5. fejezet

Fúú, bocsi. Tudom, hogy megígértem, de most itt van:) Sajnálom:S
Hát.. nem lett valami nagy szám:S Kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Puszi


Miközben lassan sétáltam vissza Robert házához, azon gondolkodtam, hogy vajon miért döntött úgy, hogy szabadon enged. Az tűnt a leginkább kézenfekvőnek, hogy talán azért, mert nem akarta, hogy ismét felkeltsem az éjszaka közepén.
Megőrültem? Vissza megyek, ahhoz az emberhez, aki miatt a családom a táborok egyikébe került?
És a válasz: Igen. Úgy éreztem, hogy rajta kívül nincs már senkim. Sosem szerettem egyedül lenni, és most lehet, hogy már csak én maradtam a Kreidl családból. Remélem tévedek.


Végre megérkeztem a házhoz vezető ösvényhez, így gyorsabban szedtem a lábaim, közben pedig füleltem, nehogy észrevegyenek.
Amint az erdő széléhez értem, elbújtam egy nagy fa törzse mögé, majd kikukucskáltam és mikor megbizonyosodtam róla, hogy senki sem lát, futni kezdtem. Mintha kergettek volna úgy rohantam, majd megálltam a bejáratnál és bekopogtam.
Nem kaptam választ, így lenyomtam a kilincset, de zárva volt. Úgy döntöttem, hogy keresek egy másik bejáratot. Körbefutottam a házat, de nem találtam, így kénytelen voltam az ablakon bemászni. Amint talpra érkeztem, megláttam a hatalmas kupit, ami még nem volt itt, mikor elmentem.
Lehet, hogy rájöttek, hogy engem rejteget, ezért elvitték? Vagy rosszabb. Hát, magára vessen – gondoltam, de legbelül rettegtem. Féltem, hogy valami baja esik. Kedves volt velem, most pedig megölhetik, miattam. – De, miért aggódom én egy német katona sorsáért? Mert párszor megjátszotta a kedvest, az udvariast, és végre hajlandó volt elengedni? Nem. Ő okozta magának a bajt… - Hirtelen eszembe jutott valami. – Mi van, ha keresnek engem?
Ekkor meghallottam egy kocsi motorját, majd néhány férfi hangját. Az egyik odaszólt valamit, megállt az ajtó előtt és behelyezte a kulcsot, majd elfordította a zárban. Féltem. A szívem örült tempóban verte a tam-tamot, de mikor megláttam Robert arcát megnyugodtam.
- Maga meg mit keres itt? – kérdezte, közben bezárta maga mögött az ajtót. – Megmondtam, hogy menjen el innen! – mondta kicsit mérgesen, de mielőtt bármit is szólhattam volna, megelőzött. – Ne mondjon semmit! Bújjon el ide, és ne jöjjön elő, amíg el nem mentünk – tuszkolt be a szekrénybe, majd keresni kezdett valamit, utána kiment a házból, és bezárta az ajtót.


Miután felbőgött a motor és hallottam, hogy elhajt a kocsi, kimásztam a szekrényből, majd körbe néztem a helyiségben. Mindenhol por és piszok, a szennyes ruhák pedig szanaszét hevertek a földön és az ágyon.
- Férfiak – tettem csípőre a kezem, majd kis fontolgatás után úgy döntöttem, hogy kitakarítom a házat. Legalább nem unatkozom – gondoltam.

Összeszedtem egy kupacba a szennyest, majd megigazítottam az ágyakat. Kerestem a házban egy lavór féleséget, és beletettem a ruhákat, majd az ágyra tettem őket.
Az asztalról elvettem a kancsót, majd kimásztam az ablakon és futottam a patakig, ami az erdőben volt. Telemertem a kancsót, majd visszarohantam a házba.
Mikor szerencsésen letettem a földre a vizet és bemásztam az ablakon, kerestem egy tálat, amit félig megtöltöttem vízzel. Letéptem a ruhámból egy kis darabot, majd belemártottam az edénybe és elkezdtem letörölni a port, majd mikor ezzel végeztem, neki álltam a felmosásnak is, még a bútorokat is arrébb toltam, és alattuk is megtisztítottam a padlózatot. A megmaradt vízzel mosogattam el a használt tányérokat, edényeket, majd hónom alá csaptam a lavórt és miután sikeresen kimásztam az ablakon, elindultam a patakhoz.

