3. fejezet

- Azt ajánlom, hogy maradj csendben, különben visszajönnek – szólt, engem pedig elfogott a rettegés. Most már tényleg végem van. Mindnyájunkat elhurcolják, ráadásul beteg édesanyámnak nem fog jót tenni a tábor. - Féltem, sőt, rettegtem. Az elmúlt két hét folyamán, egyszer sem találtak ránk, de most mégis sikerült. Eddig is menekültünk, mint az űzött vad, egyik helyről a másikra költöztünk, egyik házból a másikba, de eddig mindig sikerült megelőznünk őket.
- Most elengedlek, de csak akkor, ha nem szaladsz el – mondta, mire csak bólintottam. Nem értem volna vele semmit sem, ha elfutok, mert vagy lelő, mint egy oroszlánt, vagy utánam szalad, és elkap, amit nem nehéz, hisz nem tudok gyorsan futni. Így kénytelen voltam beleegyezni.
- Gyere – ragadta meg a kezem, majd húzni kezdett. – Ne szólalj meg, és csináld azt, amit mondok! – utasított, én pedig még jobban rettegni kezdtem. Mit akarhat tőlem ez a férfi? Miért nem adott fel a társainak? Talán maga ráncigál el a táborba - gondoltam.
- Hova visz?
- Azt mondtam maradj csendben, ha nem akarod, hogy a táborok egyikébe vigyelek – morgott, majd tovább haladtunk az erdőben.


Ezer és ezer gondolat járt a fejemben, de leginkább az előttem haladó katona körül keringtek.
Félelmetesnek félelmetes volt, mert sapka volt a fején és körülbelül négy napi borosta fedte az arcát, ráadásul piszkos volt. Ezért sem akartam nagyon a társaságában lenni.
Most minden romba dőlt. Az összes családtagom a koncentrációs táborban van, engem pedig egy katona ejtett foglyul, ráadásul meg sem szólalhatok, különben végez velem, bár… ezt nem mondta, de biztos, hogy erre akart utalni az a bizonyos táboros mondata.
Hirtelen megbotlottam egy fa gyökerében és hasra vágódtam volna, ha ő nem kap el.
Mikor tovább haladtunk, kiértünk egy mező féleségre, ahol elhagyatott házak voltak. Elindultunk az egyik felé, majd „finoman” belökött a házba.
- Áú!
- Bocsánat, nem akartam – sietett mellém, hogy talpra állítson, de én elrántottam a kezem. Persze, nem akarta - gondoltam.
- Mit akar tőlem és hol vagyunk? - kérdeztem, miközben dühömmel próbáltam leplezni a félelmemet.
- Itt lakom, és nyugodj meg, nem foglak bántani – mondta.
- Maga engem csak ne tegezzen, nem engedtem meg, és nem hiszek magának! – kiabáltam, de Ő befogta a számat.
- Shh! Nem akarjuk, hogy bárki is meghalljon minket, igaz? Higgye el, hogy nem akarom bántani. Inkább hálásnak kéne lenni, amiért megmentettem – mondta.
- Mitől? – vettem el kezét a szám elől.
- Hogy haláltáborokba jusson, mint a családja.
- Inkább lennék ott, mint itt - mondtam, majd felálltam, és hátrább léptem. – Ráadásul még a nevét sem tudom.
- Ó, bocsásson meg, hogy nem mutatkoztam be. Robert Klein a nevem, és önnek?
- Rebeka Kreidl.
- Szép neve van – mosolygott.
- Ezzel nem segít magán – szóltam közömbösen, de még mindig féltem. El kell szöknöm, még ma éjjel - terveztem el.
- Mivel? – nézett rám kérdőn.
- Mindegy, nem fontos.
- Ahogy akarja, de ha most nem veszi zokon, még rengeteg dolgom van – fogta meg a kezem, és leültetett az ágyra. Előhalászott valamit egy fiókból, majd a csuklómra tette, és az ágy háttámlához rögzítette.
- Kiköt, mint egy kutyát?
- Nem akarom, hogy elszökjön – mondta, majd ott hagyott a házban.


Miután elment, megpróbáltam kiszabadítani magam, de nem ment, mivel a bilincs erősebb volt nálam. Dühös voltam és féltem.
Körülbelül két óra próbálkozás után feladtam. Nem volt a közelemben semmilyen éles tárgy, amivel kitudtam volna nyitni a zárát, így nekidőltem az ágy háttámlájának és körbe néztem a helyiségben.
A ház falai fehérek voltak, amin néhány törött kép lógott, az ablakokhoz pedig egy-egy tört fehér függöny tartozott. A földet világosbarna padlózat borította, amit egy hatalmas szőnyeg fedett be.
A helyiségben még egy ágy volt az enyémen kívül, ami mellett egy szekrény állt. A szoba közepén az asztal körül, két szék volt található.
A másik ágy, az enyémmel szemben volt, amin egy hátizsák hevert, de sajnos nem tudtam elérni.
Ahhoz képest, hogy egy férfi lakik itt, elég tiszta a ház – gondoltam.
Nem nagyon volt bútor, de épp elég ahhoz, hogy rendben tárolhassa a holmijait.


