2010. január 30., szombat

7. fejezet

Remélem teszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:)
puszi


Mozgolódást láttam a bokorban és reméltem, hogy talán egy őz lesz, de mikor meghallottam a fegyver csörgést, biztos voltam benne, hogy nem állat.
A szívem eszeveszett dörömbölésbe kezdett és egész testemben remegni kezdtem.
Ezer meg ezer gondolat fordult meg a fejemben.
Például elfutok, mielőtt kijönne a bokorból, esetleg keresek valami „fegyvert” és támadásba lendülök és leütöm, majd elszaladok, vagy maradok és meghalok.
Az első variáció nem volt jó ötlet, mivel ha el is szaladok biztos utol fog érni, a második pedig sosem következhetne be, mivel semmi sincs a közelemben, amit fegyverként használhatnék, így maradt a harmadik variáció, miszerint meghalok.
Most végem van, meg fogok halni - gondoltam, miközben előlépett az illető a bokor rejtekéből. Egy percig csak néztük egymást, majd megszólalt.
- Rebeka, maga mit keres itt? Mi van, ha nem én találok magára? – kérdezte, közben tett előre egy lépést.
- Akkor meghalok – vontam vállat és elnéztem másfelé.
- Mit keres itt? – tudakolta.
- Ahhoz semmi köze! – néztem rá.
- Igaza van, valóban nincs, de ha megkérhetném menjen haza, mert a társaim magát keresik.
- Itt vannak az erdőben? – kérdeztem, és közelebb mentem Kleinhez.
- Még nincsenek. Azt mondtam, hogy egy órával később kövessenek. Jöjjön, nincs sok időnk - mondta, majd megragadta a karomat és húzni kezdett. Ha akartam se tudtam volna ellenkezni, mert erősen fogott és nem eresztett..
- Tudja, hogy hol lakom? – kérdeztem.
- Nem, ezért mondja nekem, hogy merre menjek.
- Ez most parancs?
- Igen – felelte, én pedig mondtam az irányokat.


- Most már elég messze vagyunk – szólalt meg húsz perc gyaloglás után, de még mindig nem értünk haza.
- Klein…
- Robert – vágott közbe. – Nem szeretem, ha a vezetéknevemen szólítanak – magyarázta meg.
- Értem. Tehát Robert, maga kész rejtély számomra.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte.
- Miért akar megvédeni? És most ne térjen ki a válaszadás elől.
- Mert a zsidók kiirtása ellen vagyok.
- Akkor miért…
- Miért teszem, mégis azt? – tette fel helyettem a kérdést. – Mert nem volt választásom. Muszáj volt katonának állnom, mert a háború megkívánta.
- Nem léphet ki?
- Nem. – Ekkor hangos nevetéseket hallottunk. – Állj! – torpant meg, majd körbenézett és behúzott egy bokor mögé. – Maradjon itt, és ne mozduljon el! - mondta, majd elment. Most már közelebbről hallottam a férfi hangokat, majd Klein is megszólalt, de németül, így nem értettem őket. Gondolom parancsokat adott, amit nem vettek jó néven, de a parancs az parancs. Gyors léptekkel távoztak, én pedig megijedtem, mikor Robert megszólalt.
- Rebeka, jöjjön utánam – nyújtotta felém az egyik kezét, amit megfogtam, majd tovább mentünk.
- Mit mondott nekik? – kérdeztem kis idő múlva.
- Hogy keressék Önt az erdő azon részén – mutatott a hátunk mögé-, mivel már itt átkutattam a rengeteget.
- Értem.
Félóra gyaloglás után végre hazaértünk, de még mindig nem nyugodtam meg. Rettegtem a gondolattól, hogy az éjszaka közepén beállítanak hozzám és elvisznek.
- Robert – szóltam, Ő pedig rám emelte tekintetét. – Ugye nem azért kísért el, hogy majd idehívja a katonáit és elvigyenek? – kérdeztem.
- Bátor kérdés, de a válaszom: Nem. Ha ezt akarnám, akkor maga már rég egy táborban lenne – mondta. – Most mennem kell. Jah, és Rebeka, ne csámborogjon egyedül, nem biztonságos.
- Csak egyedül tudok mászkálni – suttogtam magam elé, majd bementem a házba.



Este nyugtalanul forgolódtam az ágyban, nem tudtam elaludni, mert folyton rá gondoltam.
Vajon mit csinálhat most? Biztos békésen szunyókál az ágyában, mert neki nem kell attól tartania, hogy rátörnek a társai. Mennyivel könnyebb dolga van, mint nekem - gondoltam, majd felültem az ágyikómban és körbe néztem a házon. A családom nélkül olyan elhagyatott ez a ház – gondoltam, és az ablakhoz sétáltam, majd kitekintettem rajta.
Felnéztem a csillagos égboltra, és azt kívántam, bárcsak én is csillag lennék, akkor békében élhetnék.
Egy alakot láttam közeledni a házhoz, én pedig ijedten buktam le, mielőtt észrevett volna.
Rám találtak, uram isten! - Visszakúsztam az ágyhoz, de ekkor a kilincs lassan lenyomódott, majd felemelkedett. Nem tudott bejönni. Már azt hittem, hogy feladja, de megjelent az ablakom előtt, mire én megugrottam ijedtemben és a takarómat magamhoz szorítottam. A katona ruhát viselő idegen testének körvonala ismerős volt, de nem tudtam gondolkozni, hogy vajon ki lehet, mert a félelem eluralkodott rajtam. Remélem nem látott meg - gondoltam. Ismét egy kilincs nyitására lettem figyelmes, ekkor már a félelemtől remegett az egész testem, és eszembe jutott, hogy a hátsó ajtót nem zártam be. Kinyílt az ajtó, és halottam lépteinek közeledését... Mégis meglátott, most tényleg meghalok - ahogy halálom egyre biztosabbá vált számomra, hirtelen minden világos lett... Ennyi lett volna? Meghaltam? Akkor miért remegek még mindig, és miért nem látom a szeretteimet? Anyu és a húgom talán még mindig élnek? De a többiek? Apu, nagypapa, nagymama, hol vagytok? Rám senki sem vár?

