünk. Reménykedtünk, hogy ez egyszer majd valóra fog válni, mert akkor mindketten boldogan élhetnénk Magyarországon. Én legalábbis ezt szerettem volna, de Robert vágyai számomra ismeretlenek voltak. Tudtam, hogy nem akar több embert bántani, és a háború az nyomasztó. Már az is csoda, hogy el tudott bújtatni. Igaz, ki keresne egy zsidót, egy német katonánál?
- Itt megvárlak – szólaltam meg végül. – Nagyon úgysem mehetek sehová. – Nem tudtam, mit tehetnék, míg távol van, de aztán eszembe jutott valami. Az én katonám magára kapta a táskáját – észre sem vettem, mikor állt fel mellőlem -, majd visszajött hozzám, és leguggolt elém. Tudtam, hogy megint fel szeretné hívni a figyelmem a ház elhagyásával kapcsolatban, de én megelőztem. – Tudom, nem fogok kimenni – ígértem meg neki, majd végül feltettem a kérdést. Nem tudtam, milyen reakciót válthatok ki belőle. – Robert, tudom, hogy nincs megállás nálatok, és hogy rengeteg dolgod van, de ha egyik nap mégis akad egy kis szabadidőd, akkor… - itt szünetet tartottam, ő pedig kíváncsian nézett engem -… akkor tudnál szerezni nekem egy üres kis könyvet? - Elgondolkodott. Nem értette, miért lenne szükségem rá, és rájöttem, hogy túl sokat kértem tőle. – Tudom, hogy nagy kérés volt tőlem, ne haragudj rám! Arra nem is gondoltam, hogy talán gyanakodnának, miért kell neked olyan. – Megint buta voltam, és nem gondolkodtam. Nem használhatom ki a kedvességét és a szerelmét. Nem lehetek ennyire önző! - szóltam magamra. Robertre néztem, aki még mindig a gondolataiba volt temetkezve. Az arca rezzenéstelen volt; igazi póker arcot öltött fel, és én csak vártam, hogy mondjon valamit.
- Dehogy haragszom rád! Unatkozol – szólalt meg végül komoly arccal. Először nem értettem, aztán… Azt hiszi, hogy untat! Kicsit nehezen jutott el a tudatomig, mire akart célozni, és mikor szólásra nyitottam volna a számat, ő ajkait az enyémekre tapasztotta.

Ismét az a bizsergés járta át a testemet, mint, mikor először megcsókolt. Ajkai puhák voltak, és olyan szenvedéllyel csókoltak, mintha most először csókolóztunk volna. Úgy éreztem, hogy repülök, és fent vagyok az égen, a felhők közt. Olyan érzés volt, mintha egy bárányfelhőn úsztam volna. Robert, kezével a hajamba túrt, és így húzott finoman magához, én pedig egyik kezemet a nyakára helyeztem, miközben elmélyítettük a csókunk. Olyanfajta nyugalom árasztott el, mint amilyen az álmomban is volt. Nem féltem. Egyszerűen nyugodt, és határtalanul boldog voltam. Mindent kizártam, csak a pillanatnak és Neki éltem. Alig ismertük egymást, mégis úgy éreztem, mindig mellettem volt.

Megvallom, nem szívesen engedtem volna el magam mellől. Mindig kicsit feszült voltam, ha ő elment, és későn ért haza. Egyfolytában a legrosszabbra gondoltam. Már így volt ez a kezdetektől is. A félelem érzet, és az, hogy lebukunk, állandóan bennem rejtőzött, és ettől nem tudtam szabadulni. Próbálkoztam, de nem ment. Kísértett. Vagy álmaimban, vagy Robert késői érkezéseiben mutatkozott meg. Azt kívántam, bárcsak sose menne el hazulról.

