FONTOS BEJELENTÉS!

Sziasztok!
Probléma adódott! Egy olyan nagy probléma, hogy még én is sírásban törtem ki.:'(:@
Az összes meglévő fejezet, amit írtam (Katonás, Edward Jennys 1-2 rész) Mind már a múlté. Ugyanis miután újratették a gépet a vírusirtó, amit rátettek, szépen törölte. A Win7 pedig mikor betettem a pendrive-om(azon voltak a részek) már akkor sem engedte megnyitni a mappát, amikben voltak a fejezetek és a történetek. Pluszban a könyv, amit elkezdtem, az is odalett. Szerintem annak már kampec.
Késni fogok mindkettővel, ebben biztos vagyok. Mire mindent megszerzek... És újra elkezdem a 18. fejezetet a Lehetetlen is lehetségesből... Aztán a katonásnak is neki kell ugranom és ez mind idő lesz. Nem tudom mennyi. Igyekszem vele, de nem tudok időpontot mondani.
Sajnálom!:'(

U.I.: Annyira ki vagyok akadva, hogy azt el nem tudom mondani! :@ Olyan szinten vagyok mérges, hogy... :@ :@

Sziasztok!

Van egy bejelenteni valóm! Újratették a gépem, de Word-öt nem tettek rá, így nem tudom írni a fejezeteket. Lehet, hogy kések a részekkel. :( Szóval most csúsznak a frissek. Mindkét történetet akartam írni, de sajnos nem tudom emiatt a probléma miatt. :(
Ne haragudjatok rám!
Sajnálom!

Puszi

Gicus

14. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt a FRISS fejezet. :) Bocsánat, hogy megint későn hoztam. A kommentárokat köszönöm Henriemének, SarahB-nek, Heathernek és Kimnek. :)
Valószínű két hetente lesz fejezet úgy, mint a másik történetemnél, amit nemrégiben fejeztem be. Itt is és Facebookon is ki fogom írni, ha lesz változás vagy csúszás. :)

Megjegyzés: Egy új szereplő is felbukkant a történetben, akinek fontos szerepe lesz. :)
Jó olvasást! :)

Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…
Hirtelen megfordult, és azzal a lendülettel megragadta a karomat, és kicsavarta a kezemből a fegyveremet, ami hangos csattanással ért földet.
Meglepődtem, pedig számíthattam volna rá, hogy így lesz. Egy kiképzett katonát nem lehet csakúgy meglepni. Mit is gondoltam?

Csak néztem az ismeretlent, és vártam a legrosszabbra… de semmi nem történt. Egyszerűen csak állt előttem, és nézett, mintha életében először látott volna embert, mégis olyan erősen fogott, hogy nem tudtam kiszabadulni. A szeme kék, a haja pedig szőke volt, és ha nem szerettem volna Robertet annyira, még talán vonzónak is találtam volna. De így csak egy volt a sok férfi közül.

Hirtelen ajtócsapódást hallottunk, mire mindketten a hang felé kaptuk a fejünket. Visszanéztem a katonára, majd rátapostam a lábára, és kifutottam a szobából. Ez alatt arra gondoltam, hogy hátha találok másik fegyvert a konyhában.
Ahogy kiléptem a helyiségből, egyből beleütköztem valakibe. Azt hittem a társa lesz az, aki később ért ide, de amint felnéztem az illető arcába, megnyugodtam. Robert volt az, és kíváncsian nézett rám, majd Rá.