Gondolataimból egy hang riasztott fel, ami az én nevemet ismételgette. Ekkor eszméltem rá, hogy a takaróm eltűnt a kezemből, és ahogy kinyitottam a szemem, egy katona testét fedeztem fel magam előtt.
- Rebeka, Rebeka, Rebeka! - amikor megismertem, hirtelen a nyakába ugrottam.
- Úgy megijesztett Klein.
- Igen, tudom, és nagyon sajnálom - mondta szomorúan - De már mondtam, hogy szólítson Robertnek.
- Igen, mondta – néztem rá, Ő pedig engem bámult. Az arcunk nagyon közel volt egymáshoz, és úgy éreztem, hogy meg akar csókolni, én pedig zavaromban lehajtottam a fejem és elhúzódtam tőle. – Mit keres itt éjnek idején? – kérdeztem, mikor visszaültem az ágyamra. – Foglaljon helyet – mondtam, Robert pedig leült mellém. – Tehát? Nem mintha kérdőre akarnám vonni, csupán kíváncsi vagyok.
- Meg akartam nézni, hogy jól van-e.
- Hogy jól vagyok-e? – kérdeztem.
- Igen. Hat óra körül indultam magához, de mire ideértem beesteledett.
- Ennyire messze laknék? – mondtam ki hangosan a kérdésem, pedig nem akartam.
- Nem, de találkoztam az embereimmel, akik ezen a környéken haladtak el, ezért…
- Ezért gondolta, hogy talán… bajba kerültem?
- Igen. Mikor ideértem, már aludt – nézett rám. – Nem akartam felkelteni.
- Nem keltett fel, mert nem is aludtam. – Kérdőn tekintett rám. – Nem tudtam aludni – vontam vállat.
- Nyugtalan?
- Nem tudom.
- Kicsit hideg van – állapította meg kis idő múlva, engem pedig kirázott a hideg. – Fázik?
- Nem – hazudtam, de Ő felállt és rám adta a kabátját. – Köszönöm.
- Szívesen – mosolygott. – Tudja, szeretném, ha visszaköltözne hozzám. – Teljesen ledöbbentem.
- Sosem laktam magánál. A fogja voltam.
- Tudom. Szeretném, ha hozzám költözne, hogy meg tudjam védeni.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, bajba sodorhatom.
- Nem aggódjon, elintézem. Szóval, mit gondol? – Nem tudtam mit felelni erre a kérdésére.
- Költözzek az ellenséghez?
- Egy baráthoz? – kérdezte.
- Egy baráthoz talán – mondtam, Ő pedig elmosolyodott. Már a barátja vagyok? - kérdeztem magamtól.
- Tehát igent mond?
- Igen, magához költözöm - bár még magam sem tudom, hogy miért - fejeztem be magamban a mondatot.
- Akkor holnap – állt fel.
- Várjon! - kaptam utána, visszanézett rám, én pedig elengedtem.
- Maradjon velem ma éjjel, csak amíg elalszom.
- Rendben – szólalt meg végül. Befeküdtem az ágyba, Ő pedig leült egy székre. – Jó éjszakát, Rebeka!
- Önnek is, Robert – mondtam, majd lehunytam a szemem és már aludtam is.


Mint mindennap, most is unatkoztam és próbáltam magam lefoglalni, de nem ment, mert folyton Kleinre gondoltam.
Mit csinálhat most ebben a pillanatban, miközben én az ágyamon ülök és rá gondolok? – kérdeztem magamtól.
Ekkor kivágódott a bejárati ajtó, én pedig nagyot ugrottam ijedtemben. Négy katona jelent meg előttem, majd kettő megragadott a karomnál fogva és kiráncigáltak a házból, egy dzsip hátsó ülésére tuszkoltak, az oldalamhoz pedig fegyvert szorítottak.
Nagyon féltem és csak imádkozni tudtam, hogy Roberthez visznek, és talán Ő tud nekem segíteni.

Sajnos nem így történt, mert nem Kleinhez vittek, hanem egy szobába löktek be, mint az álmomba, engem pedig elfogott a rettegés.
Ahogy az álmomban is történt, egy katona jött be a szobába. Felém tartott és tudtam, hogy most válik valóra a rémálmom…

2010. január 25., hétfő

6. fejezet

Köszönöm csajok a kommentárokat:) Itt a friss, remélem tetszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:D
puszi


Már egy hete voltam szabad, de úgy éreztem magam, mint egy szökött rab, aki bujkál a kopók elől.
Az élelmet jól beosztottam. Minden nap három harapást ettem a kifliből és néhány kortyot ittam a tejből, aztán mikor a tej elfogyott maradt a víz.


Minden egyes percben hiányérzetem volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől.
Hogy lefoglaljam magam újra és újra kitakarítottam a már tiszta házat, vagy olvastam azt az egy darab könyvet, ami megmaradt, de még arra sem tudtam koncentrálni, és nem értettem, hogy mitől lehet ez.


Egyre gyakrabban jártam ki a patakocskához, és merengtem az élet dolgain, de főleg az elmúlt napok eseményein.
Tulajdonképpen minden napom egyforma volt, én pedig nem szerettem egyedül lenni, de bele kellett törődnöm, mert ez volt a sorsom. Magányosan, család nélkül és félelemben kell leélnem a hátralévő életemet.
Komolyan fontolóra vettem már azt a lehetőséget is, hogy soha többé nem tűzöm a mellemre a Dávid csillagot. Aztán eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik nem zsidók, és ők lehet, hogy feljelentének. Ugyanakkor lehet, hogy soha többé nem találkozom velük. Sokat morfondíroztam ezen.


Nem tudom, hogy meddig ülhettem a patak pártján, de úgy döntöttem, hogy járok egyet.
Így elindultam a város felé, közben pedig az erdőt pásztáztam.
Lassan haladtam az erdőben és azt vettem észre, hogy semmit sem változott. Annak ellenére, hogy már régóta háború van ugyanolyan gyönyörű volt, mint eddig, vagyis inkább még szebb, mint volt.
Mindenhol gyönyörűbbnél- gyönyörűbb virágok pompáztak, és néha feltűnt a bokrok tövében egy-egy kisebb rágcsáló, amik ugyanilyen gyorsan el is tűntek a biztonságot rejtő avarban.
Felnéztem az égre. A nap a legmagasabb ponton állt, ami azt jelentette, hogy déli tizenkét óra van.


Lassan, de megérkeztem a városba. Az utcákon senki sem járt, és csak egy-egy katonát láttam, akik járőröztek.
Akárhány németet láttam, mindig egy valakit kerestem, de az illető nem volt köztük.

Egy kirakat mellett haladtam el, ahol az a könyv volt kitéve, mint amit Tőle kaptam. Bementem a boltba, és köszönés után nézelődni kezdtem.
Nagyon sok könyv megtetszett a tartalma miatt, de sajnos nem volt rá pénzem, ezért minden egyes darabot visszatettem a helyére.
- Segíthetek valamiben? – szólított a bolt vezető.
- Nem, köszönöm, csak nézelődöm.
- Értem. Ha szüksége lenne valamire, a pénztárnál megtalál – mosolygott, majd elment.
Igen, szükségem lenne valakikre, de Ők most nincsenek velem és nem is lesznek már… Soha.
Miközben a sorok között haladtam megakadt a szemem egy könyvön. Levettem a polcról, majd elolvastam a tartalmát.
Egy családról szólt, akik jóban-rosszban együtt vannak, de meghalnak a szülők és a két gyerek magára marad. A tizenkét éves Sally, és a tizenhét éves bátyja Kevin, akik megpróbálnak vigyázni egymásra a hatalmas Londonban az első világháború idején. Csakhogy Kevin szerelmes lesz egy lányba, így elhanyagolja a húgát, aki nagy bajba keveredik…
- Hűha, ez érdekesen hangzik, kár, hogy nincs rá pénzem – motyogtam magam elé, majd visszatettem a könyvet a helyére.
Egyáltalán mit keresek itt, mikor egy vasam sincs? Nem baj, nézelődni csak lehet, nem? - kérdeztem magamtól.
Ekkor megszólalt az ajtó felett lógó csengő, ami jelezte, hogy vásárló jött. Különösképp nem érdekelt, hogy ki az, pedig foglalkoztathatott volna. Mivel csönd volt a könyvesboltban, így hallottam mindent.
- Jó napot kívánok. Segíthetek valamiben? – kérdezte a boltos.
- Nem, köszönöm – szólalt meg az a hang, amit már egy hete nem hallottam. Kikukucskáltam a szekrény mögül, majd a pénztár felé néztem. Tényleg Ő volt, teljes életnagyságban, csakhogy megint úgy nézett ki, mint mikor legelőször találkoztunk.
Egy hetes borosta fedte az arcát, a fején sisak volt, a ruhája pedig piszkos. Pont akkor fordította felém a fejét, mikor az arcát fürkésztem, így egy másodperc erejéig találkozott a pillantásunk. Gyorsan visszabújtam a szekrény takarásába, és neki dőltem, közben pedig levegő után kapkodtam. Nem akartam vele találkozni, erre tessék. Most itt van, és lehet, hogy észre vett, sőt, biztos vagyok benne.
Lépteket hallottam közeledni. Elindultam az ellenkező irányba és a sorok között cikázva próbáltam Őt elkerülni.
Pont a T betűs sorra akartam lefordulni, mikor Ő is, de mielőtt észrevett volna megálltam és elbújtam. Nem mozdultam meg addig, amíg meg nem hallottam a lépteit. Arra tartott, amerre én is álltam, de egy ponton megtorpant, majd az ellenkező irányba indult. Kaptam az alkalmon és lábujjhegyen kifutottam az üzletből, s meg sem álltam két utcával lejjebbig.
Remélem nem látta, hogy merre jövök és nem jön utánam - gondoltam, majd körül néztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs az utcán, futásnak eredtem.


