2010. április 24., szombat

11. fejezet

Köszönöm a kommentárokat lányok. :) Remélem ez is tetszeni fog nektek, és kapok érte sok-sok kommentárt. :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész.
Puszi


Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen.
Megpróbáltam felállni, de ahhoz túl gyenge voltam, így megszólaltam.
- Klein! – A hangom rekedtes volt, és csak suttogásra futotta, ezért úgy döntöttem, hogy elkúszok a bejáratig.
- Klein, várjon! – mondtam, miközben előre haladtam, de ezt sem hallotta meg.
Nagyon lassan jutottam csak előre, Robert pedig már réges-rég kint volt a házból, de nem adtam fel. Ha kell, négykézláb megyek utána, hogy beszélni tudjak Vele.

Amint elértem a bejárathoz, feltápászkodtam a földről, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem a napfénybe. Hirtelen túlságosan ragyogónak éreztem a napot, így hunyorogva indultam el Robert után, aki úgy eltűnt, mint a kámfor.
Utol kell érnem, utol kell érnem! - mondogattam magamban, miközben egyik lábamat a másik után raktam.
Futnom kellett volna, hogy még beszélni tudjak Vele, de azt nem tudtam, így gyorsabbra vettem a tempót, és bevetettem magam az erdőbe.
Minden erőmet összeszedve szaladtam, s tekintetemmel Robertet kerestem, de nem láttam sehol sem.


Már kezdtem fáradni, de nem érdekelt, csak folytattam az utamat, amíg el nem estem egy fa kiálló gyökerében, és hasra nem vágódtam.
Felhorzsoltam a térdem, és kapkodtam a levegőt, mégis folytatni akartam a katonám keresését, ám hiába próbáltam felállni, nem ment. Minden erőm elszállt, én pedig kimerülten hanyatlottam a porba, majd lehunytam a szemem, és nagyokat lélegeztem.
Ismét az a mondat jutott eszembe, amit egy héttel ezelőtt mondtam neki.
Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ostoba voltam, mikor azokat mondtam neki, mert nem érdemelte meg, hisz már számtalanszor megvédett, ráadásul befogadott az otthonába is. Nem lehetek elég hálás neki, bár… miatta halt meg a családom, vagyis… őmiatta is.
Már megint ide lyukadtam ki, pedig úgy döntöttem, hogy túllépek ezen, de eddig még nem sikerült, hiába próbálkoztam.

Valahogy mindig Robertre gondolok, de nem tudom miért. Az rendben van, hogy egy német katona, és talán veszélybe vagyok mellette, mégis... mégis, mikor lehunyom a szemem, megjelenik előttem az arca. A mindig ápolt haja, a gyönyörű kékeszöld szemei és a mosolya, amit oly ritkán látok, de megmaradt bennem.
Emlékszem, mikor elbújtam az emberei elől, és mikor feltűnt a helyszínen, tetőtől-talpig végigfuttattam szemem a testén.
Mindig vele akarok lenni, és szeretem, ha a közelemben van, nem pedig valahol, ahol hozzám hasonlókat ejt foglyul.


Nem tudom, hogy mióta fekhettem a földön, de nem is érdekelt; fáztam, mégse tettem ellene semmit sem. Ekkor léptek zaját hallottam meg a fejem irányából.
Nem mozdultam meg, halottnak tettettem magam, és a szememet sem nyitottam ki, akármennyire is kíváncsi voltam az érkezőre. Fáradt voltam, s talán még aludtam is egy kicsit, de ebben a pillanatban ez nem számított.
Sok szituáció fordult meg a fejemben, de mindegyikben benne volt Klein, amint magához ölel. Tényleg furcsa gondolataim voltak Vele kapcsolatban, ám most nem ezzel foglalkoztam.
Ekkor ez a valaki mellém ért, rajtam pedig eluralkodott a félelem, és vártam az erős kart, ami felráncigál a földről, de nem ez történt. Helyette ölbe vett az idegen, majd elindult velem – azt nem tudtam, hogy merre -, de a ruhája illata ismerős volt, és megnyugtató.
Ő volt az.
Bár nem nyitottam ki a szemem, tudtam, hogy hazavisz, mert hiába bántottam meg, Ő akkor is megvéd és vigyáz rám.