Nem értettem semmit. Talán csak egy csapda volt az egész, és elhitette velem Robert, hogy szeret? És miután én a tenyeréből eszem, elfog? Ennyire félreismertem volna őt? Kihasznált?
Hallottam, ahogy kilép a szobából a katona, majd megszólal. A hangjától összerezzentem Robert karjai közt.
- Parancsnok! – Ezt németül mondta ugyan, de Robert kabátjára ugyanaz volt ráírva, mint amit hallottam. Egyszer megkérdeztem tőle, mit jelent a szó a dzsekijén, ő pedig lefordította.
- Mi történt? – kérdezte felém fordulva.
- Le akart ütni – felelt a számomra még mindig ismeretlen. Tudott magyarul, de nem kis akcentussal rendelkezett. Összezavarodtam. Semmit sem értettem. Egyszer így, egyszer úgy akar beszélni? És Robert még mindig fogott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk.
Kiszabadítottam a karomat, és csodálkoztam is, hogy ennyire könnyen elengedett, de abban a pillanatban más foglalkoztatott.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, és két lépést hátráltam mindkettejüktől. Nem tudtam eldönteni, hogy bízzak-e Robertben vagy sem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, rossz volt. Éreztem, hogy megint visszacsöppenek abba az időbe, mikor megismertem Őt. Gyűlöltem, amiért elfogott és nem engedett szabadon.
Robert a katona felé fordult, majd odasúgott neki valamit, mire az illető kiment a házból. Szemeit rám emelte, majd tett előre egy lépést.
- Rebeka, nyugodj meg, kérlek! – kért lágy hangon, de én még hátrább léptem.
- Mi ez az egész? Átvertél! – mondtam mérgesen. – Ki ez?
- Nem foglak bántani, és ő sem. Mindent elmagyarázok, csak nyugodj meg egy kicsit! – Olyan őszinte volt a tekintete, és hinni akartam neki, de a kint álldogáló katona mást mutatott. Mi másért lenne itt, ha nem azért, hogy megfosszon a szabadságomtól. Nem tudtam, mit kellene tennem, de dűlőre kellett jutnom, így úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Nehezemre esett, de végül lassan rábólintottam. Helyet foglaltam a tőle legtávolabb álló széken, és csak annyit mondtam: Hallgatlak! Komolynak és határozottnak látszottam, de belül féltem. Szerettem, de egy pillanatra megingott benne a bizalmam. Úgy vélem, bárki így érzett volna a helyemben. Egy illető, akiben nehezen, de elkezdesz bízni, ráadásul bele is habarodsz, egyszer csak megjelenik valakivel, aki elől hetekig bujkáltál, s hirtelenjében úgy érzed, elárult. Megfordul a fejedben, hogy kihasználta a sebezhetőségedet, és így véghezvihette a tervét, amit jó előre eltervezett.
- Rebeka! – Robert hangja rángatott vissza a jelenbe, és ezzel megakadályozva, hogy további árulási terveket szövögessek gondolatban. Úgy gondoltam, hogy most jön az a szöveg, amit előre betanult az ilyen esetekre. Dühös voltam, és legszívesebben elmenekültem volna, de hiába lett volna minden próbálkozásom. Ketten voltak, és talán megkötözve hoztak volna vissza a házba. – Tudom, hogy most azt hiszed, nem érzek semmit irántad, és hogy csak csapda volt az egész… - kezdte, de én a szavába vágtam.
- Miért, ez nem így van? Tévedek? – kérdeztem dühösen, és úgy érezhető volt köztünk a feszültség. Robert mélyen a szemembe nézett, én pedig nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de tévedsz! – mondta nyugodt és lágy hangon. Kérdő tekintettel néztem rá, mire felállt, s közelebb jött hozzám. Mikor elért a tudatomig a mozdulata, addigra már késő volt. Robert szemei annyira magukhoz vonzották az enyéim, hogy nem vettem észre, amikor a katonám fél térdre ereszkedett előttem. Csak akkor ébredtem fel a kábulatból, mikor a kezeimet a kezébe vette. Erősen, mégis gyengéden fogta. Az eszem azt mondta, hogy: Húzd el a kezdet, és állj fel a székről! De a szívem azt diktálta, hogy hagyjam a kezeimet ott, ahol most vannak. Pihenjenek csak azokban a kezekben, amik biztonságot nyújtanak számomra. Sajnos abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. – Figyelj rám! Az ajtónál várakozó katona a legjobb emberem, és egyben a legjobb barátom is. Azért van itt, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetsz, mikor én nem vagyok itthon. Hogy ne legyél egyedül – mondta.
- Hogy ne legyek egyedül? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Nem vagyok egyedül, hisz itt vagy velem Te – mondtam, majd az ajtóra néztem. – Nem bízom benne.
- Akkor bízz bennem – fordította fejemet maga felé. – Hidd el, csak jót akarok neked, és azt szeretném, ha biztonságban lennél. Tudom, hogyha Vele vagy, akkor nem eshet semmi bajod. Mikor nem itthon vagyok, akkor folyton azon aggódom, hogy valami történik veled. Például itt keresnek az embereim, és itt találnak téged. Így nem tudok koncentrálni a feladatomra. – Keményen megmondta az igazságot, és teljes mértékig igaza volt. El kellett fogadnom a döntését, mert tudta, mit csinál, és hogy miért csinálja. A kezeinkre néztem, majd vissza Robertre.
- Rendben – bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Ezek azon ritka mosolyok egyike volt, amiket úgy szerettem. Még csak egy napja voltunk együtt, mégis, az életemet is rábíztam volna. Tényleg szerelem volt az, amit iránta éreztem, és bár nem ismertem még őt annyira, de épp eleget tudtam ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondol minden egyes szót, ami elhagyja a száját. Úgy véltem, inkább neki kellett volna velem lennie.
Robert egy pillanatra ajkait az enyémekre nyomta, majd felhúzott a székből, és magához ölelt.
- Legközelebb ne kard leütni – tartott el magától, én bólintottam. – Most behívom, és ha nem rohannék ennyire, én magam mutatnám be őt, de már így is feltűnhetett bárkinek, hogy eljöttem.
- Menj csak! Azt hiszem, megleszünk – feleltem, mire bólintott, majd kisietett a házból. Hallottam, hogy még pár szót váltanak egymással, majd az ablakból néztem, ahogy Robert ismét eltűnik az erdőben.