Minden egyes percben arra vártam, hogy belépjen egy katona, fegyverrel a kezében és elhurcoljon.
De nem jött.
Aggódtam az édesanyámért és a kis húgomért, akik lehet, hogy már nem is élnek.
Amint megérkezik Klein, megkérdezem, hogy honnan tudta, merre lakom – döntöttem el.


Besötétedett, és kezdtem megnyugodni, hogy nem fognak rám törni a németek, bár kicsit féltem a sötétben, mivel egy gyertya sem volt meggyújtva. Ebben a házban nem is tudtam volna villanyt kapcsolni, egyrészt, mert meg voltam bilincselve, másrészt pedig, nem szerettem volna lebukni.
Összekuporodtam az ágyon, majd gondolkodni kezdtem.
Lehetséges, hogy az anyukám és a húgom már meghaltak - ahogy ez eszembe jutott azonnal eleredtek a könnyeim, ahogy elképzeltem az élettelen testüket a földön, én pedig sehogy sem tudom már megmenteni Őket. Miért nem hagyta, hogy engem is elvigyenek? Most velük kéne lennem, nem pedig itt, ahol minden egyes percben, arra várok, hogy betoppanjon a halál.


Elfáradtam, így úgy döntöttem, hogy megpróbálok elaludni, de nem nagyon ment, mert még mindig féltem és úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen biztonságban, főleg egy német katona otthonában.
Talán pár óra múlva lecsukódtak a szemeim és mély álomba szenderültem.

Álmomban újra a családommal voltam. Sem háború, sem megszállás nem volt, helyette otthon ültünk a meghitt családi körben, ami mindig is volt.
Szép álom volt.


Másnap reggel motoszkálásra keltem. Lassan nyitottam ki a szemem és próbáltam behatárolni, hol is vagyok pontosan. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig abban a házban vagyok, ahol tegnap voltam.
- Látom felkelt – hallottam meg Klein hangját. – Kér enni valamit? – kérdezte, én pedig felé fordultam, majd ledöbbentem. Nem az a katona volt, aki előző nap. Ez a férfi meg volt borotválkozva és mosakodva, ráadásul tiszta ruhát viselt. Rövid, barna haja megfésülve, egyenletesen oszlott el a fején és kékes zöld szemei engem fürkésztek.
- Kér valamit enni? – tette fel újra a kérdést. Roppant jóképűnek találtam, de egy kicsit még most is féltem tőle.
- Inkább ki szeretnék menni – találtam meg végre a hangom.
- Sajnálom, de ezt nem engedhetem meg.
- Maga félre értett engem. Úgy értem, hogy ki KELL mennem – nyomtam meg a „kell” szavacskát. Gondolkozó fejet vágott, majd felismerés ült ki az arcára.
- Ó, vagy úgy.
- Igen, ha megkérhetném, levenné rólam ezt a bilincset? Nehezen menne ágyhoz kötözött kézzel – mondtam.
- Azt nem vehetem le, különben elszökik.
- Mr. Klein, a szökés most a legkisebb problémám. Higgye el, nem fogok megszökni – néztem rá határozottan, Ő pedig elgondolkodva méregetett engem. – Ha lehet, a mai nap folyamán eldöntené, kérem, mert sürgős az ügy.
- Ó, persze – mondta, majd a hátizsákjához ment és kivett belőle egy kötelet.
- Az miért kell? – tudakoltam.
- Majd meglátja – mondta és a bilincs azon részét, amelyik az ágyhoz kötött, kikapcsolta, majd vissza be, s átdugta rajta a kötelet, majd megkötötte.
- Mehetünk – szólalt meg.
- Tessék? Ugye nem gondolja komolyan, hogy velem jön? – kérdeztem döbbenten.
- De. Nyugodjon meg, nem fogok leselkedni, azért a kötél – mondta, majd felállított és kivezetett.


Miután elintéztem a reggeli szükségletemet, visszamentünk a házba, leültem az ágyra, Ő pedig újra megbilincselt.
- Erre semmi szükség, nem fogok megszökni – próbáltam meggyőzni.
- Sajnálom, de nem.
- Akkor feleljen egy kérdésemre.
- Hallgatom.
- Honnan tudta, merre lakom? – kérdeztem, mire lefagyott.
- Követtem.
- Mikor? – tudakoltam félve a válaszától.
- Már aznap, amikor találkoztunk – felelte. Ekkor összeállt a kép.
- Miért? – suttogtam.
- Nem tudom.
- Ne hazudjon nekem! Most már átlátom a helyzetet. Csak maga tudta, hol lakom és jött rá, hogy zsidó vagyok, így megmondta az embereinek, hogy menjenek a házba! Miért?!
- Mert…
- Mert?
- Nem mondhatom el! – ült le a velem szemben lévő ágyra.
- Maga miatt került a családom az egyik táborba, ahol meg fognak halni! Árulja el, engem miért nem vitt oda? – álltam fel és közelebb akartam lépni, de a bilincs nem engedett. – Nem tudja, mit tett ezzel! – gyűltek könnyek a szemeimbe.
- Mit? – kérdezte, én pedig filóztam rajta, hogy elmondjam-e neki, vagy sem.


Köszönöm a kommentárokat lányok:D Remélem most is kapok:D Bocsánat, hogy ennyit késett a rész.
puszi