Mikor megérkeztünk – nem tudom, hogy, de - kinyitotta az ajtót, majd, mikor beléptünk a házba, megcsapott a kellemes meleg, s már koránt sem fáztam annyira, mint kint.
Lefektetett az egyik ágyra, majd betakart, de engem még mindig rázott a hideg.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, és nagy meglepetésemre sikerült, így láthattam, ahogy leveszi magáról a kabátot, majd leteszi az ágyára.
Éhes voltam, a torkomat pedig száraznak éreztem, de megkíséreltem a beszédet, hátha meghallja.
- Robert – suttogtam, mert ennél többre nem jutottam. Ő felém fordult, majd mindent félbe hagyott, és közelebb jött hozzám.
- Rebeka, jól van? – kérdezte, és szemeiben aggódást véltem felfedezni. Kérdésére válaszul csak bólintottam. – Miért ment ki? – simogatta meg az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Beszélni szerettem volna Önnel, de nem hallotta, mikor megszólítottam itthon.
- Mikor? – kérdezte.
- Mielőtt elment volna, de mivel nem várt meg, így kénytelen voltam maga után menni – mondtam rekedtes hangon, bár alig volt erőm hozzá.
- Majd később beszélgetünk, de most egyen és igyon valamit – állt fel mellőlem, miközben ezeket mondta, majd visszaült az ágyra, kezében a tányérral, amin még mindig rajta volt az az egy szelet kenyér, amit nem ettem meg reggel.
- Tessék – nyújtotta felém, de én elfordítottam a fejem. – Ennie kell valamit.
- Nem tudok enni – néztem el oldalra.
- Akkor legalább igyon, kérem. – Elvettem a poharat a kezéből, majd kortyoltam egyet… kettőt… hármat, majd megittam az összeset. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfogyott a vizem, mert még mindig szomjas voltam. Klein bizonyára észrevette ezt, mert nyomban felpattant az ágyról, majd egy kancsó vízzel tért vissza. Töltött nekem, én pedig szinte egyhuzamban megittam az egészet.