Lassan nyílt a ház ajtaja, én pedig még mindig azt a helyet bámultam, ahol nemrég még a katonám alakját láttam eltűnni a rengetegben.
Tudtam, hogy innentől fogva nem leszek egyedül a házban, hanem lesz valaki, akivel beszélgethetek. Jobban vágytam volna Robert társaságára, de ő szerette volna, ha megismerem a legjobb barátját. Bizonyára jólesett volna neki, ha jól kijövünk egymással, és ha nem gyűlölném őt. Eddig egy katona volt, aki nem akart megölni. Talán még egy olyan személy van, aki nem akarja a halálomat.
Ahogy gondolataimba merülten tekintettem ki az ablakon, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon. Összerezzentem, és hirtelen fordultam meg, aminek az lett a következménye, hogy rátapostam a mögöttem álló férfi lábára.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – szólalt meg azzal a fura akcentussal. Még ha hirtelen előítéletem is volt vele szemben, mégis meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy Roberten kívül más férfi társaságát is „élvezhetem”. Persze szerettem Vele lenni, de ez most más volt.
- Bocsánat. – Csak ennyit mondtam, és igyekeztem úgy hangsúlyozni, hogy őszintének tűnjön. Igazából még örültem is, hogy így alakult, mert úgy gondoltam, tényleg megérdemelte. Halálra rémisztett, és még annyit se mondott, hogy Robert küldte. Nyilván beszélt rólam, és tudta, hogy a házban maradok. Mégsem mondott semmit.
- Semmi baj – felelte, én pedig kikerültem és a lehető legtávolabb mentem tőle, majd karba fontam a kezemet magam előtt. – Ne haragudjon, ha megijesztettem – mondtam, miután felém fordult.
- Nem haragszom. – A közömbösség csakúgy sütött a szavaimból. Habár Robert azt kérte, bízzak benne, nekem mégis idő kellett ahhoz, hogy rögtön puszipajtásként tekintsek az előttem álló férfira.
- Milyen modortalan vagyok – mosolyodott el, mire felemeltem az egyik szemöldökömet. Még be is ismeri? - gondoltam. – A nevem Dirk Schmidt, parancsnok helyettes. – Miközben bemutatkozott vigyázzba csapta magát és tisztelgett. Meglepődtem, és furcsán néztem rá.
- Ezt most miért csinálta? – kérdeztem tőle. Nem voltam a parancsnoka, sőt, csak egy egyszerű polgár voltam.
- Robert nagyon szereti magát, és mivel tisztelem őt, így ugyanúgy tisztelem azt, aki szeret – válaszolt. Ez egy elég érdekes felfogás volt, de nekem erre nekem nem volt semmi szükségem.
- Köszönöm – feleltem végül. Még mindig úgy állt, ezért rászóltam. – Most már abbahagyhatja!