Már egy ideje futottam, mikor beleütköztem valakibe… vagyis valakikbe. Mikor felnéztem, három katona tornyosult felettem, engem pedig elfogott a rettegés.
- Annyira sajnálom, én nem láttam Önöket – suttogtam.
- Semmi baj kisasszony, de ha megkérdezhetem, ki elől menekül? – kérdezte az egyik.
- Senki elől – mondtam, majd feltápászkodtam a földről.
- Akkor miért fu…? - kezdte a következő kérdést, de valamin megakadt a szeme. Követtem a tekintetét, majd megláttam a csillagot. Nem is tudtam, hogy rajtam van - gondoltam, majd megfordultam, és futásnak eredtem, ahogy csak tudtam, de még hallottam, ahogy utánam kiáltanak.
- Jöjjön vissza hölgyem! – kiabálták, de én ügyet sem vetve rájuk szaladtam, majd lefordultam egy kis utcára és tovább rohantam. Hallottam, hogy rohannak utánam, de én berohantam egy ékszeres boltba és elbújtam, majd kikukucskáltam. Láttam, hogy az egyik parancsot ad a másiknak, majd szét szélednek. Hát innen sem fogok egyhamar szabadulni - gondoltam, majd leguggoltam a sarokba és arcomat a kezembe temettem és sírni kezdtem.


- Jól van hölgyem? – hallottam meg egy idősebb férfi hangot egy kis idő múlva. Felnéztem, és egy hosszú, őszes hajú, szemüveges férfit láttam magam előtt.
- Igen, minden rendben – hüppögtem.
- Miért sír? – nyújtottam felém a kezét, amit megfogtam a bácsi pedig felsegített.
- Nem tudom – szipogtam.
- Ok nélkül nem sír egy fiatal hölgy – mosolygott kedvesen.
- Kérdezhetek valamit? – tereltem el a témát a bajomról.
- Természetesen.
- Elmentek már a katonák a boltja elől? – tudakoltam, az öreg úr pedig kinézett a boltból.
- Igen, de miért kérdezi? Csak nem előlük menekül kisasszony?
- Nem, dehogyis, csupán nem szeretem a katonákat – feleltem, majd a kijárat felé vettem az irányt. – További szép napot! – köszöntem el, majd kiléptem a boltból, és miután körbe néztem elindultam. Szerencsére nem láttam egy német katonát sem, de még nem voltam teljesen nyugodt, hisz Klein is aggasztott.
Lehet, hogy most egy egyszerű és kegyetlen katona volt, aki a kötelességét teljesíti, nem pedig az, aki olyan kedves volt, hogy kételkedtél volna abban, hogy Ő az ellenséged.
Rájöttem, hogy miért volt minden egyes napon hiányérzetem. Ő hiányzott nekem, de nem tudtam, hogy miért. Klein volt az egyetlen ember, vagyis katona, aki nem bántott. Ő is magányos volt, mint én, és talán azért rabolt el, hogy ne legyen egyedül. Nekem ott volt a családom, de miközben elfogták őket, éreztem, hogy magam maradok. Ha nem állít meg, akkor már rég Abigélékkel lennék egy táborban.
Sokszor gondolkodtam rajta, hogy miért is mentett meg a rabságtól, bár mikor foglyul ejtett az is annak számított, de akinek könyvet vesznek és jót akarnak, az aligha van fogságban.
Túl sokat agyalok ezen - gondoltam, majd az erdő felé vettem az irányt.


Úgy döntöttem, hogy megállok a patakomnál. Annyira nyugodt és csendes volt, de leginkább azért szerettem, mert elfeledtette ezt a szörnyű háborút. Az erdőben semmi jelét nem lehetett látni, hogy "odakint" már hónapok óta emberek ezreit hurcolják táborokba, vagy épp lemészárolják őket. Mikor ott ültem, úgy éreztem, hogy minden rendben van, a családom otthon vár, és ez csak egy szörnyű rémálom. Ez az érzés hamar elszállt, csak néhány pillanatig tartott, aztán ráeszméltem, hogy ez a valóság, és amit a megérkezésemkor érzek, az az álom.

Hirtelen kúszott a fejembe a kékes zöld szempár, az az arc, és azok a védelmező karok, amik megnyugvást biztosítottak a rémálmom után. Sosem éreztem nagyobb biztonságban magam, mint akkor. Bár kívülről egy durva és erőszakos embert akart mutatni, de nekem megmutatta az igazi énjét. Egy kedves, másokkal igenis törődő embernek láttam, aki még jóképű is.

Még mindig gondolkoztam Rajta és az életen, mikor ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Felpattantam a szikláról és a hang felé fordultam, miközben úgy éreztem, hogy a lábaim feladják a szolgálatot.
Mozgolódást láttam a bokorban és reméltem, hogy talán egy őz lesz, de mikor meghallottam a fegyver csörgést, biztos voltam benne, hogy nem állat…

2010. január 21., csütörtök

5. fejezet

Fúú, bocsi. Tudom, hogy megígértem, de most itt van:) Sajnálom:S
Hát.. nem lett valami nagy szám:S Kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Puszi



Miközben lassan sétáltam vissza Robert házához, azon gondolkodtam, hogy vajon miért döntött úgy, hogy szabadon enged. Az tűnt a leginkább kézenfekvőnek, hogy talán azért, mert nem akarta, hogy ismét felkeltsem az éjszaka közepén.
Megőrültem? Vissza megyek, ahhoz az emberhez, aki miatt a családom a táborok egyikébe került?
És a válasz: Igen. Úgy éreztem, hogy rajta kívül nincs már senkim. Sosem szerettem egyedül lenni, és most lehet, hogy már csak én maradtam a Kreidl családból. Remélem tévedek.