Vagy öt pohár után már úgy éreztem, hogy nem vagyok szomjas, de enni még mindig nem voltam hajlandó.
Még mindig fáztam, így összegömbölyödtem a takaró alatt, és nyakig betakaróztam, majd Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult.
Zavarba jöttem, így elkaptam a tekintetemet, de még láttam, ahogy elmosolyodik, ezért újra ráemeltem a tekintetemet.
Ezen meglepődött, hisz nem értette, hogy hirtelen miért néztem rá.
- Valami baj van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Csak… olyan ritkán mosolyog.
- Háború van, nincs miért mosolyognom – felelte. – Most aludjon, pihennie kell! – mondta, majd felállt, és megpuszilta a homlokom.
Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, mert azt szerettem volna, ha velem marad, és nem megy sehová.
Gyorsan kellett döntenem, így megszólaltam.
- Velem aludna? – kérdeztem, mire meglepetten nézett rám. Zavarba jöttem, így hol Rá, hol a padlóra fordítottam a tekintetemet. Mindig megnyugodtam a közelében, és emlékszem, hogy milyen meleg volt a teste, mikor elsőnek egymás mellett aludtunk. – Kérem – néztem rá könyörgő szemekkel.
Látszott rajta, hogy gondolkozik a válaszon, de nem tudta eldönteni, hogy helyes lenne-e, ha velem töltené az éjszakát. Az igazat megvallva, mindennél jobban vágytam a közelségére, és meg akartam érinteni. Úgy éreztem, hogy Ő más, mint a többiek, és valóban így is volt. Senki sem féltett még ennyire, mint Klein, vagyis… talán még az édesapám, de rájött, hogy meg tudom magam védeni.
- Rebeka – guggolt le mellém, majd a szemembe nézett. – Maga… - De nem hagytam, hogy befejezze.
- Megnyugodnék tőle… Tudja, maga az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, és kérem, ne értsen félre. Tudom, hogy csak a lakótársa vagyok, nem kell semmit sem mondania. Nem köteleztem semmire sem, csupán megkértem - mosolyodtam el, majd nagy levegőt vettem, és kifújtam.
- Biztos benne, hogy ezt akarja? Mert nem szeretném, ha…
- Biztos – emeltem rá tekintetemet, miközben a szemébe nézve határozottan, mondtam ki ezt a szót.
- Értem. – Csak ennyit mondott, én pedig arrébb húzódtam, hogy mellém tudjon feküdni. – Koszos vagyok – mondta, miközben levette az ingét, ami alatt egy fehér atléta volt, és befeküdt az ágyba.
- Nem koszosabb, mint én – mosolyodtam el. Szerintem, egyáltalán nem piszkos – gondoltam, majd néztem, ahogy leteszi fejét a párnára és magára húzza a takarót.
Amikor lefeküdt mellém, a szívverésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repdesne a hasamban. Még sosem éreztem ilyet azelőtt, ezért nem tudtam, hogy mi lehet velem.
Most is a kedvemben jár, én pedig olyan goromba voltam vele az elmúlt egy hétben - gondoltam, majd kérdések ezrei jutottak az eszembe.
- Miért hozott nekem könyvet, mikor a fogja voltam? Egy túszt nem szoktak kényeztetni, Ő mégis ezt tette. Miért védett meg mindig? Miért álmodtam azt, hogy meghalt, és, miért rohantam hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e? Egyáltalán, miért aggódom érte? Miért vágyok a karjaiba, mikor az ellenségem? - tettem fel magamnak a kérdéseket, de választ nem találtam rájuk. Túl sok volt a "Miért?", és túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Jobb, ha most alszik, mert bizonyára kimerült és fáradt – hallottam meg a hangját. Felé fordultam, és bólintottam, de mielőtt elaludtam volna, egyet mindenképp meg kellett, hogy tegyek.
- Bocsásson meg – néztem kékeszöld szemeibe. – Bocsásson meg… – ismételtem meg az előző mondatomat, majd folytattam. -... Nem szabadott volna úgy viselkednem magával, mikor Ön mindig megvédett és segített nekem.
- Nem haragszom magára, ez természetes reakció volt Öntől, hisz elveszítette a családját… miattam.
- Kérem, Robert, ne mondjon ilyeneket, mert erről én tehetek. Ha velük maradtam volna, mindez nem történik meg, de e helyett a városban tartózkodtam.
- De akkor magát is elhurcolták volna az embereim. – Bólintottam.
- Miért mentett meg? – kérdeztem, hogy legalább az egyik megválaszolatlan kérdésemre választ kaphassak. Nem felelt rögtön; átgondolta a válaszát, mielőtt megszólalt volna.
- Mert – itt szünetet tartott - van magában valami. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi, de úgy éreztem, meg kell, védjem… Élnie kell. – Rám nézett - mivel eddig a plafont bámulta -, én pedig álltam a tekintetét. – Most aludjon!


Ő már rég az igazak álmát aludta, miközben én még mindig ébren voltam, és a mennyezetet bámultam. Egyszerűen nem jött álom a szememre, s többször eszembe jutott, hogy hozzábújok, hátha hamarabb elalszok.
Vajon mit hinne, és hogyan reagálna reggel? – tettem fel magamnak a kérdést.
Elég sokat morfondíroztam rajta, és végül döntöttem.
Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem Őt, majd lehunytam a szemem, s magamba szívtam nyugalmat árasztó illatát.
Egyáltalán nem volt koszos, sem büdös, sőt, az illat, ami áradt belőle, jobban vonzott, mint a gyöngyvirágé.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette átkarolt, és magához ölelt úgy, mint legutóbb, nekem pedig boldog mosoly futott az arcomra.


Másnap reggel egyszerre keltünk fel, és egy pillanatig észre sem vettük, hogy összeölelkezve fekszünk az ágyon, de amint megéreztük magunkon a másik karját, szétrebbentünk.
Mindketten zavarba jöttünk, de elsőnek Ő szólalt meg.
- Jól aludt? – kérdezte, miközben szemével az enyémeket kereste.
- I-Igen, remekül - mondtam, és éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér. – Na, és Ön, azon kívül, hogy… magán aludtam? Nem volt kényelmetlen? – tudakoltam, közben az ujjaimmal játszottam.
- Igen, és nem volt kényelmetlen – mosolyodott el. Még magam sem tudtam, hogy miért beszélgettünk erről, de legalább hallhattam a hangját.
Csak néztük egymást, és szavak nélkül társalogtunk, mégis úgy éreztem, hogy ez több, egyszerű beszélgetésnél. Valamit közölni szerettünk volna a másikkal, de nem tudtuk hogyan tegyük.
- Éhes? - törte meg a csendet.
- Igen, most már az vagyok – bólintottam, és bizonyítékul megkordult a gyomrom. Ő csak elmosolyodott, majd felkelt az ágyból, és elindult, hogy elkészítse a szokásos vajas kenyeremet.