Elég furcsa volt, mert egy magamfajta sosem kapott tiszteletet mióta a háborúskodás tartott. Bár az igazat megvallva, eddig se nagyon kaptunk.
Dirk fura figurának látszott, és ahogy megmagyarázta, miért tisztelgett… Ostobaságnak véltem. Sajnos, én nem kaphattam olyan tiszteletet, mint Robert. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyenrangú lennék Vele. Nagyon rossz volt, és azt kívántam, bár már vége lenne ennek az egésznek. Úgy éreztem, hogy csak egy porszem vagyok a sivatagban, ahol időnként fel-felkap a szél, és akaratom ellenére össze-vissza dobál.

Az elején a családommal éltem, most pedig a szerelmemmel lakom, aki egyben az ellenségem is. Azt hinné az ember, hogy egy olyan katona, mint ő, csak gonosz, és ha elfog, akkor bánt. Pont az ellenkezője történt, és belépett valaki az életembe, akinek a helye már le volt foglalva a szívemben. Mégis… bennem mindig ott fog tátongani az az űr, amit a családom hagyott maga után. Hiába volt velem Robert és feledtette el velem őket arra a kis időre, míg velem volt, kísértettek. Próbáltam nem újra és újra átélni azt a szörnyű napot, de nem ment.

Ránéztem Dirkre, aki ugyanott állt, ahol eddig, és kíváncsi tekintettel nézett rám. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Szerencsére megoldotta ezt az apró problémámat. Mint Robert jó barátja, úgy érezte magát a házban, mintha otthon lenne. Elindult az egyik ágyhoz, és elterült rajta. Egyáltalán nem zavartatta magát. Elkezdtem gondolkodni, hogy akkor mi szükség volt az előbbi jelenetre. Az tény, hogy nagyon furcsa volt, de mit tehettem. Roberten kívül még egy „testőröm” lett, ráadásul ő bízta meg vele.
Leültem a másik ágyra, majd ránéztem és megszólaltam.
- Miért ment bele? – kérdeztem, s vártam, hogy feleljen. Nem hittem, hogy pusztán szívjóságból tette. Biztos volt valami célja.
- Mert nem akarom, hogy Robert is azon essen át, amin én – szólalt meg egy kis csend után. Nem tudtam, min mehetett keresztül, de kíváncsi lettem. Láttam az arcán, hogy nem mond többet, így nem faggatóztam. Nem folytattam ezt a témát. Kinéztem az ablakon, és néztem, ahogy továbbra is zuhog az eső. Amikor reggel Robert még velem volt, sütött a nap, de miután egyedül maradtam, a fény eltűnt. Mintha ő lenne a nappal, én pedig az éjjel. Ő az, aki elhozta a fényt az életembe.

* *

A háztetőn kopogtak az esőcseppek, és mivel úgy láttam, hogy Dirk elaludt, így jobb híján azokat hallgattam. Valahogy tudtam, hogy eljön az a nap, amikor egyedül leszek, de nem gondoltam volna, hogy az, ilyen hamar eljön. A kishúgom arca jelent meg előttem, ahogy mosolyog rám, és magával húz, hogy játsszak vele. Ezután apámat láttam, amint hazajön és magához öleli anyámat. Édesanyám beteg arca tárult a lelki szemeim elé. Utoljára így láttam őt, és az a mosoly, ami valahányszor megjelent ajkain, mikor édesapámat meglátta, elhalványult. Alig emlékeztem rá.

