6. fejezet

Köszönöm csajok a kommentárokat:) Itt a friss, remélem tetszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:D
puszi

Már egy hete voltam szabad, de úgy éreztem magam, mint egy szökött rab, aki bujkál a kopók elől.
Az élelmet jól beosztottam. Minden nap három harapást ettem a kifliből és néhány kortyot ittam a tejből, aztán mikor a tej elfogyott maradt a víz.


Minden egyes percben hiányérzetem volt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől.
Hogy lefoglaljam magam újra és újra kitakarítottam a már tiszta házat, vagy olvastam azt az egy darab könyvet, ami megmaradt, de még arra sem tudtam koncentrálni, és nem értettem, hogy mitől lehet ez.


Egyre gyakrabban jártam ki a patakocskához, és merengtem az élet dolgain, de főleg az elmúlt napok eseményein.
Tulajdonképpen minden napom egyforma volt, én pedig nem szerettem egyedül lenni, de bele kellett törődnöm, mert ez volt a sorsom. Magányosan, család nélkül és félelemben kell leélnem a hátralévő életemet.
Komolyan fontolóra vettem már azt a lehetőséget is, hogy soha többé nem tűzöm a mellemre a Dávid csillagot. Aztán eszembe jutottak azok az ismerőseim, akik nem zsidók, és ők lehet, hogy feljelentének. Ugyanakkor lehet, hogy soha többé nem találkozom velük. Sokat morfondíroztam ezen.


Nem tudom, hogy meddig ülhettem a patak pártján, de úgy döntöttem, hogy járok egyet.
Így elindultam a város felé, közben pedig az erdőt pásztáztam.
Lassan haladtam az erdőben és azt vettem észre, hogy semmit sem változott. Annak ellenére, hogy már régóta háború van ugyanolyan gyönyörű volt, mint eddig, vagyis inkább még szebb, mint volt.
Mindenhol gyönyörűbbnél- gyönyörűbb virágok pompáztak, és néha feltűnt a bokrok tövében egy-egy kisebb rágcsáló, amik ugyanilyen gyorsan el is tűntek a biztonságot rejtő avarban.
Felnéztem az égre. A nap a legmagasabb ponton állt, ami azt jelentette, hogy déli tizenkét óra van.


Lassan, de megérkeztem a városba. Az utcákon senki sem járt, és csak egy-egy katonát láttam, akik járőröztek.
Akárhány németet láttam, mindig egy valakit kerestem, de az illető nem volt köztük.

Egy kirakat mellett haladtam el, ahol az a könyv volt kitéve, mint amit Tőle kaptam. Bementem a boltba, és köszönés után nézelődni kezdtem.
Nagyon sok könyv megtetszett a tartalma miatt, de sajnos nem volt rá pénzem, ezért minden egyes darabot visszatettem a helyére.
- Segíthetek valamiben? – szólított a bolt vezető.
- Nem, köszönöm, csak nézelődöm.
- Értem. Ha szüksége lenne valamire, a pénztárnál megtalál – mosolygott, majd elment.
Igen, szükségem lenne valakikre, de Ők most nincsenek velem és nem is lesznek már… Soha.
Miközben a sorok között haladtam megakadt a szemem egy könyvön. Levettem a polcról, majd elolvastam a tartalmát.
Egy családról szólt, akik jóban-rosszban együtt vannak, de meghalnak a szülők és a két gyerek magára marad. A tizenkét éves Sally, és a tizenhét éves bátyja Kevin, akik megpróbálnak vigyázni egymásra a hatalmas Londonban az első világháború idején. Csakhogy Kevin szerelmes lesz egy lányba, így elhanyagolja a húgát, aki nagy bajba keveredik…
- Hűha, ez érdekesen hangzik, kár, hogy nincs rá pénzem – motyogtam magam elé, majd visszatettem a könyvet a helyére.
Egyáltalán mit keresek itt, mikor egy vasam sincs? Nem baj, nézelődni csak lehet, nem? - kérdeztem magamtól.
Ekkor megszólalt az ajtó felett lógó csengő, ami jelezte, hogy vásárló jött. Különösképp nem érdekelt, hogy ki az, pedig foglalkoztathatott volna. Mivel csönd volt a könyvesboltban, így hallottam mindent.
- Jó napot kívánok. Segíthetek valamiben? – kérdezte a boltos.
- Nem, köszönöm – szólalt meg az a hang, amit már egy hete nem hallottam. Kikukucskáltam a szekrény mögül, majd a pénztár felé néztem. Tényleg Ő volt, teljes életnagyságban, csakhogy megint úgy nézett ki, mint mikor legelőször találkoztunk.
Egy hetes borosta fedte az arcát, a fején sisak volt, a ruhája pedig piszkos. Pont akkor fordította felém a fejét, mikor az arcát fürkésztem, így egy másodperc erejéig találkozott a pillantásunk. Gyorsan visszabújtam a szekrény takarásába, és neki dőltem, közben pedig levegő után kapkodtam. Nem akartam vele találkozni, erre tessék. Most itt van, és lehet, hogy észre vett, sőt, biztos vagyok benne.
Lépteket hallottam közeledni. Elindultam az ellenkező irányba és a sorok között cikázva próbáltam Őt elkerülni.
Pont a T betűs sorra akartam lefordulni, mikor Ő is, de mielőtt észrevett volna megálltam és elbújtam. Nem mozdultam meg addig, amíg meg nem hallottam a lépteit. Arra tartott, amerre én is álltam, de egy ponton megtorpant, majd az ellenkező irányba indult. Kaptam az alkalmon és lábujjhegyen kifutottam az üzletből, s meg sem álltam két utcával lejjebbig.
Remélem nem látta, hogy merre jövök és nem jön utánam - gondoltam, majd körül néztem, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sincs az utcán, futásnak eredtem.


