8. fejezet

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de most itt van. Remélem tetszik majd, és kapok sok-sok kommentárt:D
puszi


Felém tartott és tudtam, hogy most valóra válik a rémálmom, de ekkor kivágódott az ajtó, és Robert jelent meg a férfi háta mögött.
A férfi felé fordult és abban a pillanatban Robert elsütötte a fegyverét, a katonája pedig a földre rogyott.
Megijedtem a látványtól, mikor a vérben fekvő katonára néztem és eleredtek a könnyeim, amint elképzeltem ugyanebben a helyzetben Kleint.
Egész testemben remegtem. Hirtelen felém fordult a férfi és egyenesen rám nézett, a szemeimbe.
Halálra vált tekintete megakadt rajtam, és nem vette le rólam.
- Rebeka, Rebeka! - a nevemen szólongattak, de oly távolinak tűnt a hang, mintha több kilométerről kiabálnák nekem.
- Rebeka! – ragadott karon Robert, és felhúzott a földről. – Jól vagy? – simogatta meg az arcom. Keserves zokogásba kezdtem és ránéztem, Ő pedig magához ölelt.
- Semmi baj, most már itt vagyok, nem hagyom, hogy bajod essen – mondta, majd megfogta a kezem és húzni kezdett magával.
Kimentünk a folyosóra és futni kezdtünk a kijárat felé, én pedig tartottam vele az iramot. Hirtelen több katona termett előttünk, ezzel elzárva a menekülésünk útját.
- Parancsnok – szólalt meg meglepetten a fekete hajú férfi, akit azt hiszem Gordonnak hívtak.
- Álljatok el az utamból! – parancsolta. Furcsa volt, hogy magyarul beszéltek.
- De parancsnok.
- Engedjetek! – mondta, miközben védekezően a háta mögé bujtatott.
- Nem tehetjük – mondta.
- Rendben – hajtotta le a fejét, majd rám nézett. – Fuss! – kiáltott, és elővette a fegyverét, majd a társaira lőtt. Egy pillanatig csak álltam és néztem, majd futásnak eredtem.
Berohantam az erdőbe és elbújtam egy nagy szikla mögött, majd kikukucskáltam, hogy nem jönnek-e utánam.
Összekuporodtam a földön és próbáltam magam megnyugtatni, de nem ment. Aggódtam érte, hogy talán valami baja esik, miattam.
Ekkor lépteket hallottam közeledni felém, én pedig visszatartottam a levegőt. Ismét a sírás szélén voltam, de megpróbáltam nem hangosan bőgni.
- Rebeka – hallottam meg Robert hangját. Felálltam és felé fordultam. Egy kocsi motorját hallottunk, mire Klein megfogta a kezem és egy nagy bokorba húzott be.
- Erre jött – hallottam meg az egyiket.
- Biztos? – kérdezte a másik.
- Igen.
- Nézd meg a szikla mögött! – utasította.
- Semmi.
- Tovább! – hallottam meg Gordon hangját, majd elhajtottak. Robert kikukucskált, majd engem is magával húzva, kimászott a bokorból.
- Jól vagy? – kérdezte, közben végig nézett rajtam, hogy tényleg nem esett-e bajom.
- Igen – öleltem át, felszisszent, de visszaölelt. Elhúzódtam tőle és csak ekkor vettem észre, hogy vérzik. – Robert, te vérzel! – mondtam, Ő pedig leült, és hátát a sziklának döntötte.
- Mutasd! – térdeltem le mellé, majd kigomboltam a ruháját. – Uram isten! – kaptam kezemet a szám elé, és rá emeltem a tekintetemet. Egy golyó volt beágyazódva a hasába, és egy a tüdeje felett.
- Rebeka – szólt. – Ki kell venned a golyókat.
- Tessék? Akkor elvérzel.
- Akkor is meg kell tenned – mondta.
- Nem, nem! – ráztam meg a fejem.
- Rebeka, kérlek – nézett rám könyörgő szemekkel.
- Nem tudom megtenni – eredtek el újra a könnyeim.
- Muszáj – szorította meg a kezem. Nagy levegőt vettem, majd remegő kezekkel nyúltam a sebhez.
- Bocsáss meg – suttogtam, majd két ujjamat a sebébe mélyesztettem és próbáltam nem beljebb tolni a golyót. Hangtalanul tűrte, de nagy fájdalmai voltak, tudtam. Időnként össze-összerándult, a könnyeim pedig záporoztak. Sikerült kivennem az egyik golyót, majd a földre dobtam. Leszakítottam a ruhámból egy darabot és a sebére tettem.
- Most a másikat – szólt zihálva.
- Nem… én…
- Rebeka, ez parancs – mondta.
- Akkor ellenszegülök – szóltam határozottan, de Ő megragadta a karom és a másik sebéhez vezette.
- Csináld! – utasított. Elvégeztem ugyanazt a műveletet, majd arra a sebére is tettem egy kis anyagot.
- Bocsáss meg – simogatta meg az arcom.
- Meg… Meg… - zokogtam, és egész testemben remegtem.
- Tudom, de ha nem veszed ki, akkor is – mondta. – Rebeka. – Ránéztem. – Ígérj meg nekem valamit – húzott magához.
- Nem ígérek semmit sem, nem fogsz meghalni – suttogtam az utolsó szót.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra… Ígérd meg.
- Megígérem – borultam a nyakába, majd megcsókoltam.
- Szeretlek – váltak el egymástól ajkaink, mire jobban sírni kezdtem.
- Én is szeretlek – csókoltam meg újból, Ő pedig magához szorított. Fájt neki, de látszólag nem érdekelte, engem viszont annál inkább, így elhúzódtam tőle.
- Keresünk egy orvost – mondtam, közben az arcát simogattam.
- Nem kell, jól vagyok – mondta.
- Ez nem igaz, és ezt te is nagyon jól tudod. Gyere – segítettem felállni. – Legalább a házadig jussunk el, remélem ott biztonságban leszünk – szóltam, majd lassan elindultunk.


