1. fejezet

Már két hete bujkáltunk az édesanyámmal - aki nagyon beteg volt - és a húgommal.
Egy házban laktunk az erdőtől nem messze, bár kicsit romos volt a házikó, de tökéletesen megfelelt arra a kis időre, amíg ott tartózkodtunk.
Két-három napnál nem tölthettünk több időt egy helyen, mert a német katonák mindenhol ott voltak.
Ez nem tett jót édesanyámnak, a sok „vándorlás” a lakhelyek között, így mindig „őrszemet” álltam.
A húgom, bár még csak tíz éves volt, segített anyukánk ápolásában.
Féltem. Féltem, hogyha megtalálnak minket, rosszabbodik az állapota, és talán már olyan beteg lesz, hogy… hogy elhagy minket.
Mi van, ha megölnek minket, mert nem vonultunk a koncentrációs táborokba, hanem megszöktünk?
Bár, már találkoztam pár német katonával, de mivel levettem magamról a Dávid csillagot, amit még 1939. márciusában hirdettek ki, a második zsidótörvény értelmében, így nem jöttek rá, hogy ki is vagyok.
Hogy mi volt az első zsidótörvény? Hát ez volt. Korlátozták a zsidók számarányát az értelmiségi pályákon és az egyetemen.
Volt harmadik zsidótörvény is, ami megtiltotta a házasságot zsidók és nem zsidók között.
Ez engem nem érintett, mivel egyáltalán nem voltam szerelmes, habár már volt barátom, de Vele még az eljegyzésig sem jutottunk el, nem hogy a házasságig.
- Abigél, most el kell mennem, addig vigyázz anyára – guggoltam húgom elé.
- Rendben – bólintott, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára, majd felkaptam a táskám és elhagytam a házat.



Mindig nekem kellett elmennem ennivalóért, mert a húgomra nem bízhattam, ahhoz túl fiatal volt. Ha bármi baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak.
Tehát kimentem az erdőbe, majd átvágtam rajta, szerencsére nem volt annyira nagy, így hamar kiértem belőle, majd a város felé vettem az irányt.


Nem volt túl sok pénzünk, így abból éltünk, amit találtunk. Pár nap rejtőzködés után találtam egy munkahelyet, ahol tudtam dolgozni. Csak kevéske pénzt kaptam, de abból láttam el magunkat és mikor már nem volt, akkor gyűjtögettem. Igazi őskor.


Épp abba az utcába fordultam volna be, ahol dolgoztam, mikor négy katonába ütköztem.
Németül beszéltek, én pedig nem értettem belőle egy mukkot sem.
Féltem, hogy észreveszik a Dávid csillagom, amit – én bolond – rajta hagytam tegnap este a ruhámon. Annyi eszem volt, hogy felvettem egy kabátot, ami takarta, így azt hitték, hogy simán csak egy magyar polgár vagyok, mert a csillag nélkül nem tudták, hogy zsidó is.
- Bocsánat – mondtam. A katonák csak néztek, de ekkor előlépett az egyik és megszólalt.
- Semmi baj – szólt az ismeretlen. – Merre tart? – kérdezte. Kicsit féltem, mert ha még közelebb lép, akkor egész biztosan észrevette volna a csillagomat.
- A munkahelyemre - hazudtam,mivel a patikába tartottam, mert édesanyámnak gyógyszerre volt szüksége, majd "vásárolni"mentem. – Ha megbocsátanak – mondtam, majd kikerültem Őket, és nagy léptekkel igyekeztem távolabb kerülni tőlük.


Hazafelé menet úgy éreztem, mintha követnének, így percenként tekintettem a hátam mögé, de senkit sem láttam.

Mikor haza értem, rögtön anyukámhoz rohantam és bevetettem vele a gyógyszert, majd elosztottam hármunk között az ételt.
- Rebeka? – szólított meg húgom, mikor anyukánk elaludt.
- Tessék kicsim!
- Anya fel fog épülni? – kérdezte, mire teljesen lefagytam.
- Igen – mondtam, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, de miért terheljem ezzel Őt is.
- Hazudsz! Láttam múlt éjjel is, hogy sírtál. Meg fog halni, igaz? – eredtek el könnyei, én pedig magamhoz öleltem.
- Igen – suttogtam, és én is sírni kezdtem.



Édesanyám egyre közelebb kerül a halálhoz, nekem pedig tehetetlenül végig kell néznem.
De Abigél, Vele mi lesz? Még olyan kicsi, nem hiányzik neki most ez a tragédia, főleg nem az anyja halála.
Ráadásul, még fűtésünk sincs. Persze, hogy is lenne egy romos házban?

Miután lefektettem a húgom – mert szegény nem tudott elaludni az információ miatt – utána én is nyugovóra tértem.

Különös álmom volt.
Az erdőben voltam és hazafelé tartottam, mikor három német katonát láttam a házunkból kijönni. Szó szerint kilökdösték az édesanyámat és a húgomat. Mikor hozzájuk akartam futni, valami megragadt a karomnál fogva és…
Felébredtem.

Zihálva ültem fel a pokrócról, ami ágyul szolgált, majd szét néztem a helyiségen.
Csupán egy kis gyertya világított az asztalon, a húgom békésen szuszogott mellettem édesanyám nyakig betakarózva feküdt az egyetlen ágyon, ami a házban volt.
Feltápászkodtam a földről, majd az asztalhoz sétáltam, amin egy könyv volt, leültem az egyik székre és olvasni kezdtem.


Már hajnalodott, mikor anya mozgolódni kezdett. Felálltam a székről és leguggoltam mellé.
- Kéred a gyógyszered? – suttogtam, mire csak bólintott, én pedig átnyújtottam egy pohár vizet és a tablettáit.
- Rebeka, nekem már nincs sok időm hátra, így megkérlek, hogy vigyázz a húgodra. Hamarosan találkozok apátokkal, és vigyázni fogunk rátok – simogatta meg az arcomat.
- Ne is mondj ilyeneket! Nem fogsz meghalni, és apu életben van. Együtt átvészeljük ezt a háborút…
- Ami, ki tudja, meddig tart még.
- Anya, fel fogsz épülni és boldogan fogunk élni, amíg meg nem halunk.
- Nem, nem fogok, és ezt te is nagyon jól tudod. Ígérd meg, hogy nem zuhansz magadba, mikor bekövetkezik, mert a húgodnak szüksége lesz rád.
- Tudom.


Újra el kellett mennem, így ismét a húgomra bíztam édesanyánkat, hogy viselje gondját, míg haza nem érek.

A városba mentem, és reméltem, hogy most egyetlen egy német katonával sem fogok találkozni, de sajnos nem így történt.
Megint összefutottam az egyikkel. Épp ki akartam kerülni, mikor utánam szólt, németül. Mivel nem értettem semmit, így tovább mentem, de akkor megállított a vállamnál fogva.
- Várjon! – fordított maga felé. Az a katona volt, akivel előző nap találkoztam. Lenézett a kabátomra, ahonnan kicsit kilátszott a csillagom egyik ága, Ő pedig döbbent arccal nézett rám. Végem van!


Megérkezett az 1. rész:D Remélem tetszett, és kapok sok-sok kommit:D
Köszönöm a kommentárokat Rikának, Evelynnek, Zsúúnak és Dórinak:D
Puszi