Több alkalommal is megemlítettem a félelmet. Ez az az érzés, ami meghatározza az életemet, és annak minden egyes napját. A háború erről szól, nem? Halálról, fegyverekről, vérről, rettegésről, és ismét csak halálról. Mit oldanak meg ezzel az országok? Semmit. Jobb lesz a világ? Nem. Akkor mi értelme? Miért jó gyilkossá válni, vagy épp az lenni? Nem jó, egyáltalán nem jó. Robert az élő bizonyíték. Ő kimondta. Nem szereti azt csinálni, amit előírnak neki. De kötelessége...
- Mi a baj? Jól vagy? – Robert aggódó hangja rángatott vissza a jelenbe. Csókolóztunk, én pedig nem arra figyeltem, hanem teljesen más dolgokon járt az eszem. Nem értettem, mi van velem. Miért szembesítem magam mindig a kegyetlen igazsággal?
- Igen, jól vagyok – szólaltam meg végül. – Ne haragudj! – fogtam meg a kezét, majd ránéztem. – Azt hiszem, jobb, ha most mész – mondtam, ő pedig kis gondolkodás után, egy puszit nyomott a számra, és elhagyta a házat. Ostoba voltam, hogy rögtön sokat kértem tőle. Felálltam az ágyról, s az ablakhoz léptem, majd kitekintettem rajta, és néztem, ahogy Robert lassan eltűnik a fák között. Legszívesebben utána rohantam volna, de megígértem neki, hogy a házban maradok.

Csak ültem, és bámultam ki az ablakon. Mi mást csinálhattam volna? Nem voltam börtönben, mégis úgy éreztem, ott vagyok. Igazából még a raboknak is járt egy kis szabad levegő, de én ki sem tehettem a lábamat a házból. Egész nap nem tudtam magam elfoglalni, és az órák is lassan teltek. Olyan rossz volt, hogy senkivel sem lehettem. Senkivel sem beszélgethettem.
Most már megértettem, miért borzalmas az elítélteknek. Persze, ők okkal lettek lecsukva, de én? Én úgy hiszem, nem követtem el semmit, amiért ilyet érdemelnék. Igaz, hogy kaptam az élettől egy csodálatos ajándékot, de még elveszíthetem. Kegyetlenül elvehetik tőlem őt, vagy akár az életemet, és akkor mindennek vége lesz. Az a kicsi, amim meg maradt, könnyedén a múlttá válhat. Hamar meg kellett tanulnom, hogy értékelnem kell az apró dolgokat. Eleinte azt hittem, Robert egy csapás számomra, és milyen nagyot tévedtem. Hetek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek.

Az érzelmeim kavarogtak bennem. Egyszerre éreztem határtalan boldogságot és mérhetetlen fájdalmat. Nem tudtam eldönteni, melyik az erősebb. Egyszer az egyik, egyszer a másik kerekedett felül, és ez által harc dúlt bennem. Amikor Roberttel töltöttem az időmet, boldog voltam, de mikor egyedül üldögéltem a házban, szomorúan vártam, mikor kell fel az a nap, amikor végre elmúlik ez az érzés. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez az idő még nagyon messze van. Már, ha egyáltalán vége lesz ennek az időszaknak. Vajon vége lesz? Lehetek még igazán boldog? Élhetek-e még úgy, mint mindenki más? Vagy életem végéig menekülhetek?
Sok kérdés fogalmazódott meg még bennem, de igazán egyikre sem tudtam a választ.

Ahogy bámultam kifele az ablakon, és néztem, ahogy gyűlnek a gomolyfelhők az égen, úgy kezdtek bennem is egyre borúsabbá válni az érzések. Aztán egyszer csak feltört belőlem a sírás, és mintha az ég is velem zokogott volna, úgy zúdította a földre könnyeit. Nem töröltem le őket, hisz senki sem látott. Nyugodtan kiadhattam magamból mindent.

Egyedül voltam, és időnként dörgés, villámlás törte meg csak a csendet. Olyan volt, mintha már este lett volna. Nem tudtam behatárolni az időt; talán nem is akartam. Ha nem tudjuk, hány óra van, akkor hamarabb eltelik a nap, mint gondolnánk. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de amikor megjelent előttem Robert arca, a mosolyom eltűnt. Vajon haragszik még rám? Erre sem tudtam a választ.
Tényleg nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Bárcsak lenne egy könyv, amiben minden le van írva, és csak el kellene olvasnunk, hogy megtudjuk a kérdéseinkre a választ.