Nagyon fájt neki, mégsem szólt semmit, de úgy láttam, hogy pihenésre van szüksége, így leültettem egy kidőlt farönkre.
Hosszú utat tettünk meg, Ő pedig kezdett kimerülni.
- Menjünk tovább – szólalt meg.
- De…
- Menjünk! – állt fel, én pedig segítettem járni neki.
Körülbelül félóra múlva hazaértünk, és befektettem az ágyba, majd kerestem egy kis vizet, s lefertőtlenítettem a sebét, aztán rendesen bekötöztem.
Az utolsó kötéseket remegő kezekkel hajtottam végre, de ekkor már patakzottak a könnyeim. Megfogta a kezem, majd finom csókot lehelt rá, amitől a szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett. Közelebb hajoltam hozzá, majd megcsókoltam édes és puha ajkait, s éreztem finom illatát.
- Ne hagyj magamra – suttogtam, mikor elváltak egymástól ajkaink, de Ő nem felelt csak elmosolyodott, majd lehunyta szemeit. Ekkor éreztem valami hideget a hasamnál, lenéztem és megláttam a vért. Ránéztem, de a mellkasa nem emelkedett, ijedtem ráztam meg.
- Robert! Robert kelj fel! Kérlek – rázogattam, de nem nyitotta ki a szemeit. – Robert! Nem! Robert – fogtam két kezem közé arcát. – Nem – eredtek el újra a könnyeim. – Nem, nem. Nem! – hajtottam fejem a mellkasára. Nem vert a szíve. – Ne hagyj itt! – sírtam. Keserves zokogásba kezdtem és csak Őt szólongattam.