Már egy ideje futottam, mikor beleütköztem valakibe… vagyis valakikbe. Mikor felnéztem, három katona tornyosult felettem, engem pedig elfogott a rettegés.
- Annyira sajnálom, én nem láttam Önöket – suttogtam.
- Semmi baj kisasszony, de ha megkérdezhetem, ki elől menekül? – kérdezte az egyik.
- Senki elől – mondtam, majd feltápászkodtam a földről.
- Akkor miért fu…? - kezdte a következő kérdést, de valamin megakadt a szeme. Követtem a tekintetét, majd megláttam a csillagot. Nem is tudtam, hogy rajtam van - gondoltam, majd megfordultam, és futásnak eredtem, ahogy csak tudtam, de még hallottam, ahogy utánam kiáltanak.
- Jöjjön vissza hölgyem! – kiabálták, de én ügyet sem vetve rájuk szaladtam, majd lefordultam egy kis utcára és tovább rohantam. Hallottam, hogy rohannak utánam, de én berohantam egy ékszeres boltba és elbújtam, majd kikukucskáltam. Láttam, hogy az egyik parancsot ad a másiknak, majd szét szélednek. Hát innen sem fogok egyhamar szabadulni - gondoltam, majd leguggoltam a sarokba és arcomat a kezembe temettem és sírni kezdtem.


- Jól van hölgyem? – hallottam meg egy idősebb férfi hangot egy kis idő múlva. Felnéztem, és egy hosszú, őszes hajú, szemüveges férfit láttam magam előtt.
- Igen, minden rendben – hüppögtem.
- Miért sír? – nyújtottam felém a kezét, amit megfogtam a bácsi pedig felsegített.
- Nem tudom – szipogtam.
- Ok nélkül nem sír egy fiatal hölgy – mosolygott kedvesen.
- Kérdezhetek valamit? – tereltem el a témát a bajomról.
- Természetesen.
- Elmentek már a katonák a boltja elől? – tudakoltam, az öreg úr pedig kinézett a boltból.
- Igen, de miért kérdezi? Csak nem előlük menekül kisasszony?
- Nem, dehogyis, csupán nem szeretem a katonákat – feleltem, majd a kijárat felé vettem az irányt. – További szép napot! – köszöntem el, majd kiléptem a boltból, és miután körbe néztem elindultam. Szerencsére nem láttam egy német katonát sem, de még nem voltam teljesen nyugodt, hisz Klein is aggasztott.
Lehet, hogy most egy egyszerű és kegyetlen katona volt, aki a kötelességét teljesíti, nem pedig az, aki olyan kedves volt, hogy kételkedtél volna abban, hogy Ő az ellenséged.
Rájöttem, hogy miért volt minden egyes napon hiányérzetem. Ő hiányzott nekem, de nem tudtam, hogy miért. Klein volt az egyetlen ember, vagyis katona, aki nem bántott. Ő is magányos volt, mint én, és talán azért rabolt el, hogy ne legyen egyedül. Nekem ott volt a családom, de miközben elfogták őket, éreztem, hogy magam maradok. Ha nem állít meg, akkor már rég Abigélékkel lennék egy táborban.
Sokszor gondolkodtam rajta, hogy miért is mentett meg a rabságtól, bár mikor foglyul ejtett az is annak számított, de akinek könyvet vesznek és jót akarnak, az aligha van fogságban.
Túl sokat agyalok ezen - gondoltam, majd az erdő felé vettem az irányt.


Úgy döntöttem, hogy megállok a patakomnál. Annyira nyugodt és csendes volt, de leginkább azért szerettem, mert elfeledtette ezt a szörnyű háborút. Az erdőben semmi jelét nem lehetett látni, hogy "odakint" már hónapok óta emberek ezreit hurcolják táborokba, vagy épp lemészárolják őket. Mikor ott ültem, úgy éreztem, hogy minden rendben van, a családom otthon vár, és ez csak egy szörnyű rémálom. Ez az érzés hamar elszállt, csak néhány pillanatig tartott, aztán ráeszméltem, hogy ez a valóság, és amit a megérkezésemkor érzek, az az álom.

Hirtelen kúszott a fejembe a kékes zöld szempár, az az arc, és azok a védelmező karok, amik megnyugvást biztosítottak a rémálmom után. Sosem éreztem nagyobb biztonságban magam, mint akkor. Bár kívülről egy durva és erőszakos embert akart mutatni, de nekem megmutatta az igazi énjét. Egy kedves, másokkal igenis törődő embernek láttam, aki még jóképű is.

Még mindig gondolkoztam Rajta és az életen, mikor ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Felpattantam a szikláról és a hang felé fordultam, miközben úgy éreztem, hogy a lábaim feladják a szolgálatot.
Mozgolódást láttam a bokorban és reméltem, hogy talán egy őz lesz, de mikor meghallottam a fegyver csörgést, biztos voltam benne, hogy nem állat…