Megvárta, amíg megettem az utolsó falaltot is, és csak utána kezdett készülődni. Megittam azt az egy pohár vizet, amit elém rakott, miközben megreggeliztem, majd tekintetemet rá fordítottam.
Ekkor vettem csak észre, hogy milyen kidolgozott teste is van Kleinnek. Nem túl izmos, de nem is gebe, pont a kettő közt volt, ami nagyon imponált nekem. Végigfuttattam szememet a karjain és a felső testén, legalábbis addig, amíg magára nem vette az ingét, majd a kabátját.
Sosem bámultam meg a férfiakat, de most mégis megtettem, és hiába próbáltam elfordítani a tekintetemet, nem ment. Nem csak a teste, de a szemei is magával ragadtak, amint rám pillantott, mikor észrevette, hogy bámulom.
- Köszönöm. – Végül csak ennyit mondtam egy kis csend után.
- Szívesen – mosolyodott el, mire én is így tettem. – Rebeka – jött közelebb hozzám, mire a szívem őrült gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomban. – Kérem, hallgasson rám! Akármi is történjék, maradjon bent a házban! Ne menjen ki, még akkor sem, ha úgy támad kedve, mert baja eshet, amit nem szeretnék. Megígéri, hogy itt marad? – kérdezte, de szinte meg sem hallottam a kérdést, annyira elvesztem kékeszöld szemeiben, ami a tengert juttatta eszembe, mikor a nap megcsillogtatja a felszínét.
- Megígéri? – ismételte meg az előbbi kérdését, mivel nem válaszoltam.
- Igen, megígérem – bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondta, majd arcomra tette az egyik kezét, és megpuszilta a homlokom, aztán távozott.
Egyfolytában az előbbi jelenetre gondoltam, és arra, milyen jó volt este, mikor átölelt. Lassan kezdett világossá válni, miért érzem azt a valamit, ami a hatalmába kerít, valahányszor kékeszöld szemeibe nézek. Sok időbe telt, míg rájöttem…
Beleszerettem az ellenségbe…

2010. április 13., kedd

Love Books



A játék menete:

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.
2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet
3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

1. Kis csaj
2.
Vámpírakadémia: Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel[Dimitrij, Rose, oktatója, akibe halálosan beleszeret a lány] és fenyegetésekkel kell megbirkóznia, de mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Dermesztő ölelés:Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg.

Az eperszedő:Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga...

Az utolsót még nem olvastam, de érdekesnek bizonyul. Egyik barátnőm azt fogja kapni:D
Az első kettő szenzációs:D:D:D Én imádom<3


3.
Ritusom
Đóri
Mendyra

2010. április 12., hétfő

10. fejezet

Köszönöm a kommentárokat mindenkinek:)
Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jól esne, ha kapnék pár véleményt :)
puszi


Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az. Nem szólaltam meg, csak vártam… vártam, hogy kimondja azt a dolgot, ami mindent tönkretesz bennem.
Legbelül még reménykedtem, hogy nincs igazam, de mikor szomorúan rám nézett, minden bizakodásom szertefoszlott.
- Mondja azt… Mondja azt, hogy nem a családomról van szó – remegett meg a hangom, miközben reménykedve bámultam Őt.
- Sajnálom, Rebeka – tette kezét az enyémekre, majd finoman megszorította.
- Nem – suttogtam, közben a fejemet ráztam. – Nem! – pattantam fel az ágyról, majd hátrálni kezdtem s könnyek gyűltek a szemembe.
- Rebeka - állt elém, majd megfogta a kezemet és leültetett az ágyra, aztán leguggolt s folytatta. - A vonat, amelyikkel Auschwitzba szállították őket és más... zsidókat... kisiklott. Csak tíz ember élte túl, de ők is komoly sérüléseket szereztek, viszont a családja nem volt köztük. Sajnálom.
- Hazudik – szűrtem a fogaim közt. – El akarja hitetni velem ezt a szörnyűséget, hogy fájdalmat okozzon nekem.
- Sose tennék olyat.
- Tudja mit? Vigyen engem is a táborba, végezzenek velem is – néztem rá dühösen, mire elengedte a kezem. – Egyszer úgyis odakerülnék.
- Rebeka, én nem hagyom, hogy odakerüljön.
- Miért nem? Mit akar tőlem? Legyek a cselédje, vagy a szajhája? – álltam fel, Ő pedig követte a mozdulatomat.
- Nem azért védem meg, hogy aztán kihasználjam és olyat tegyek magával, amit nem akar.
- Hisz férfi! Miért pont maga nem használná ki a helyzetet? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Látja? Maga is csak olyan, mint a többi.
- Rebeka – suttogta a nevemet.
- Gyerünk, csinálja! – kezdtem el vetkőzni.
- Mit csinál? – kérdezte döbbenten.
- Maga szerint minek látszik? – tudakoltam, közben épp felsőmet vettem le, így felfedtem kebleimet.
- Rebeka, öltözzön vissza! – fordította el tekintetét, közben levette magáról a kabátját és felém nyújtotta.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdeztem.
- Kérem – indult el felém, majd eltakarta a dzsekijével a felsőtestemet. – Tudom, hogy szörnyen érintették az előbb hallottak, de kérem, ne legyen közönséges. Maga nem ilyen – nézett a szemembe, a könnyeim pedig eleredtek; átölelt, és védelmező karjai közt zokogtam tovább.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt az édesanyám és a húgom, de legbelül tudtam, igaz, ami mondott Klein.


Órákon át sírtam, de Robert egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibőgjem magam.
Próbált megnyugtatni, rávenni az alvásra, de nem ment neki, így csak engedte, hogy könnyeimmel eláztassam az ingét.
Újra és újra magamba szívtam az illatát és úgy tűnt, hogy kezdek megnyugodni, de amint felállt mellőlem, ismét előtört belőlem a sírás.
Nem hagyhatott magamra egy percre sem. Ezért szégyelltem is magam, mert neki feladata volt és nem akartam, hogy lebukjon, így megpróbáltam elengedni Őt.

Épp lépett volna ki az ajtón, mikor odaszaladtam hozzá és átöleltem, mert éreztem, hogy hamarosan újból sírni kezdek. Ő megsimogatta a hajam, majd egy puszit adott a fejemre és távozott.
Lerogytam a földre és ott zokogtam tovább.


Már nem rázott a sírás, csak időnként jött rám, de az hamar elmúlt. Az ágyamon ültem és bámultam ki a fejemből; egyszerűn nem bírtam felfogni, hogy elmentek… hogy egyedül maradtam.
Akaratom ellenére is elképzeltem az egész vonatszerencsétlenséget.
A mozdony egyenletes sebességgel halad a síneken, a vagonok tele vannak a magamfajtával, és rettegnek, hogy mi lesz, ha Auschwitzba érnek. Vajon mit tesznek a gyerekeikkel és velük?
Valószínűleg erre gondolhattak, mert nekem is ezek járnának a fejemben.
A családom… Miért? Miért vette el tőlem Isten Őket? Mit ártottam Neki, amiért ezzel büntet?
Nekem kellett volna a vonaton utaznom, nem pedig nekik… Ha aznap nem mentem volna el hazulról, akkor lehet, hogy hamarabb észreveszem a katonákat, s ki tudom Őket menekíteni a házból.
Az én hibám… Én tehetek róla… Miattam haltak meg.
Az édesanyám, aki nagyon beteg volt, és a húgom, aki meg sem érte a tizenegy évet, már eltávozott erről a világról… Erről a borzalmasan gonosz földről. Most már együtt vannak édesapámmal, de én… én még itt vagyok, teljesen egyedül… magányosan.


Ekkor nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, hogy ki az, mert meg akartam halni és azt kívántam, bár Klein egyik katonája lenne az és vinne el magával a halálba. Örültem volna neki, mert akkor én is a családommal lehetnék.
Mikor mégis felnéztem valóban egy katona állt előttem, de nem az, akire számítottam… Egy átlagos tiszt helyett egy jóképű parancsnok sétált be rajta, aki közelebb jött hozzám, majd leült mellém.
Nem néztem Rá, csak meredtem magam elé és egy pontot bámultam, amit pár órával azelőtt néztem ki, mielőtt megérkezett volna.
Egy kósza tincset söpört ki az arcomból, de szinte meg sem éreztem, ahogy azt sem, mikor megfogta a kezem.
Felállt mellőlem, majd eltűnt a látó körömből, én pedig újra a gondolataimba merültem.