Ekkor riadtan ültem fel az ágyamban, és könnyes szemekkel néztem körül a házban, de nem láttam Őt sehol.
Kipattantam az ágyból és rohanni kezdtem az erdőbe, miközben még mindig sírtam.
Mintha üldöztek volna úgy futottam, és meg sem álltam Klein házáig.
Bekopogtam, de nem jött válasz, így ismét megpróbálkoztam vele. Mocorgást hallottam bentről, majd léptek zaját, amik az ajtóhoz közeledtek. A kulcsot elfordították a zárban, majd kinyílt az ajtó, és Klein álmos tekintetével találtam szembe magam.
- Robert! – ugrottam a nyakába.
- Rebeka, maga mit keres itt ilyen későn?
- Jól van? – tudakoltam, nem törődve a kérdésével.
- Igen, de maga nem tűnik annak – mondta, majd beengedett és hellyel kínált. – Jól van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem. Elé álltam, majd elkezdtem kigombolni a ruháját, de Ő nem hagyta.
- Mit csinál? – kérdezte meglepett arccal.
- Valamit meg kell néznem, kérem, engedje meg – néztem rá könyörgő szemekkel. Bólintott, majd saját maga gombolta ki az ingét. Közelebb léptem hozzá, majd az álmomban látott sebek helyét megérintettem. Semmi. Hangosan fújtam ki a tüdőben tartott levegőt, majd elmentem mellette és leültem az ágyra. Lehajtottam a fejem és utat engedtem a könnyeimnek, de most már az örömtől sírtam. Boldog voltam, hogy nem esett baja és legszívesebben…
- Mi a baj, Rebeka? – ült le mellém. – Kérem, mondja el – emelte fel a fejem az államnál fogva. Először csak néztem kékes zöld szemeit, majd megszólaltam.
- Azt… Azt álmodtam, hogy… hogy meghalt – sütöttem le a szemem, és próbáltam visszatartani az újra feltörekvő könnyeim.
- Meghaltam? – kérdezte, én pedig bólintottam.
- Miattam… Miattam bántották a társai – húzódtam el tőle.
- Rebeka – jött közelebb hozzám és megfogta a kezem. – Nyugodjon meg, csak álom volt.
- Tudom, de… de olyan volt, mint a valóság. Mindent éreztem, érti? Mindent! – borzongtam meg.
- Mi mindent? – hallottam meg a hangját közvetlenül a fülem mellett. Észre sem vettem, mikor ült mellém.
- A golyót, amit… amit kiszedtem önből, mert megkért rá, meg… - de nem fejeztem be a mondatot.
- Meg még mit? – tudakolta.
- Semmit – néztem le a földre, miközben lábaimat magamhoz húztam és átöleltem a karommal.
- Értem – állt fel mellőlem, majd megszólalt. – Maradjon itt, és próbáljon meg aludni, én addig elmegyek a holmijáért – mondta. Felvette a csizmáját és a kabátját, majd az ajtó felé vette az irányt, de én utána szóltam.
- Robert – visszanézett rám. – Köszönöm. – Biccentett, majd távozott. Lefeküdtem az ágyra és lehunytam a szemem, de nem tudtam elaludni, mivel még mindig az a kép lebegett lelki szemeim előtt. Magamra húztam a takarót, mert kicsit hűvös volt és vártam, hogy visszatérjen Klein.


Már egy órája volt távol, én pedig kezdtem aggódni érte. Tudtam, hogy messze laktunk egymástól, de én akkor is féltettem Őt.
Kikeltem az ágyból és az ablakhoz mentem, majd kitekintettem rajta, de Kleint még mindig nem láttam. Ujjaimat tördelve járkáltam fel-alá a házban, és vártam, hogy betoppanjon… De nem jött, így úgy döntöttem, hogy utána megyek.
Épp az ajtó felé tartottam, mikor az halkan kinyílt, és Robert lépett be rajta a cuccaimmal együtt.
Lerakta őket az ágyamra, én pedig szorosan magamhoz öleltem Kleint.
- Azt hittem, hogy már alszik – szólalt meg, és viszonozta az ölelést.
- Nem tudtam elaludni – suttogtam. – Úgy aggódtam Önért – tartottam el magamtól.
- Nem kell aggódnia, az embereim nem tudják, hogy nálam lakik, és nem fognak bántani – mosolygott kedvesen.
- Nem akarom bajba sodorni.
- Nem fog. Most aludjon, vigyázok magára.
- Köszönöm – feküdtem be az ágyamba, Ő pedig a sajátjába.
Próbáltam elaludni, de nem ment, pedig Robert is velem volt, és tudtam, hogy ha vele vagyok, nem eshet bántódásom, mégis féltem. Féltem, hogy ránk törnek, és elvisznek magukkal, Kleint pedig megölik.
Nem bírtam tovább.
Felkeltem az ágyból és halkan Roberthez sétáltam, majd leguggoltam mellé. Megsimogattam az arcát, úgy próbáltam felkelteni, nehogy felriasszam.
- Robert – suttogtam. – Robert – szólítottam megint, Ő pedig mocorogni kezdett, majd megszólalt.
- Rebeka, miért nem alszik? – tudakolta fáradt hangon.
- Sajnálom, hogy felébresztettem, de nem jön álom a szememre. Magával aludhatok? – kérdeztem, és hálát adtam az égnek, hogy sötét van, s nem látja zavaromat.
- Ennyire fél? – Bólintottam. Ő arrébb húzódott, én pedig befeküdtem mellé, majd betakart mindkettőnket.
- Köszönöm – hunytam le a szemem. Megnyugodtam a közelségétől, és hamar elaludtam.