Nem vagyok normális, egy katonára akarok mosni? Mi van, ha figyel valaki, és lelő, mikor nem figyelek? – kérdeztem magamtól. Féltem, de én csak mentem előre, semmivel sem törődve, majd megálltam a patak mellett. Körbe pásztáztam a környéket, majd leguggoltam és kivettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt.

Miközben mostam, hallgatóztam. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen, így igyekeztem gyorsan végezni a munkával.
Biztos ki fog dobni. Az a hanglejtés, ahogy beszélt velem… Nem akarja, hogy a nyakán legyek, és én sem nagyon akarnék ezzel a férfival „élni”. Egyszerűen csak kitakarítok nála, majd tovább állok, aztán újra az lesz, ami eddig is volt, de most már egyedül, magányosan, a családom nélkül. Maradok a bujkálásnál és messziről elkerülöm az egykori munkahelyemet is.


Körülbelül két óra múlva végeztem a mosással, aztán visszaindultam a házba. Minél hamarabb el akartam tűnni, nehogy véletlenül Klein lelőjön, hogy a házában tartózkodom.
Nehezen, de sikerült bemásznom az ablakon a ruhákkal, majd kerestem egy hosszú madzagot és a szomszéd szobába kikötöttem, majd kiaggattam a ruhákat.
Épp kiléptem a helyiségből, mikor nyílt a bejárati ajtó és Robert lépett be rajta. Meglepett arccal bámult rám, én pedig félelmemben egy lépést hátráltam.
- Én… Én már itt sem vagyok – törtem meg a csendet, majd a bejárat felé vettem az irányt, de Ő elkapta a karomat és maga elé állított.
- Mit csinált? – kérdezte, és fejével a szobára mutatott. Erősen markolta a karomat, ami már kezdett fájni, de nem szóltam. – Mondja! – parancsolt rám.
- Én csak… Én… - nem fojtattam. Magával húzott a szobához, majd belépett a helyiségbe, de nem engedett el. Teljesen ledöbbent, amint meglátta a ruháit a madzagon. Ezt az arcát még nem láttam, és eddig nem is féltem tőle ennyire, mint most. Kékes zöld szemeivel rám nézett, majd lágy hangon megszólalt.
- Miért csinálta? – kérdezte, bizonyára nem akart megijeszteni, de volt egy olyan érzésem, hogy dühös.
- Én csak… Nem tudom. Unatkoztam – vallottam be.
- Unatkozott? – húzta fel az egyik szemöldökét.
- Igazából, beszélni akartam önnel, de már itt sem vagyok – mondtam, majd megfordultam és kifele vettem az irányt, de Ő megállított, és neki döntött a falnak.
- Ne menjen el!
- Bocsásson meg, talán nem kellett volna semmihez sem nyúlnom. Ha meg akar ölni, akkor tegye, de legyen gyors – mondtam, miközben még jobban hozzá simultam a falhoz, minél több teret hagyva kettőnk között.
- Nem fogom bántani – nézett mélyen a szemembe. Ekkor kopogtatást hallottunk, én pedig összerezzentem.
- Maradjon itt! – mondta, és eleresztett, majd kiment ajtót nyitni. Egyik katonája lehetett, hiszen németül beszélgettek, aztán bezáródott az ajtó, majd léptek zaját hallottam közeledni a szobához és nyílt az ajtó.
- Rebeka! – szólt Klein, én pedig felé fordítottam a tekintetemet. – Jöjjön – nyújtotta felém a kezét. Túl udvarias. Nekem ez nem tetszik - gondoltam, de azért megfogtam a kezét, Ő pedig kivezetett és leültetett az egyik ágyra.
- Nem maradhat itt – kezdte. – Veszélyben van, ha továbbra is itt marad.
- Maga szerint kint biztonságban leszek?
- Nos… - gondolkodott el. – Ha visszamegy az eddigi lakhelyükre, akkor ott biztonságban van, mivel arra nem fogják keresni, mert azon a helyen már jártak – mondta.
- Értem. Nem kell kidobnia, megyek én magamtól is, csak beszélni szerettem volna önnel, ez minden.
- Igen, és pontosan miről is? – tudakolta.
- Hogy… Hogy miért engedett el? Bár lehet, hogy most kaptam meg a választ – néztem rá.
- Ez is közrejátszik a dologban, de igazából azért engedtem el, mert rájöttem, hogy felesleges itt tartanom, ha nem tud semmit. Most a táborba kellene vinnem, de nem látom értelmét.
- Ezt most köszönjem meg?
- Igen. Ha az egyik emberem fogta volna el, akkor már rég… - nézett le a földre - … rég… Most menjen!
- De…
- Elkísérem az erdő széléig, úgy biztonságosabb – mondta, majd mindketten felálltunk és kiléptünk a házból.
Szótlanul haladtunk egymás mellett. Míg Klein a terepet figyelte, én magam elé bámultam, és hallgatóztam.
Amint elértük az erdő széléig, Robert megállt és én is vele együtt.
- Most senki sincs az erdőben, tehát nyugodtan hazamehet – szólalt meg.
- Nekem nincs otthonom – mondtam lehajtott fejjel, majd ott hagytam, és elindultam a rengetegbe.