A könnyeim már nem folytak. Nem is tudtam, miért kezdtem el sírni, csak azt, hogy akartam, és nem szerettem volna bent tartani. Ismét eszembe jutott Robert. Úgy szerettem volna vele lenni. Állandóan, megállás nélkül. És ekkor olyan dühöt éreztem, hogy azt hittem, mentem a falhoz vágok valamit. Ez a háború tehet mindenről! Minden egyes német csak a bajt hozza ránk. Kivéve persze Robertet. Egész Magyarország ki van szolgáltatva nekik, és senki sem segítene nekünk. Persze háború van, de akkor is! Szerintem ki akarunk lépni ebből a háborúból, de nem tudunk, mert nem engedik. Folyton tehetetlenek vagyunk…

Ahogy elmélkedtem a félhomályban, egy alakot láttam meg kirajzolódni az erdő felől. Amikor kiért a fák takarásából, egy katonát vettem észre. Boldog mosoly futott az arcomra, hogy végre Robert hazajön, és nem maradok egyedül. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle, és végre itt volt az alkalom. De ez csak pillanatnyi öröm volt, hisz felfedeztem valamit Rajta. A járása… A járása más volt, mint Roberté, mégis a ház felé tartott. Megijedtem. Elkövetkezett az, amitől mindig is féltem.
Azonnal felpattantam az ágyról, és egy „fegyvert” kerestem magamnak. Nem kellett sokat kutakodnom. Felkaptam az edénykét, amiben teavizet szokott forralni Robert, miközben azt hiszi, hogy alszom, majd ismét az ablakhoz mentem, és kikukucskáltam rajta.
Tényleg a ház felé tartott, és már csak pár méterre volt a háztól és… Tőlem…

Befutottam abba a szobába, ahol Robert ruháit terítettem ki, majd a falnak vetettem a hátamat, és vártam. Reszkettem, mint a nyárfalevél, és közben azért imádkoztam, hogy Robert mihamarabb hazaérjen. Habár tudtam, hogy egyszer rám találnak, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. De vajon, miért egyedül jön a katona? És miért jár olyan… olyan természetesen? – gondolkodtam el. Mintha csakúgy sétálgatna… Akkor is tudom, hogy miattam jött… hogy értem jött…
Vagy csak Robert küldte haza valamiért? Nem hiszem. Robert ennél óvatosabb, hisz tudja, hogy itt vagyok… Ezt nem kockáztatná meg… Te jó ég! Lehet, hogy rájöttek? És, ha igen, akkor Robertet bántották, vagy börtönbe vetették…? Vagy, ami rosszabb… megölték. Nem, az ki van zárva! Erre nem gondolhatok. Nem juthat mindig a legrosszabb az eszembe.

Miközben ezek jártak a fejemben, kinyílt az ajtó, és léptek zaját hallottam meg. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint általában, és úgy éreztem, menten kiugrik a mellkasomból. Egyszer csak megállt a katona, és nem hallottam a lépéseit. De aztán ismét elindult, ám úgy tűnt most irányt váltott, s egyenes a felé a szoba felé tartott, amelyikben én is tartózkodtam. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. A szívem a torkomban dobogott, a fegyveremet pedig olyan erősen szorítottam, hogy talán bele is fehéredtek az ujjaim. Habár a szobában homály uralkodott, még így lehetett látni, mi van a helyiségben.
Magamra szóltam, hisz egy pillanatig sem hagyhattam, hogy a gondolataim szárnyra keljenek, mert akár az életembe is kerülhet, ha elkalandozok.

A lépesek egyre közelebbről hallatszottak, én pedig készen álltam a támadom lefegyverzésére. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem jutok ki innen élve, és szerintem sokan így lehettek vele, ha az én helyembe képzelték magukat. Egy nálam jóval erősebb férfivel szemben… Nincs túl sok esélyem.
Nem telt bele sok idő, és a cipője kopogását már egészen közelről hallottam. Tudtam, hogy nincs messze, s csak másodpercek kérdése, és belép a helyiségbe, én pedig vártam… Vártam, mint egy vadász az áldozatra. Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…


Remélem, tetszett nektek, és valahogy közlitek velem a véleményeteket. :)
Puszi, Gicus