Végre megérkeztem a házhoz vezető ösvényhez, így gyorsabban szedtem a lábaim, közben pedig füleltem, nehogy észrevegyenek.
Amint az erdő széléhez értem, elbújtam egy nagy fa törzse mögé, majd kikukucskáltam és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát, futni kezdtem. Mintha kergettek volna úgy rohantam, majd megálltam a bejáratnál és bekopogtam.
Nem kaptam választ, így lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Úgy döntöttem, hogy keresek egy másik bejáratot. Körbefutottam a házat, de nem találtam, így kénytelen voltam az ablakon bemászni. Amint talpra érkeztem, megláttam a hatalmas kupit, ami még nem volt itt, mikor elmentem.
Lehet, hogy rájöttek, hogy engem rejteget, ezért elvitték? Vagy rosszabb. Hát, magára vessen – gondoltam, de legbelül rettegtem. Féltem, hogy valami baja esik. Kedves volt velem, most pedig megölhetik, miattam. – De, miért aggódom én egy német katona sorsáért? Mert párszor megjátszotta a kedvest, az udvariast, és végre hajlandó volt elengedni? Nem. Ő okozta magának a bajt… - Hirtelen eszembe jutott valami. – Mi van, ha keresnek engem?
Ekkor meghallottam egy kocsi motorját, majd néhány férfi hangját. Az egyik odaszólt valamit, megállt az ajtó előtt és behelyezte a kulcsot, majd elfordította a zárban. Féltem. A szívem örült tempóban verte a tam-tamot, de mikor megláttam Robert arcát megnyugodtam.
- Maga meg mit keres itt? – kérdezte, közben bezárta maga mögött az ajtót. – Megmondtam, hogy menjen el innen! – mondta kicsit mérgesen, de mielőtt bármit is szólhattam volna, megelőzött. – Ne mondjon semmit! Bújjon el ide, és ne jöjjön elő, amíg el nem mentünk – tuszkolt be a szekrénybe, majd keresni kezdett valamit, utána kiment a házból, és bezárta az ajtót.


Miután felbőgött a motor és hallottam, hogy elhajt a kocsi, kimásztam a szekrényből, majd körbe néztem a helyiségben. Mindenhol por és piszok, a szennyes ruhák pedig szanaszét hevertek a földön és az ágyon.
- Férfiak – tettem csípőre a kezem, majd kis fontolgatás után úgy döntöttem, hogy kitakarítom a házat. Legalább nem unatkozom – gondoltam.

Összeszedtem egy kupacba a szennyest, majd megigazítottam az ágyakat. Kerestem a házban egy lavór féleséget, és beletettem a ruhákat, majd az ágyra tettem őket.
Az asztalról elvettem a kancsót, majd kimásztam az ablakon és futottam a patakig, ami az erdőben volt. Telemertem a kancsót, majd visszarohantam a házba.
Mikor szerencsésen letettem a földre a vizet és bemásztam az ablakon, kerestem egy tálat, amit félig megtöltöttem vízzel. Letéptem a ruhámból egy kis darabot, majd belemártottam az edénybe és elkezdtem letörölni a port, majd mikor ezzel végeztem, neki álltam a felmosásnak is, még a bútorokat is arrébb toltam, és alattuk is megtisztítottam a padlózatot. A megmaradt vízzel mosogattam el a használt tányérokat, edényeket, majd hónom alá csaptam a lavórt és miután sikeresen kimásztam az ablakon, elindultam a patakhoz.

Nem vagyok normális, egy katonára akarok mosni? Mi van, ha figyel valaki, és lelő, mikor nem figyelek? – kérdeztem magamtól. Féltem, de én csak mentem előre, semmivel sem törődve, majd megálltam a patak mellett. Körbe pásztáztam a környéket, majd leguggoltam és kivettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt.

Miközben mostam, hallgatóztam. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, így igyekeztem gyorsan végezni a munkával.
Biztos ki fog dobni. Az a hanglejtés, ahogy beszélt velem… Nem akarja, hogy a nyakán legyek, és én sem nagyon akarnék ezzel a férfival „élni”. Egyszerűen csak kitakarítok nála, majd tovább állok, aztán újra az lesz, ami eddig is volt, de most már egyedül, magányosan, a családom nélkül. Maradok a bujkálásnál és messziről elkerülöm az egykori munkahelyemet is.


Körülbelül két óra múlva végeztem a mosással, aztán visszaindultam a házba. Minél hamarabb el akartam tűnni, nehogy véletlenül Klein lelőjön, hogy a házában tartózkodom.
Nehezen, de sikerült bemásznom az ablakon a ruhákkal, majd kerestem egy hosszú madzagot és a szomszéd szobába kikötöttem, majd kiaggattam a ruhákat.
Épp kiléptem a helyiségből, mikor nyílt a bejárati ajtó és Robert lépett be rajta. Meglepett arccal bámult rám, én pedig félelmemben egy lépést hátráltam.
- Én… Én már itt sem vagyok – törtem meg a csendet, majd a bejárat felé vettem az irányt, de Ő elkapta a karomat és maga elé állított.
- Mit csinált? – kérdezte, és fejével a szobára mutatott. Erősen markolta a karomat, ami már kezdett fájni, de nem szóltam. – Mondja! – parancsolt rám.
- Én csak… Én… - nem fojtattam. Magával húzott a szobához, majd belépett a helyiségbe, de nem engedett el. Teljesen ledöbbent, amint meglátta a ruháit a madzagon. Ezt az arcát még nem láttam, és eddig nem is féltem tőle ennyire, mint most. Kékes zöld szemeivel rám nézett, majd lágy hangon megszólalt.
- Miért csinálta? – kérdezte, bizonyára nem akart megijeszteni, de volt egy olyan érzésem, hogy dühös.
- Én csak… Nem tudom. Unatkoztam – vallottam be.
- Unatkozott? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Igazából, beszélni akartam önnel, de már itt sem vagyok – mondtam, majd megfordultam és kifele vettem az irányt, de Ő megállított, és neki döntött a falnak.
- Ne menjen el!
- Bocsásson meg, talán nem kellett volna semmihez sem nyúlnom. Ha meg akar ölni, akkor tegye, de legyen gyors – mondtam, miközben még jobban hozzá simultam a falhoz, minél több teret hagyva kettőnk között.
- Nem fogom bántani – nézett mélyen a szemembe. Ekkor kopogtatást hallottunk, én pedig összerezzentem.
- Maradjon itt! – mondta, és eleresztett, majd kiment ajtót nyitni. Egyik katonája lehetett, hiszen németül beszélgettek, aztán bezáródott az ajtó, majd léptek zaját hallottam közeledni a szobához és nyílt az ajtó.
- Rebeka! – szólt Klein, én pedig felé fordítottam a tekintetemet. – Jöjjön – nyújtotta felém a kezét. Túl udvarias. Nekem ez nem tetszik - gondoltam, de azért megfogtam a kezét, Ő pedig kivezetett és leültetett az egyik ágyra.
- Nem maradhat itt – kezdte. – Veszélyben van, ha továbbra is itt marad.
- Maga szerint kint biztonságban leszek?
- Nos… - gondolkodott el. – Ha visszamegy az eddigi lakhelyükre, akkor ott biztonságban van, mivel arra nem fogják keresni, mert azon a helyen már jártak – mondta.
- Értem. Nem kell kidobnia, megyek én magamtól is, csak beszélni szerettem volna önnel, ez minden.
- Igen, és pontosan miről is? – tudakolta.
- Hogy… Hogy miért engedett el? Bár lehet, hogy most kaptam meg a választ – néztem rá.
- Ez is közrejátszik a dologban, de igazából azért engedtem el, mert rájöttem, hogy felesleges itt tartanom, ha nem tud semmit. Most a táborba kellene vinnem, de nem látom értelmét.
- Ezt most köszönjem meg?
- Igen. Ha az egyik emberem fogta volna el, akkor már rég… - nézett le a földre - … rég… Most menjen!
- De…
- Elkísérem az erdő széléig, úgy biztonságosabb – mondta, majd mindketten felálltunk és kiléptünk a házból.
Szótlanul haladtunk egymás mellett. Míg Klein a terepet figyelte, én magam elé bámultam, és hallgatóztam.
Amint elértük az erdő széléig, Robert megállt és én is vele együtt.
- Most senki sincs az erdőben, tehát nyugodtan hazamehet – szólalt meg.
- Nekem nincs otthonom – mondtam lehajtott fejjel, majd ott hagytam, és elindultam a rengetegbe.