Egész végig Roberten gondolkodtam.
Miért akarná azt, hogy én biztonságban legyek. Biztos ez is valamilyen csapda, de nem érdekel, mert így legalább a húgomékhoz kerülök, már ha abba a táborba visznek, ahol Ők is vannak. Csak remélhetem, hogy nem futok össze valamelyik katonájával, mert nem szeretném, ha az álmom valóra válna.

Kis idő múlva megálltam a patak mellett, és leültem egy kiálló sziklára. Levettem a cipőmet és a vízbe lógattam a lábamat. Kellemes érzés volt, ahogy a hideg víz simogatta, ellazultam közben. Nem tudom miért, de ez mindig meg tudott nyugtatni, jobban, mint az olvasás vagy a mosás. Gyakran jártam ki ide a háború előtt, de miután elkezdődött, úgy csökkent a látogatások száma is. Apukám dolgozott, anyukám beteg lett, én és a húgom pedig édesanyánkat ápoltuk. Miután apát elfogták, munkába álltam, ahol nem sokat dolgozhattam, mert mindig el kellett bújtatnia Ferencnek, akárhányszor egy német katona járt a bolt közelébe, én pedig nem akartam Őt bajba sodorni.
Egy idő után úgy gondoltam, ideje tovább indulni, így felvettem a lábbelim és „hazafelé” vettem az irányt.


Mikor megérkeztem, emlékek hadai lepték el az elmémet. A katonák, ahogy elhurcolják a húgomat és az édesanyámat, majd engem is elfognak.
Lassan haladtam előre, közben a környéket pásztáztam szemeimmel, és mikor megálltam a bejárat előtt, megláttam a rumlit, amit a németek hagytak maguk után.
Beljebb léptem a házba és körbe néztem. Az asztal és az ágy felborítva, a szekrény kikotorva, édesanyám gyógyszerei a földön hevertek. Biztos kerestek valamit, csak nem találták meg. - gondoltam.
Leguggoltam és felszedegettem, majd a dobozába tettem a tablettákat. Talpra állítottam az asztalt és a székeket, majd helyet foglaltam az egyiken, s bámultam magam elé.
Nem fogom túl élni a háborút, de még ha sikerülne is, egyedül maradok. Erősnek kell lennem és, ha a sors azt akarja, hogy egy katona fegyvere által haljak meg, akkor én elfogadom a végzetem. Rég letettem már róla, hogy valaha is férjhez megyek, gyereket szülök és lesz egy családom.
Ismét körbe néztem a házban és úgy döntöttem, hogy lepihenek egy kicsit. Nagy nehezen sikerült felállítanom az ágyat, majd leporoltam és lefeküdtem rá, hogy lassan, de biztosan álomba szenderüljek.


Másnap korán reggel már fent voltam és neki is láttam a takarításnak. Mindent a helyére tettem, visszapakoltam a szekrénybe a ruhákat, leporoltam a tárgyakat, majd elmentem vízért, hogy felmoshassak.
A munka közben igyekeztem nem nagy zajt csapni, nehogy meghalljon valaki. Még mindig féltem, hogy valaki rám talál, és volt egy olyan érzésem, hogy a takarítással próbáltam elterelni a gondolataimat.

Miközben újra lakhatóvá varázsoltam a házat, egyre jobban kezdtem éhes lenni. Rájöttem, hogy előzőnap és az nap sem ettem még semmit sem, így elkezdtem keresgélni a házban, hátha maradt még valami ennivaló. De sajnos nem találtam.
Elmentem vízért, majd mikor visszaértem, kerestem egy tiszta poharat és abból ittam.
Pár pohár után már nem is voltam éhes.

Amint végeztem minden egyéb teendőmmel, ledőltem az ágyra, és észre sem vettem, már aludtam is.


Másnap reggel bementem a városba, a maradék pénzemből vettem három kiflit és fél liter tejet. Majd elindultam haza. Ezt kellett beosztanom majdnem egy hétig de, hogy utána mi lesz, az kérdéses…?