Dirkre vándorolt a tekintetem, és láttam, hogy milyen nyugodtan alszik, habár tudtam, ha ki akarnék menni a házból, meghallaná. A katonák nagyon éberen alszanak, ezt már tapasztaltam. Hetek óta az egyikükkel laktam. Lehajtottam a fejemet, és becsuktam a szememet, majd nagy levegőt vetem, s kifújtam. Boldog is voltam, és nem is. Biztonságban voltam, és nem is. Nem voltam rab, mégis úgy éreztem, az vagyok.
- Tudja, miért ígértem meg Robertnek, hogy vigyázok magára? – kérdezte hirtelen Dirk, én pedig rákaptam a tekintetemet. Azt hittem, hogy aludt, de valószínűleg, csupán pihentette a szemeit.
- Nem – mondtam őszintén. Nem tudtam, hogy miért döntött úgy, elmondja. Még néhány órával ezelőtt még hallgatott. Úgy gondoltam, beszélgetni szeretne. Én már megszoktam az unalmat, de valószínűleg, ő nem. Ott voltak a társai, akikkel nap, mint nap elbeszélgethetett, de most egy nőt kapott, akivel nem nagyon tudott, miről társalogni.
Felébresztettem magamat a gondolataimból, és vártam, hogy folytassa. Felült az ágyon, majd hátát a falnak vetette. Szemeit rám emelte, majd megszólalt.
- A hazámban kezdődött el ez az egész – kezdte. – Robert és én nem szeretjük a… munkánkat, de nem volt választásunk. Mindkettőnket az apáink akarata szerint irányítottak. A katonaságban találkoztunk, és a legjobb barátokká váltunk. Volt egy szerelmem, akivel már két éve együtt éltem. – Itt szomorúvá vált a hangja. Tekintete az ablakra vándorolt és kitekintett rajta. – A mindenem volt, és nem tudtam megmenteni. – Itt elhallgatott.
- Miért nem? – kérdeztem, ő pedig ismét rám nézett. Nem tudtam, miért mondja el nekem, miért nyílik meg, hisz alig ismer, de arra gondoltam, hogy úgy érzi, jobb, ha megtudom, miért segít Robertnek.
- Mert az volt, mint maga.

A frissről!

Sziasztok!

Igyekszem az új résszel, és ne aggódjatok, nem egy év múlva lesz.:)
Megint kések vele - mint már megszokhattátok -, és próbál változtatni. Egyszerűen nehezen rázódom vissza. De majd eljön az ideje mikor felpörgök.:)
Remélem, ezen a héten már hozom a frisst.:)

Gicus

VISSZATÉRÉS + 13. fejezet

Sziasztok!
Egy év szünet után visszatértem Új dizájnnal és egy FRISS FEJEZETTEL! :) Igyekeztem megírni Gyermek napra, és sikerült is, de aztán még javítani kellett rajta.:)
Sajnálom, hogy így eltűntem...:( Lehet, hogy sokan azt hittétek, hogy abbahagyom a történetet, de NEM! Itt vagyok, hisz megígértem. :) Tartogatok egy s mást, és egy új szereplő tűnik majd fel a történetben. Akadhatnak majd kérdések is a fejezettel kapcsolatban, de ki fognak derülni a következő fejezetben. :)
Remélem, nem mindenki hagyott el engem - megjegyzem, megérdemelném -, de remélem, tévedek.
Mit is mondjak. Jó szórakozást hozzá. Lehet, hogy az eleje kissé unalmas, de igyekszem izgalmasabbá varázsolni a történetet. :)


Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgettünk, mintha a falnak is füle lenne.
Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.

Rossz volt belegondolni, hogy miattam nem érne oda – bárhol is legyen az – időben, és ha rájönnének az emberei, hogy rejteget, akkor… akkor talán lecsukják, vagy ami még rosszabb, meg is ölhetik. Kirázott a hideg ettől a gondolattól. Ha őt is elveszíteném, akkor magam sétálnék oda az embereihez, és mutatnám fel nekik a Dávid csillagot, amit elástam az erdőben, mielőtt megkért volna, hogy költözzek hozzá. Meg akartam tőle szabadulni, hogy még véletlenül se tudják bizonyítani, hogy zsidó vagyok. Tudtam, hogy eddig ostobaság volt magamon tartani. Olyan voltam, mint, aki figyelembe sem veszi a veszélyt, ami körülötte van. Nem is tudom, miért nem vettem már le akkor, mikor úgy döntöttünk, menekülünk.
De visszatérve a jelenbe. Ahogy teltek a napok, ráébredtem, hogy Isten nem véletlenül küldte Robertet hozzám. Volt valami célja ezzel, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi.