Egész végig Roberten gondolkodtam.
Miért akarná azt, hogy én biztonságban legyek. Biztos ez is valamilyen csapda, de nem érdekel, mert így legalább a húgomékhoz kerülök, már ha abba a táborba visznek, ahol Ők is vannak. Csak remélhetem, hogy nem futok össze valamelyik katonájával, mert nem szeretném, ha az álmom valóra válna.

Kis idő múlva megálltam a patak mellett, és leültem egy kiálló sziklára. Levettem a cipőmet és a vízbe lógattam a lábamat. Kellemes érzés volt, ahogy a hideg víz simogatta, ellazultam közben. Nem tudom miért, de ez mindig meg tudott nyugtatni, jobban, mint az olvasás vagy a mosás. Gyakran jártam ki ide a háború előtt, de miután elkezdődött, úgy csökkent a látogatások száma is. Apukám dolgozott, anyukám beteg lett, én és a húgom pedig édesanyánkat ápoltuk. Miután apát elfogták, munkába álltam, ahol nem sokat dolgozhattam, mert mindig el kellett bújtatnia Ferencnek, akárhányszor egy német katona járt a bolt közelébe, én pedig nem akartam Őt bajba sodorni.
Egy idő után úgy gondoltam, ideje tovább indulni, így felvettem a lábbelim és „hazafelé” vettem az irányt.


Mikor megérkeztem, emlékek hadai lepték el az elmémet. A katonák, ahogy elhurcolják a húgomat és az édesanyámat, majd engem is elfognak.
Lassan haladtam előre, közben a környéket pásztáztam szemeimmel, és mikor megálltam a bejárat előtt, megláttam a rumlit, amit a németek hagytak maguk után.
Beljebb léptem a házba és körbe néztem. Az asztal és az ágy felborítva, a szekrény kikotorva, édesanyám gyógyszerei a földön hevertek. Biztos kerestek valamit, csak nem találták meg. - gondoltam.
Leguggoltam és felszedegettem, majd a dobozába tettem a tablettákat. Talpra állítottam az asztalt és a székeket, majd helyet foglaltam az egyiken, s bámultam magam elé.
Nem fogom túl élni a háborút, de még ha sikerülne is, egyedül maradok. Erősnek kell lennem és, ha a sors azt akarja, hogy egy katona fegyvere által haljak meg, akkor én elfogadom a végzetem. Rég letettem már róla, hogy valaha is férjhez megyek, gyereket szülök és lesz egy családom.
Ismét körbe néztem a házban és úgy döntöttem, hogy lepihenek egy kicsit. Nagy nehezen sikerült felállítanom az ágyat, majd leporoltam és lefeküdtem rá, hogy lassan, de biztosan álomba szenderüljek.


Másnap korán reggel már fent voltam és neki is láttam a takarításnak. Mindent a helyére tettem, visszapakoltam a szekrénybe a ruhákat, leporoltam a tárgyakat, majd elmentem vízért, hogy felmoshassak.
A munka közben igyekeztem nem nagy zajt csapni, nehogy meghalljon valaki. Még mindig féltem, hogy valaki rám talál, és volt egy olyan érzésem, hogy a takarítással próbáltam elterelni a gondolataimat.

Miközben újra lakhatóvá varázsoltam a házat, egyre jobban kezdtem éhes lenni. Rájöttem, hogy előzőnap és az nap sem ettem még semmit sem, így elkezdtem keresgélni a házban, hátha maradt még valami ennivaló. De sajnos nem találtam.
Elmentem vízért, majd mikor visszaértem, kerestem egy tiszta poharat és abból ittam.
Pár pohár után már nem is voltam éhes.

Amint végeztem minden egyéb teendőmmel, ledőltem az ágyra, és észre sem vettem, már aludtam is.


Másnap reggel bementem a városba, a maradék pénzemből vettem három kiflit és fél liter tejet. Majd elindultam haza. Ezt kellett beosztanom majdnem egy hétig de, hogy utána mi lesz, az kérdéses…?

2010. január 19., kedd

Sziasztok!

Többen is kérdezték, hogy mikor lesz rész, és lehet, hogy holnap estére már fent lesz a friss, de nem biztos. Nem tudok biztosat mondani, mert készen van, de le kell ellenőrizni:S
Szóval lehet, hogy holnap este már lesz friss.:)
Köszönöm kommentárokat lányok:D És igyekszem a folytatással:D
puszi

2010. január 11., hétfő

4. fejezet

- Az édesanyám beteg, és ezt nagyon jól tudta!
- Én nem tudtam – mondta döbbent arccal.
- Ne hazudjon! Magának tudnia kellett, hogy a halálba küldi Őket, de még a kérdésemre nem válaszolt. Engem miért „mentett” meg? – kérdeztem, de Ő nem szólalt meg, csak nézett, majd feltápászkodott az ágyról és elém állt.
- Nekem most el kell mennem – mondta, majd leültetett az ágyamra.
- Miért tér ki a válaszadás elől?
- Sok a „miért”, nem gondolja? – kérdezett vissza.
- Csak azért, mert nem válaszol.
- Tudja mit? Adok magának egy könyvet és olvasson, amíg vissza nem jövök – tett le mellém egy régi könyvet.
- És az mikor lesz? – tudakoltam.
- Miért érdekli? – vigyorgott.
- Csak kérdeztem, hogyha belép azon az ajtón – mutattam a bejárat felé -, magához tudjam vágni ezt a könyvet – emeltem fel az említett tárgyat.
- Este körül érek haza, addig ossza be az ételt és a vizet – tett le mellém egy pohár vizet és egy vajas kenyeret.
- És, ha ki kell mennem? – kérdeztem, hátha meg tudom győzni.
- Akkor tartsa vissza! – mondta, azzal kilépett a házból. Mocskos disznó!
Ha lehetett, még dühösebb voltam, mint eddig, és ez elnyomta a szomorúságom, ami fél órával később visszatért.
Először az édesapám, most pedig az anyukám és a húgom, én pedig… én pedig fogja vagyok egy német katonának, aki bármikor végezhet velem. Félek is és nem is. Mi van, ha… ha meg akar majd… Inkább nem is gondolok rá, csak rosszul leszek tőle – gondoltam, majd a kezembe vettem a kapott könyvet és olvasgatni kezdtem.
Mire számítottam? Szerelmes regényre? Egy tipikus háborús könyv volt, semmi szerelem, vagy romantika, csak csupa hideg, rideg dolog, amit egyáltalán nem szerettem, de kénytelen voltam ezt olvasgatni, mert unatkoztam.