Meg kell halnom. Elmegyek innen és feladom magam, vagy addig győzködöm Kleint, amíg be nem adja a derekát, s el nem visz a táborba. A társai bizonyára örülnének nekem, mert lenne még egy ember, akivel végezhetnek.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de ekkor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
A szemem sarkából megláttam egy tányért, amin egy kis szelet vajas kenyér volt, majd észrevettem Kleint is, aki a kezében egy bögre, gőzölgő teát tartott.
Egyáltalán nem kívántam az ételt sem az innivalót. Véget akartam vetni az életemnek.
- Rebeka, ezt magának készítettem… bizonyára éhes – tolta közelebb a tányért, de én meg sem mozdultam.
- Tudom, milyen lehet most magának és azt is, hogy dühös rám, s többé szóba sem akar állni velem. Megbántam azt, amit tettem és belátom, hogy… - de nem fejezte be a mondatot, mert ránéztem.
- Nem… maga nem tudja, hogy mit érzek most – a hangom rekedtes volt. Nem ittam egy korty vizet sem, mióta megtudtam, hogy… - Megölte Őket! - mondtam dühtől izzó szemekkel, pedig nem Rá voltam mérges, hanem magamra. Részben Ő tehetett arról, hogy a családom eltávozott, de én voltam a hibás, amiért magukra hagytam.
- Menjen innen! Soha többé nem akarom látni! – emeltem meg a hangom, de utána fájni kezdett a torkom, így köhécselni kezdtem.
Ő felém nyúlt, ám amint megérintette a kezemet, én elhúztam az enyémeket, és felálltam az ágyról, majd leültem a ház egyik legtávolabb eső zugába s felhúztam a térdeimet, a fejemet pedig rájuk hajtottam. A könnyeim utat törtek maguknak és hiába próbáltam megálljt parancsolni nekik, ők megállíthatatlanul záporoztak.
Fájt. Nem volt elég a háború, még el is vesztettem a szeretteimet és megbántottam azt az embert, aki egész végig mellettem volt.

**


Egy hét telt el, mióta megtudtam, hogy nincsenek többé, de még mindig keservesen zokogtam, amikor rájuk gondoltam.
Még mindig abban a sarokban ültem, ahova Klein elől „menekültem”.
Egy héttel ezelőtt minden nap reménykedtem, hogy valahol, valamikor újra találkozhatok velük, de mostmár ez a reményem szertefoszlott.

Kleinnel nem álltam szóba és öt méternél közelebb nem jött hozzám. Még egy határvonalat is húzott, hogy tudja, meddig jöhet el. Mindig oda tette le az ételt és az italt, amit nekem készített, de én sosem ettem meg csak ittam. Rájöttem, a családom nem akarná, hogy végezzek magammal, hiába volt is ez a leghőbb kívánságom.
Minden nap elment és később jött haza, mint szokott. Úgy láttam, hogy nem akart velem sok időt tölteni, ahogy meg is mondtam neki egy héttel ezelőtt.
Még mindig visszhangzottak a fejemben a saját szavaim.
Megölte Őket! Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ennek ellenére is foglalkozott velem, pedig meg sem érdemeltem a kedvességét.
Ő nem tudott arról, hogy minden éjjel leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Hiányzott a közelsége, s úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, ha mellette lehetek, de egyet nem tudtam kiverni a fejemből. Azt az egy dolgot, amit még aznap éjjel mondott nekem, mikor a sarokban ültem.
- Igen, én tehetek arról, ami történt, mert azt szerettem volna, ha legalább maga megmenekül a haláltól.
Nem értettem, csak egyet tudtam… azt akarta, hogy életben maradjak. Sokszor eszembe jutott, hogy talán azért, mert arra a dologra kellek Neki, de mikor kiborultam nem tett semmit, pedig önként felkínáltam magam.


Ismét a nap fényére keltem és Klein épp akkor vette fel magára a kabátját. Lenéztem a földre, ahol megláttam a szokásos vajas kenyerem és pohár vizem.
Az igazság az volt, hogy mindig beleharaptam a kenyérbe, de alig bírtam lenyelni, így inkább csak vizet ittam, emiatt le is fogytam.
Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen…