4. fejezet

- Az édesanyám beteg, és ezt nagyon jól tudta!
- Én nem tudtam – mondta döbbent arccal.
- Ne hazudjon! Magának tudnia kellett, hogy a halálba küldi Őket, de még a kérdésemre nem válaszolt. Engem miért „mentett” meg? – kérdeztem, de Ő nem szólalt meg, csak nézett, majd feltápászkodott az ágyról és elém állt.
- Nekem most el kell mennem – mondta, majd leültetett az ágyamra.
- Miért tér ki a válaszadás elől?
- Sok a „miért”, nem gondolja? – kérdezett vissza.
- Csak azért, mert nem válaszol.
- Tudja mit? Adok magának egy könyvet és olvasson, amíg vissza nem jövök – tett le mellém egy régi könyvet.
- És az mikor lesz? – tudakoltam.
- Miért érdekli? – vigyorgott.
- Csak kérdeztem, hogyha belép azon az ajtón – mutattam a bejárat felé -, magához tudjam vágni ezt a könyvet – emeltem fel az említett tárgyat.
- Este körül érek haza, addig ossza be az ételt és a vizet – tett le mellém egy pohár vizet és egy vajas kenyeret.
- És, ha ki kell mennem? – kérdeztem, hátha meg tudom győzni.
- Akkor tartsa vissza! – mondta, azzal kilépett a házból. Mocskos disznó!
Ha lehetett, még dühösebb voltam, mint eddig, és ez elnyomta a szomorúságom, ami fél órával később visszatért.
Először az édesapám, most pedig az anyukám és a húgom, én pedig… én pedig fogja vagyok egy német katonának, aki bármikor végezhet velem. Félek is és nem is. Mi van, ha… ha meg akar majd… Inkább nem is gondolok rá, csak rosszul leszek tőle – gondoltam, majd a kezembe vettem a kapott könyvet és olvasgatni kezdtem.
Mire számítottam? Szerelmes regényre? Egy tipikus háborús könyv volt, semmi szerelem, vagy romantika, csak csupa hideg, rideg dolog, amit egyáltalán nem szerettem, de kénytelen voltam ezt olvasgatni, mert unatkoztam.


Nem is volt annyira rossz a könyv, sőt, ahogy elolvastam az első száz oldalt, megtetszett. Arról szólt, hogy, hogy próbáltak összetartani az emberek és, hogy hová menekültek a háború elől. Valahogy át tudtam érezni a helyzetüket.


Már csak egy oldal volt hátra a könyvből, mikor eltűnt a szemem elől.
- Adja vissza! – kaptam utána.
- Tudtommal ez az én könyvem – mondta, majd leült mellém.
- Már csak egy oldal van, azután visszakapja – érveltem. Sóhajtott, majd átnyújtotta nekem a könyvet. Gyorsan elolvastam, ami még hátra volt a könyvből, majd letettem közénk.
- Parancsoljon, most már a magáé.
- Látom, tetszett önnek.
- Nem, de ha már elkezdtem, akkor be is fejezem.
- Tehát, feleslegesen törtem magam – gondolkodott el.
- Ezt, hogy értsem? – kérdeztem, mire felállt mellőlem, és a táskájához ment, ami a küszöb mellett volt. Nem is tudtam, hogy táskát is vitt magával - gondoltam. Visszasétált hozzám, majd az ölembe tett egy szerelmes regényt.
- Ezt önnek vettem.
- Miért? – kérdeztem tetetett közönnyel.
- Mivel nő, úgy gondoltam, ez jobban leköti, mint a háborús könyvek.
- Mert nő vagyok? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Nem úgy értettem. - Dehogyisnem!
- Miért vette meg? Azon kívül, hogy nő vagyok – mondtam, majd a falnak döntöttem a hátam.
- Kérem, ne haragudjon. Tényleg nem úgy értettem, de nem sok nőt érdekel, a háborúról szóló könyvek.
- Nem haragszom – mondtam karba font kezekkel. – Miért viselkedik így velem? – kérdeztem kis idő múlva. Kérdőn nézett rám. – Miért ilyen… „kedves”? – rajzoltam macskakörmöt a levegőbe.
- Talán ezt akarja? – kérdezte, majd közelebb hajolt és a nyakamat kezdte el csókolgatni. Ellöktem magamtól, Ő pedig visszaült a helyére.
- Nem – húztam össze magam.
- Én nem szeretem az erőszakot, ám ha nincs más választásom, vonakodva, de megteszem.
- Akkor miért állt katonának?
- Mert… Ne faggasson!
- Rendben. Akkor, engedjen el!
- Nem tehetem.
- Úgy értem, hogy vegye le rólam ezt a… ezt a bilincset. Ha itt van, úgysem tudok megszökni, bár felesleges lenne a próbálkozásom, nemde?
- Valóban.
- Mi szüksége van rám? – kérdeztem pár perc múlva.
- Túl sokat kérdez hölgyem.
- Csak kíváncsi vagyok – feleltem.
- Talán segíthet nekem – szólalt meg kis gondolkodás után.
- Miben? Én nem tudok semmiben sem segíteni.
- Nem hiszek önnek – ült közelebb.
- Akkor ne tegye - vontam vállat. Félnem kellett volna, de nem tudtam, mert a dühöm erősebb volt.
- Információkat akarok!
- Nem tudok semmit sem.
- Ne hazudjon nekem! – hajolt az arcomhoz, miközben kezeivel két oldalamon támaszkodott meg. Mérgesnek látszott.
- Ne… Nem hazudok – szóltam el-elfúló hangon, majd nyeltem egy nagyot. Kékes zöld szemei dühtől csillogtak, én pedig attól tartottam, hogy megkésel.
- Aludjon! – parancsolta, közben feltápászkodott rólam és elfújta a gyertyát, majd lefeküdt az ágyára és a fal felé fordult. Nem értettem a viselkedését. Az előbb információkat akar megtudni, most meg aludjak.
- Mit képzel, ki maga? – álltam fel az ágyról.
- Német katona, aki bármikor lepuffanthatja – fordult felém.
- Akkor már rég megtette volna.
- Talán van valami célom önnel, nem gondolja? Most pedig feküdjön le, holnap nem maga kel korán.
- Forduljon föl! – Hallottam, ahogy kikel az ágyból, majd kezeit megéreztem a derekamon.
- Ne hozzon ki a sodromból, mert nem akarom bántani – suttogta a fülembe, de már nyugodtabb volt a hangja. Lefektetett az ágyra, majd betakart, ami furcsa volt, mivel rab voltam. Egy ilyen katonának kínoznia kéne – nem mintha arra vágytam volna, de ezt gondolná az ember, ha már foglyul ejtették -, ehelyett könyvet vesz, és úgymond, jót akar nekem. Félnem kellett volna tőle, de nem féltem. Mit akarhat tőlem? Nem bánt, ami eléggé furcsa - gondoltam.
- Most aludjon, kérem – mondta, majd visszament az ágyához és lefeküdt. Bele sem telt öt percbe, már aludt is. Egész éjjel Kleinen gondolkodtam, de semmire sem jutottam.
Az tény, hogy gyorsak a hangulatváltozásai és, hogy látszólag nem akar sem megerőszakolni, sem pedig megkínozni, de akkor, mit akarhat tőlem? Miközben ezen gondolkoztam, észre sem vettem, elaludtam.
Álmomban ismét a családommal voltam, de ezúttal valami más volt.
Hirtelen törtek ránk a németek és hurcolták el édesapámat. Pár katona maradt, akik felgyújtották a házunkat, minket nőket pedig elvittek egy házikóba és külön szobába - szó szerint- bedobtak minket.
Édesanyám és húgom sikolyait hallottam, miközben egy férfi lépett be hozzám.
Németül beszélt hozzám, így nem értettem, viszont a húgomat annál inkább.
Folyton anyukámat és engem hívott, hogy segítsünk neki, mert fáj, amit vele tesznek.
Édesanyám hangját hallottam, ahogy tiltakozik, de nem járt sikerrel. Ismét felsikoltott a húgom. Tudtam, hogy mit tesznek a hasonló korú, fiatal lányokkal, az ilyen mocskok. Megbecstelenítik, és ha ellenkeznek, akkor még meg is verik őket.
Az a férfi, aki előttem állt, ugyancsak arra készült, de én nem hagytam magam. Mikor belemarkolt a hajamba és undorító módon megcsókolt, beletérdeltem a leggyengébb pontjába, s megpróbáltam kiszaladni, de az ajtóban megtorpantam. Két magas férfi tornyosult felettem és visszataszigáltam a helyiségbe, majd bezárták maguk mögött az ajtót.
A derekam körül erős szorítást éreztem, majd egy nyálas szájat a nyakamnál. A másik két férfi letépte rólam a ruhát, és rám vetették magukat.
A fájdalom elviselhetetlen volt, amit okoztak. Felsikoltottam, mikor az egyik erősen megmarkolta a mellem. Automatikusan belérúgtam, de mintha meg sem érezte volna.
A húgom újabb sikolyát hallottam, ekkor már patakokban záporoztak a könnyeim.
Teljesen tehetetlen voltam. Három férfi egy védtelen nő ellen. Bizonyára élvezték a szenvedésem sikolyait, mert akárhányszor fájdalmat okoztak, nevettek és nevettek.
- Ne! Ne! Ne! Engedjenek el! Ne! – kiabáltam, de nem értették.