A vallásom, ami miatt elveszítettem a családomat… Magamban mindig is más vallású szerettem volna lenni. A szüleimnek nem mondtam, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, és nem lázadok fel a vallásom ellen, csupán belegondoltam, milyen is lenne, ha nem zsidó lennék. Láttam a katolikusokat, és megvettem a Bibliájukat. Míg mi még várjuk a Messiást, náluk már eljött, meghalt, és feltámadt. Elolvastam benne mindent, és összehasonlítottam a miénkkel. A válaszom: is-is. Mi másképp látjuk a dolgokat, mint ők…
- Nekem hamarosan mennem kell. – Robert hangja ébresztett fel az elmélkedésemből. Nagyot sóhajtottam, de még mindig nem engedtem el a kezét. Felnéztem rá, ő pedig közelebb ült hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcomat, majd mindketten elmosolyodtunk. – Nem szeretnélek itt hagyni, de nincs más választásom – sóhajtott. Csak a vágyakozás és a remény maradt nekünk. Arra vágytunk, hogy vége legyen a háborúnak, és végre együtt lehessünk. Reménykedtünk, hogy ez egyszer majd valóra fog válni, mert akkor mindketten boldogan élhetnénk Magyarországon. Én legalábbis ezt szerettem volna, de Robert vágyai számomra ismeretlenek voltak. Tudtam, hogy nem akar több embert bántani, és a háború az nyomasztó. Már az is csoda, hogy el tudott bújtatni. Igaz, ki keresne egy zsidót, egy német katonánál?
- Itt megvárlak – szólaltam meg végül. – Nagyon úgysem mehetek sehová. – Nem tudtam, mit tehetnék, míg távol van, de aztán eszembe jutott valami. Az én katonám magára kapta a táskáját – észre sem vettem, mikor állt fel mellőlem -, majd visszajött hozzám, és leguggolt elém. Tudtam, hogy megint fel szeretné hívni a figyelmem a ház elhagyásával kapcsolatban, de én megelőztem. – Tudom, nem fogok kimenni – ígértem meg neki, majd végül feltettem a kérdést. Nem tudtam, milyen reakciót válthatok ki belőle. – Robert, tudom, hogy nincs megállás nálatok, és hogy rengeteg dolgod van, de ha egyik nap mégis akad egy kis szabadidőd, akkor… - itt szünetet tartottam, ő pedig kíváncsian nézett engem -… akkor tudnál szerezni nekem egy üres kis könyvet? - Elgondolkodott. Nem értette, miért lenne szükségem rá, és rájöttem, hogy túl sokat kértem tőle. – Tudom, hogy nagy kérés volt tőlem, ne haragudj rám! Arra nem is gondoltam, hogy talán gyanakodnának, miért kell neked olyan. – Megint buta voltam, és nem gondolkodtam. Nem használhatom ki a kedvességét és a szerelmét. Nem lehetek ennyire önző! - szóltam magamra. Robertre néztem, aki még mindig a gondolataiba volt temetkezve. Az arca rezzenéstelen volt; igazi póker arcot öltött fel, és én csak vártam, hogy mondjon valamit.
- Dehogy haragszom rád! Unatkozol – szólalt meg végül komoly arccal. Először nem értettem, aztán… Azt hiszi, hogy untat! Kicsit nehezen jutott el a tudatomig, mire akart célozni, és mikor szólásra nyitottam volna a számat, ő ajkait az enyémekre tapasztotta.

Ismét az a bizsergés járta át a testemet, mint, mikor először megcsókolt. Ajkai puhák voltak, és olyan szenvedéllyel csókoltak, mintha most először csókolóztunk volna. Úgy éreztem, hogy repülök, és fent vagyok az égen, a felhők közt. Olyan érzés volt, mintha egy bárányfelhőn úsztam volna. Robert, kezével a hajamba túrt, és így húzott finoman magához, én pedig egyik kezemet a nyakára helyeztem, miközben elmélyítettük a csókunk. Olyanfajta nyugalom árasztott el, mint amilyen az álmomban is volt. Nem féltem. Egyszerűen nyugodt, és határtalanul boldog voltam. Mindent kizártam, csak a pillanatnak és Neki éltem. Alig ismertük egymást, mégis úgy éreztem, mindig mellettem volt.

Megvallom, nem szívesen engedtem volna el magam mellől. Mindig kicsit feszült voltam, ha ő elment, és későn ért haza. Egyfolytában a legrosszabbra gondoltam. Már így volt ez a kezdetektől is. A félelem érzet, és az, hogy lebukunk, állandóan bennem rejtőzött, és ettől nem tudtam szabadulni. Próbálkoztam, de nem ment. Kísértett. Vagy álmaimban, vagy Robert késői érkezéseiben mutatkozott meg. Azt kívántam, bárcsak sose menne el hazulról.