Nem is volt annyira rossz a könyv, sőt, ahogy elolvastam az első száz oldalt, megtetszett. Arról szólt, hogy, hogy próbáltak összetartani az emberek és, hogy hová menekültek a háború elől. Valahogy át tudtam érezni a helyzetüket.


Már csak egy oldal volt hátra a könyvből, mikor eltűnt a szemem elől.
- Adja vissza! – kaptam utána.
- Tudtommal ez az én könyvem – mondta, majd leült mellém.
- Már csak egy oldal van, azután visszakapja – érveltem. Sóhajtott, majd átnyújtotta nekem a könyvet. Gyorsan elolvastam, ami még hátra volt a könyvből, majd letettem közénk.
- Parancsoljon, most már a magáé.
- Látom, tetszett önnek.
- Nem, de ha már elkezdtem, akkor be is fejezem.
- Tehát, feleslegesen törtem magam – gondolkodott el.
- Ezt, hogy értsem? – kérdeztem, mire felállt mellőlem, és a táskájához ment, ami a küszöb mellett volt. Nem is tudtam, hogy táskát is vitt magával - gondoltam. Visszasétált hozzám, majd az ölembe tett egy szerelmes regényt.
- Ezt önnek vettem.
- Miért? – kérdeztem tetetett közönnyel.
- Mivel nő, úgy gondoltam, ez jobban leköti, mint a háborús könyvek.
- Mert nő vagyok? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Nem úgy értettem. - Dehogyisnem!
- Miért vette meg? Azon kívül, hogy nő vagyok – mondtam, majd a falnak döntöttem a hátam.
- Kérem, ne haragudjon. Tényleg nem úgy értettem, de nem sok nőt érdekel, a háborúról szóló könyvek.
- Nem haragszom – mondtam karba font kezekkel. – Miért viselkedik így velem? – kérdeztem kis idő múlva. Kérdőn nézett rám. – Miért ilyen… „kedves”? – rajzoltam macskakörmöt a levegőbe.
- Talán ezt akarja? – kérdezte, majd közelebb hajolt és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Ellöktem magamtól, Ő pedig visszaült a helyére.
- Nem – húztam össze magam.
- Én nem szeretem az erőszakot, ám ha nincs más választásom, vonakodva, de megteszem.
- Akkor miért állt katonának?
- Mert… Ne faggasson!
- Rendben. Akkor, engedjen el!
- Nem tehetem.
- Úgy értem, hogy vegye le rólam ezt a… ezt a bilincset. Ha itt van, úgysem tudok megszökni, bár felesleges lenne a próbálkozásom, nemde?
- Valóban.
- Mi szüksége van rám? – kérdeztem pár perc múlva.
- Túl sokat kérdez hölgyem.
- Csak kíváncsi vagyok – feleltem.
- Talán segíthet nekem – szólalt meg kis gondolkodás után.
- Miben? Én nem tudok semmiben sem segíteni.
- Nem hiszek önnek – ült közelebb.
- Akkor ne tegye - vontam vállat. Félnem kellett volna, de nem tudtam, mert a dühöm erősebb volt.
- Információkat akarok!
- Nem tudok semmit sem.
- Ne hazudjon nekem! – hajolt az arcomhoz, miközben kezeivel két oldalamon támaszkodott meg. Mérgesnek látszott.
- Ne… Nem hazudok – szóltam el-elfúló hangon, majd nyeltem egy nagyot. Kékes zöld szemei dühtől csillogtak, én pedig attól tartottam, hogy megkésel.
- Aludjon! – parancsolta, közben feltápászkodott rólam és elfújta a gyertyát, majd lefeküdt az ágyára és a fal felé fordult. Nem értettem a viselkedését. Az előbb információkat akar megtudni, most meg aludjak.
- Mit képzel, ki maga? – álltam fel az ágyról.
- Német katona, aki bármikor lepuffanthatja – fordult felém.
- Akkor már rég megtette volna.
- Talán van valami célom önnel, nem gondolja? Most pedig feküdjön le, holnap nem maga kel korán.
- Forduljon föl! – Hallottam, ahogy kikel az ágyból, majd kezeit megéreztem a derekamon.
- Ne hozzon ki a sodromból, mert nem akarom bántani – suttogta a fülembe, de már nyugodtabb volt a hangja. Lefektetett az ágyra, majd betakart, ami furcsa volt, mivel rab voltam. Egy ilyen katonának kínoznia kéne – nem mintha arra vágytam volna, de ezt gondolná az ember, ha már foglyul ejtették -, ehelyett könyvet vesz, és úgymond, jót akar nekem. Félnem kellett volna tőle, de nem féltem. Mit akarhat tőlem? Nem bánt, ami eléggé furcsa - gondoltam.
- Most aludjon, kérem – mondta, majd visszament az ágyához és lefeküdt. Bele sem telt öt percbe, már aludt is. Egész éjjel Kleinen gondolkodtam, de semmire sem jutottam.
Az tény, hogy gyorsak a hangulatváltozásai és, hogy látszólag nem akar sem megerőszakolni, sem pedig megkínozni, de akkor, mit akarhat tőlem? Miközben ezen gondolkoztam, észre sem vettem, elaludtam.
Álmomban ismét a családommal voltam, de ezúttal valami más volt.
Hirtelen törtek ránk a németek és hurcolták el édesapámat. Pár katona maradt, akik felgyújtották a házunkat, minket nőket pedig elvittek egy házikóba és külön szobába - szó szerint- bedobtak minket.
Édesanyám és húgom sikolyait hallottam, miközben egy férfi lépett be hozzám.
Németül beszélt hozzám, így nem értettem, viszont a húgomat annál inkább.
Folyton anyukámat és engem hívott, hogy segítsünk neki, mert fáj, amit vele tesznek.
Édesanyám hangját hallottam, ahogy tiltakozik, de nem járt sikerrel. Ismét felsikoltott a húgom. Tudtam, hogy mit tesznek a hasonló korú, fiatal lányokkal, az ilyen mocskok. Megbecstelenítik, és ha ellenkeznek, akkor még meg is verik őket.
Az a férfi, aki előttem állt, ugyancsak arra készült, de én nem hagytam magam. Mikor belemarkolt a hajamba és undorító módon megcsókolt, beletérdeltem a leggyengébb pontjába, s megpróbáltam kiszaladni, de az ajtóban megtorpantam. Két magas férfi tornyosult felettem és visszataszigáltam a helyiségbe, majd bezárták maguk mögött az ajtót.
A derekam körül erős szorítást éreztem, majd egy nyálas szájat a nyakamnál. A másik két férfi letépte rólam a ruhát, és rám vetették magukat.
A fájdalom elviselhetetlen volt, amit okoztak. Felsikoltottam, mikor az egyik erősen megmarkolta a mellem. Automatikusan belérúgtam, de mintha meg sem érezte volna.
A húgom újabb sikolyát hallottam, ekkor már patakokban záporoztak a könnyeim.
Teljesen tehetetlen voltam. Három férfi egy védtelen nő ellen. Bizonyára élvezték a szenvedésem sikolyait, mert akárhányszor fájdalmat okoztak, nevettek és nevettek.
- Ne! Ne! Ne! Engedjenek el! Ne! – kiabáltam, de nem értették.


- Rebeka! Rebeka, ébredjen föl! Rebeka! – hallottam az ismerős hangot valahonnan távolról, majd egyre közelebbről és közelebbről.
- Rebeka, ébredjen föl! Csak álom! – rázogatott valaki. Kinyitottam a szemeim és Klein fáradt arcával találtam szembe magam, de ösztönösen cselekedtem. Felpofoztam, majd a falnak préseltem magam.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – mondta, miközben az arcát dörzsölte, azon a helyen, ahol megütöttem.
- Sa… Sa… Sajnálom – hajtottam le a fejem. – Én… azt hittem, hogy… - ekkor eleredtek a könnyeim, és Kleinnel nem törődve bőgni kezdtem. Közelebb jött hozzám, de én még távolabb próbáltam húzódni.
- Kérem, ne bántson! – sírtam.
- Nem fogom bántani – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. – Rebeka, kérem, ne féljen tőlem – szólt lágy hangon, de a kezét még mindig nem húzta vissza.
Valahogy megbíztam benne, de még mindig nem hittem el, hogy ilyen lenne egy katona, ám ez most nem is számított igazán. Elfogadtam a felém nyújtott kezét, magához vont és ringatni kezdett, én pedig zokogtam. A hátamat simogatta és próbált megnyugtatni, ami sikerült is neki, mert körülbelül fél óra múlva már aludtam, de nem álmodtam semmit sem.


Másnap reggel kisírt szemekkel keltem. Mindenre emlékeztem, ami éjjel történt és miután megdörzsöltem a szemem, körbe néztem a helyiségben.
Senki sem volt bent rajtam kívül. Kezdtem azt hinni, hogy egyedül vagyok a házban, de aztán léptek hangját hallottam, majd Klein lépett be a szobába.
- Hogy érzi magát? – kérdezte, mikor meglátta, hogy fent vagyok.
- Nem tudom megmondani – hajtottam le a fejem. – Sajnálom, hogy felébresztettem – szólaltam meg kis idő múlva.
- Semmi baj. Mit álmodott, ha szabad megkérdeznem.
- Nem szeretnék róla beszélni – mondtam, de nem néztem a szemébe.
- Ahogy akarja, nem kell róla beszélnie, csak megkérdeztem – szólt, majd tovább készülődött. Talán el kellene mondanom neki. Felébresztettem az éjszaka közepén… ugyanakkor a társaival álmodtam. Nem mondom el - döntöttem el. Ekkor eltűnt rólam a bilincs. Felnéztem Robertre, aki az asztalra helyezte a karperecet, majd felém fordult, én pedig kérdőn néztem rá.
- Szabad – jelentette ki.
- De… nem a… - Ám Ő a szavamba vágott.
- Menjen, mielőtt meggondolom magam – mondta, én pedig felálltam az ágyról és kiléptem a házból, majd befutottam az erdőbe, s csak futottam és futottam, végül megálltam pihenni. Leültem egy kidőlt fatörzsére és kifújtam magam.
Vajon miért engedett el? Tegnap még információkat akart kiszedni belőlem, most meg elenged. Nem mintha valami bajom lenne vele, de furcsa. Talán rájött, hogy nem tudok neki semmiben sem segíteni – gondoltam. – Meg kell tudnom – álltam fel, majd visszasétáltam a házhoz.


Köszönöm szépen mindenkinek a kommentárokat:D Remélem tetszett.:D
puszi

2010. január 3., vasárnap

3. fejezet

- Azt ajánlom, hogy maradj csendben, különben visszajönnek – szólt, engem pedig elfogott a rettegés. Most már tényleg végem van. Mindnyájunkat elhurcolják, ráadásul beteg édesanyámnak nem fog jót tenni a tábor. - Féltem, sőt, rettegtem. Az elmúlt két hét folyamán, egyszer sem találtak ránk, de most mégis sikerült. Eddig is menekültünk, mint az űzött vad, egyik helyről a másikra költöztünk, egyik házból a másikba, de eddig mindig sikerült megelőznünk őket.
- Most elengedlek, de csak akkor, ha nem szaladsz el – mondta, mire csak bólintottam. Nem értem volna vele semmit sem, ha elfutok, mert vagy lelő, mint egy oroszlánt, vagy utánam szalad, és elkap, amit nem nehéz, hisz nem tudok gyorsan futni. Így kénytelen voltam beleegyezni.
- Gyere – ragadta meg a kezem, majd húzni kezdett. – Ne szólalj meg, és csináld azt, amit mondok! – utasított, én pedig még jobban rettegni kezdtem. Mit akarhat tőlem ez a férfi? Miért nem adott fel a társainak? Talán maga ráncigál el a táborba - gondoltam.
- Hova visz?
- Azt mondtam maradj csendben, ha nem akarod, hogy a táborok egyikébe vigyelek – morgott, majd tovább haladtunk az erdőben.


Ezer és ezer gondolat járt a fejemben, de leginkább az előttem haladó katona körül keringtek.
Félelmetesnek félelmetes volt, mert sapka volt a fején és körülbelül négy napi borosta fedte az arcát, ráadásul piszkos volt. Ezért sem akartam nagyon a társaságában lenni.
Most minden romba dőlt. Az összes családtagom a koncentrációs táborban van, engem pedig egy katona ejtett foglyul, ráadásul meg sem szólalhatok, különben végez velem, bár… ezt nem mondta, de biztos, hogy erre akart utalni az a bizonyos táboros mondata.
Hirtelen megbotlottam egy fa gyökerében és hasra vágódtam volna, ha ő nem kap el.
Mikor tovább haladtunk, kiértünk egy mező féleségre, ahol elhagyatott házak voltak. Elindultunk az egyik felé, majd „finoman” belökött a házba.
- Áú!
- Bocsánat, nem akartam – sietett mellém, hogy talpra állítson, de én elrántottam a kezem. Persze, nem akarta - gondoltam.
- Mit akar tőlem és hol vagyunk? - kérdeztem, miközben dühömmel próbáltam leplezni a félelmemet.
- Itt lakom, és nyugodj meg, nem foglak bántani – mondta.
- Maga engem csak ne tegezzen, nem engedtem meg, és nem hiszek magának! – kiabáltam, de Ő befogta a számat.
- Shh! Nem akarjuk, hogy bárki is meghalljon minket, igaz? Higgye el, hogy nem akarom bántani. Inkább hálásnak kéne lenni, amiért megmentettem – mondta.
- Mitől? – vettem el kezét a szám elől.
- Hogy haláltáborokba jusson, mint a családja.
- Inkább lennék ott, mint itt - mondtam, majd felálltam, és hátrább léptem. – Ráadásul még a nevét sem tudom.
- Ó, bocsásson meg, hogy nem mutatkoztam be. Robert Klein a nevem, és önnek?
- Rebeka Kreidl.
- Szép neve van – mosolygott.
- Ezzel nem segít magán – szóltam közömbösen, de még mindig féltem. El kell szöknöm, még ma éjjel - terveztem el.
- Mivel? – nézett rám kérdőn.
- Mindegy, nem fontos.
- Ahogy akarja, de ha most nem veszi zokon, még rengeteg dolgom van – fogta meg a kezem, és leültetett az ágyra. Előhalászott valamit egy fiókból, majd a csuklómra tette, és az ágy háttámlához rögzítette.
- Kiköt, mint egy kutyát?
- Nem akarom, hogy elszökjön – mondta, majd ott hagyott a házban.


Miután elment, megpróbáltam kiszabadítani magam, de nem ment, mivel a bilincs erősebb volt nálam. Dühös voltam és féltem.
Körülbelül két óra próbálkozás után feladtam. Nem volt a közelemben semmilyen éles tárgy, amivel kitudtam volna nyitni a zárát, így nekidőltem az ágy háttámlájának és körbe néztem a helyiségben.
A ház falai fehérek voltak, amin néhány törött kép lógott, az ablakokhoz pedig egy-egy tört fehér függöny tartozott. A földet világosbarna padlózat borította, amit egy hatalmas szőnyeg fedett be.
A helyiségben még egy ágy volt az enyémen kívül, ami mellett egy szekrény állt. A szoba közepén az asztal körül, két szék volt található.
A másik ágy, az enyémmel szemben volt, amin egy hátizsák hevert, de sajnos nem tudtam elérni.
Ahhoz képest, hogy egy férfi lakik itt, elég tiszta a ház – gondoltam.
Nem nagyon volt bútor, de épp elég ahhoz, hogy rendben tárolhassa a holmijait.


Minden egyes percben arra vártam, hogy belépjen egy katona, fegyverrel a kezében és elhurcoljon.
De nem jött.
Aggódtam az édesanyámért és a kis húgomért, akik lehet, hogy már nem is élnek.
Amint megérkezik Klein, megkérdezem, hogy honnan tudta, merre lakom – döntöttem el.


Besötétedett, és kezdtem megnyugodni, hogy nem fognak rám törni a németek, bár kicsit féltem a sötétben, mivel egy gyertya sem volt meggyújtva. Ebben a házban nem is tudtam volna villanyt kapcsolni, egyrészt, mert meg voltam bilincselve, másrészt pedig, nem szerettem volna lebukni.
Összekuporodtam az ágyon, majd gondolkodni kezdtem.
Lehetséges, hogy az anyukám és a húgom már meghaltak - ahogy ez eszembe jutott azonnal eleredtek a könnyeim, ahogy elképzeltem az élettelen testüket a földön, én pedig sehogy sem tudom már megmenteni Őket. Miért nem hagyta, hogy engem is elvigyenek? Most velük kéne lennem, nem pedig itt, ahol minden egyes percben, arra várok, hogy betoppanjon a halál.


Elfáradtam, így úgy döntöttem, hogy megpróbálok elaludni, de nem nagyon ment, mert még mindig féltem és úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen biztonságban, főleg egy német katona otthonában.
Talán pár óra múlva lecsukódtak a szemeim és mély álomba szenderültem.

Álmomban újra a családommal voltam. Sem háború, sem megszállás nem volt, helyette otthon ültünk a meghitt családi körben, ami mindig is volt.
Szép álom volt.


Másnap reggel motoszkálásra keltem. Lassan nyitottam ki a szemem és próbáltam behatárolni, hol is vagyok pontosan. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig abban a házban vagyok, ahol tegnap voltam.
- Látom felkelt – hallottam meg Klein hangját. – Kér enni valamit? – kérdezte, én pedig felé fordultam, majd ledöbbentem. Nem az a katona volt, aki előző nap. Ez a férfi meg volt borotválkozva és mosakodva, ráadásul tiszta ruhát viselt. Rövid, barna haja megfésülve, egyenletesen oszlott el a fején és kékes zöld szemei engem fürkésztek.
- Kér valamit enni? – tette fel újra a kérdést. Roppant jóképűnek találtam, de egy kicsit még most is féltem tőle.
- Inkább ki szeretnék menni – találtam meg végre a hangom.
- Sajnálom, de ezt nem engedhetem meg.
- Maga félre értett engem. Úgy értem, hogy ki KELL mennem – nyomtam meg a „kell” szavacskát. Gondolkozó fejet vágott, majd felismerés ült ki az arcára.
- Ó, vagy úgy.
- Igen, ha megkérhetném, levenné rólam ezt a bilincset? Nehezen menne ágyhoz kötözött kézzel – mondtam.
- Azt nem vehetem le, különben elszökik.
- Mr. Klein, a szökés most a legkisebb problémám. Higgye el, nem fogok megszökni – néztem rá határozottan, Ő pedig elgondolkodva méregetett engem. – Ha lehet, a mai nap folyamán eldöntené, kérem, mert sürgős az ügy.
- Ó, persze – mondta, majd a hátizsákjához ment és kivett belőle egy kötelet.
- Az miért kell? – tudakoltam.
- Majd meglátja – mondta és a bilincs azon részét, amelyik az ágyhoz kötött, kikapcsolta, majd vissza be, s átdugta rajta a kötelet, majd megkötötte.
- Mehetünk – szólalt meg.
- Tessék? Ugye nem gondolja komolyan, hogy velem jön? – kérdeztem döbbenten.
- De. Nyugodjon meg, nem fogok leselkedni, azért a kötél – mondta, majd felállított és kivezetett.


Miután elintéztem a reggeli szükségletemet, visszamentünk a házba, leültem az ágyra, Ő pedig újra megbilincselt.
- Erre semmi szükség, nem fogok megszökni – próbáltam meggyőzni.
- Sajnálom, de nem.
- Akkor feleljen egy kérdésemre.
- Hallgatom.
- Honnan tudta, merre lakom? – kérdeztem, mire lefagyott.
- Követtem.
- Mikor? – tudakoltam félve a válaszától.
- Már aznap, amikor találkoztunk – felelte. Ekkor összeállt a kép.
- Miért? – suttogtam.
- Nem tudom.
- Ne hazudjon nekem! Most már átlátom a helyzetet. Csak maga tudta, hol lakom és jött rá, hogy zsidó vagyok, így megmondta az embereinek, hogy menjenek a házba! Miért?!
- Mert…
- Mert?
- Nem mondhatom el! – ült le a velem szemben lévő ágyra.
- Maga miatt került a családom az egyik táborba, ahol meg fognak halni! Árulja el, engem miért nem vitt oda? – álltam fel és közelebb akartam lépni, de a bilincs nem engedett. – Nem tudja, mit tett ezzel! – gyűltek könnyek a szemeimbe.
- Mit? – kérdezte, én pedig filóztam rajta, hogy elmondjam-e neki, vagy sem.


Köszönöm a kommentárokat lányok:D Remélem most is kapok:D Bocsánat, hogy ennyit késett a rész.
puszi