- Rebeka! Rebeka, ébredjen föl! Rebeka! – hallottam az ismerős hangot valahonnan távolról, majd egyre közelebbről és közelebbről.
- Rebeka, ébredjen föl! Csak álom! – rázogatott valaki. Kinyitottam a szemeim és Klein fáradt arcával találtam szembe magam, de ösztönösen cselekedtem. Felpofoztam, majd a falnak préseltem magam.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – mondta, miközben az arcát dörzsölte, azon a helyen, ahol megütöttem.
- Sa… Sa… Sajnálom – hajtottam le a fejem. – Én… azt hittem, hogy… - ekkor eleredtek a könnyeim, és Kleinnel nem törődve bőgni kezdtem. Közelebb jött hozzám, de én még távolabb próbáltam húzódni.
- Kérem, ne bántson! – sírtam.
- Nem fogom bántani – mondta, majd felém nyújtotta a kezét. – Rebeka, kérem, ne féljen tőlem – szólt lágy hangon, de a kezét még mindig nem húzta vissza.
Valahogy megbíztam benne, de még mindig nem hittem el, hogy ilyen lenne egy katona, ám ez most nem is számított igazán. Elfogadtam a felém nyújtott kezét, magához vont és ringatni kezdett, én pedig zokogtam. A hátamat simogatta és próbált megnyugtatni, ami sikerült is neki, mert körülbelül fél óra múlva már aludtam, de nem álmodtam semmit sem.


Másnap reggel kisírt szemekkel keltem. Mindenre emlékeztem, ami éjjel történt és miután megdörzsöltem a szemem, körbe néztem a helyiségben.
Senki sem volt bent rajtam kívül. Kezdtem azt hinni, hogy egyedül vagyok a házban, de aztán léptek hangját hallottam, majd Klein lépett be a szobába.
- Hogy érzi magát? – kérdezte, mikor meglátta, hogy fent vagyok.
- Nem tudom megmondani – hajtottam le a fejem. – Sajnálom, hogy felébresztettem – szólaltam meg kis idő múlva.
- Semmi baj. Mit álmodott, ha szabad megkérdeznem.
- Nem szeretnék róla beszélni – mondtam, de nem néztem a szemébe.
- Ahogy akarja, nem kell róla beszélnie, csak megkérdeztem – szólt, majd tovább készülődött. Talán el kellene mondanom neki. Felébresztettem az éjszaka közepén… ugyanakkor a társaival álmodtam. Nem mondom el - döntöttem el. Ekkor eltűnt rólam a bilincs. Felnéztem Robertre, aki az asztalra helyezte a karperecet, majd felém fordult, én pedig kérdőn néztem rá.
- Szabad – jelentette ki.
- De… nem a… - Ám Ő a szavamba vágott.
- Menjen, mielőtt meggondolom magam – mondta, én pedig felálltam az ágyról és kiléptem a házból, majd befutottam az erdőbe, s csak futottam és futottam, végül megálltam pihenni. Leültem egy kidőlt fatörzsére és kifújtam magam.
Vajon miért engedett el? Tegnap még információkat akart kiszedni belőlem, most meg elenged. Nem mintha valami bajom lenne vele, de furcsa. Talán rájött, hogy nem tudok neki semmiben sem segíteni – gondoltam. – Meg kell tudnom – álltam fel, majd visszasétáltam a házhoz.


Köszönöm szépen mindenkinek a kommentárokat:D Remélem tetszett.:D
puszi