Több alkalommal is megemlítettem a félelmet. Ez az az érzés, ami meghatározza az életemet, és annak minden egyes napját. A háború erről szól, nem? Halálról, fegyverekről, vérről, rettegésről, és ismét csak halálról. Mit oldanak meg ezzel az országok? Semmit. Jobb lesz a világ? Nem. Akkor mi értelme? Miért jó gyilkossá válni, vagy épp az lenni? Nem jó, egyáltalán nem jó. Robert az élő bizonyíték. Ő kimondta. Nem szereti azt csinálni, amit előírnak neki. De kötelessége...
- Mi a baj? Jól vagy? – Robert aggódó hangja rángatott vissza a jelenbe. Csókolóztunk, én pedig nem arra figyeltem, hanem teljesen más dolgokon járt az eszem. Nem értettem, mi van velem. Miért szembesítem magam mindig a kegyetlen igazsággal?
- Igen, jól vagyok – szólaltam meg végül. – Ne haragudj! – fogtam meg a kezét, majd ránéztem. – Azt hiszem, jobb, ha most mész – mondtam, ő pedig kis gondolkodás után, egy puszit nyomott a számra, és elhagyta a házat. Ostoba voltam, hogy rögtön sokat kértem tőle. Felálltam az ágyról, s az ablakhoz léptem, majd kitekintettem rajta, és néztem, ahogy Robert lassan eltűnik a fák között. Legszívesebben utána rohantam volna, de megígértem neki, hogy a házban maradok.

Csak ültem, és bámultam ki az ablakon. Mi mást csinálhattam volna? Nem voltam börtönben, mégis úgy éreztem, ott vagyok. Igazából még a raboknak is járt egy kis szabad levegő, de én ki sem tehettem a lábamat a házból. Egész nap nem tudtam magam elfoglalni, és az órák is lassan teltek. Olyan rossz volt, hogy senkivel sem lehettem. Senkivel sem beszélgethettem.
Most már megértettem, miért borzalmas az elítélteknek. Persze, ők okkal lettek lecsukva, de én? Én úgy hiszem, nem követtem el semmit, amiért ilyet érdemelnék. Igaz, hogy kaptam az élettől egy csodálatos ajándékot, de még elveszíthetem. Kegyetlenül elvehetik tőlem őt, vagy akár az életemet, és akkor mindennek vége lesz. Az a kicsi, amim meg maradt, könnyedén a múlttá válhat. Hamar meg kellett tanulnom, hogy értékelnem kell az apró dolgokat. Eleinte azt hittem, Robert egy csapás számomra, és milyen nagyot tévedtem. Hetek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek.

Az érzelmeim kavarogtak bennem. Egyszerre éreztem határtalan boldogságot és mérhetetlen fájdalmat. Nem tudtam eldönteni, melyik az erősebb. Egyszer az egyik, egyszer a másik kerekedett felül, és ez által harc dúlt bennem. Amikor Roberttel töltöttem az időmet, boldog voltam, de mikor egyedül üldögéltem a házban, szomorúan vártam, mikor kell fel az a nap, amikor végre elmúlik ez az érzés. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez az idő még nagyon messze van. Már, ha egyáltalán vége lesz ennek az időszaknak. Vajon vége lesz? Lehetek még igazán boldog? Élhetek-e még úgy, mint mindenki más? Vagy életem végéig menekülhetek?
Sok kérdés fogalmazódott meg még bennem, de igazán egyikre sem tudtam a választ.

Ahogy bámultam kifele az ablakon, és néztem, ahogy gyűlnek a gomolyfelhők az égen, úgy kezdtek bennem is egyre borúsabbá válni az érzések. Aztán egyszer csak feltört belőlem a sírás, és mintha az ég is velem zokogott volna, úgy zúdította a földre könnyeit. Nem töröltem le őket, hisz senki sem látott. Nyugodtan kiadhattam magamból mindent.

Egyedül voltam, és időnként dörgés, villámlás törte meg csak a csendet. Olyan volt, mintha már este lett volna. Nem tudtam behatárolni az időt; talán nem is akartam. Ha nem tudjuk, hány óra van, akkor hamarabb eltelik a nap, mint gondolnánk. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de amikor megjelent előttem Robert arca, a mosolyom eltűnt. Vajon haragszik még rám? Erre sem tudtam a választ.
Tényleg nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Bárcsak lenne egy könyv, amiben minden le van írva, és csak el kellene olvasnunk, hogy megtudjuk a kérdéseinkre a választ.

A könnyeim már nem folytak. Nem is tudtam, miért kezdtem el sírni, csak azt, hogy akartam, és nem szerettem volna bent tartani. Ismét eszembe jutott Robert. Úgy szerettem volna vele lenni. Állandóan, megállás nélkül. És ekkor olyan dühöt éreztem, hogy azt hittem, mentem a falhoz vágok valamit. Ez a háború tehet mindenről! Minden egyes német csak a bajt hozza ránk. Kivéve persze Robertet. Egész Magyarország ki van szolgáltatva nekik, és senki sem segítene nekünk. Persze háború van, de akkor is! Szerintem ki akarunk lépni ebből a háborúból, de nem tudunk, mert nem engedik. Folyton tehetetlenek vagyunk…

Ahogy elmélkedtem a félhomályban, egy alakot láttam meg kirajzolódni az erdő felől. Amikor kiért a fák takarásából, egy katonát vettem észre. Boldog mosoly futott az arcomra, hogy végre Robert hazajön, és nem maradok egyedül. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle, és végre itt volt az alkalom. De ez csak pillanatnyi öröm volt, hisz felfedeztem valamit Rajta. A járása… A járása más volt, mint Roberté, mégis a ház felé tartott. Megijedtem. Elkövetkezett az, amitől mindig is féltem.
Azonnal felpattantam az ágyról, és egy „fegyvert” kerestem magamnak. Nem kellett sokat kutakodnom. Felkaptam az edénykét, amiben teavizet szokott forralni Robert, miközben azt hiszi, hogy alszom, majd ismét az ablakhoz mentem, és kikukucskáltam rajta.
Tényleg a ház felé tartott, és már csak pár méterre volt a háztól és… Tőlem…

Befutottam abba a szobába, ahol Robert ruháit terítettem ki, majd a falnak vetettem a hátamat, és vártam. Reszkettem, mint a nyárfalevél, és közben azért imádkoztam, hogy Robert mihamarabb hazaérjen. Habár tudtam, hogy egyszer rám találnak, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. De vajon, miért egyedül jön a katona? És miért jár olyan… olyan természetesen? – gondolkodtam el. Mintha csakúgy sétálgatna… Akkor is tudom, hogy miattam jött… hogy értem jött…
Vagy csak Robert küldte haza valamiért? Nem hiszem. Robert ennél óvatosabb, hisz tudja, hogy itt vagyok… Ezt nem kockáztatná meg… Te jó ég! Lehet, hogy rájöttek? És, ha igen, akkor Robertet bántották, vagy börtönbe vetették…? Vagy, ami rosszabb… megölték. Nem, az ki van zárva! Erre nem gondolhatok. Nem juthat mindig a legrosszabb az eszembe.

Miközben ezek jártak a fejemben, kinyílt az ajtó, és léptek zaját hallottam meg. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint általában, és úgy éreztem, menten kiugrik a mellkasomból. Egyszer csak megállt a katona, és nem hallottam a lépéseit. De aztán ismét elindult, ám úgy tűnt most irányt váltott, s egyenes a felé a szoba felé tartott, amelyikben én is tartózkodtam. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. A szívem a torkomban dobogott, a fegyveremet pedig olyan erősen szorítottam, hogy talán bele is fehéredtek az ujjaim. Habár a szobában homály uralkodott, még így lehetett látni, mi van a helyiségben.
Magamra szóltam, hisz egy pillanatig sem hagyhattam, hogy a gondolataim szárnyra keljenek, mert akár az életembe is kerülhet, ha elkalandozok.

A lépesek egyre közelebbről hallatszottak, én pedig készen álltam a támadom lefegyverzésére. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem jutok ki innen élve, és szerintem sokan így lehettek vele, ha az én helyembe képzelték magukat. Egy nálam jóval erősebb férfivel szemben… Nincs túl sok esélyem.
Nem telt bele sok idő, és a cipője kopogását már egészen közelről hallottam. Tudtam, hogy nincs messze, s csak másodpercek kérdése, és belép a helyiségbe, én pedig vártam… Vártam, mint egy vadász az áldozatra. Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…


Remélem, tetszett nektek, és valahogy közlitek velem a véleményeteket. :)
Puszi, Gicus