2011. július 2., szombat

14. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt a FRISS fejezet. :) Bocsánat, hogy megint későn hoztam. A kommentárokat köszönöm Henriemének, SarahB-nek, Heathernek és Kimnek. :)
Valószínű két hetente lesz fejezet úgy, mint a másik történetemnél, amit nemrégiben fejeztem be. Itt is és Facebookon is ki fogom írni, ha lesz változás vagy csúszás. :)

Megjegyzés: Egy új szereplő is felbukkant a történetben, akinek fontos szerepe lesz. :)
Jó olvasást! :)


Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…
Hirtelen megfordult, és azzal a lendülettel megragadta a karomat, és kicsavarta a kezemből a fegyveremet, ami hangos csattanással ért földet.
Meglepődtem, pedig számíthattam volna rá, hogy így lesz. Egy kiképzett katonát nem lehet csakúgy meglepni. Mit is gondoltam?

Csak néztem az ismeretlent, és vártam a legrosszabbra… de semmi nem történt. Egyszerűen csak állt előttem, és nézett, mintha életében először látott volna embert, mégis olyan erősen fogott, hogy nem tudtam kiszabadulni. A szeme kék, a haja pedig szőke volt, és ha nem szerettem volna Robertet annyira, még talán vonzónak is találtam volna. De így csak egy volt a sok férfi közül.

Hirtelen ajtócsapódást hallottunk, mire mindketten a hang felé kaptuk a fejünket. Visszanéztem a katonára, majd rátapostam a lábára, és kifutottam a szobából. Ez alatt arra gondoltam, hogy hátha találok másik fegyvert a konyhában.
Ahogy kiléptem a helyiségből, egyből beleütköztem valakibe. Azt hittem a társa lesz az, aki később ért ide, de amint felnéztem az illető arcába, megnyugodtam. Robert volt az, és kíváncsian nézett rám, majd Rá.

Nem értettem semmit. Talán csak egy csapda volt az egész, és elhitette velem Robert, hogy szeret? És miután én a tenyeréből eszem, elfog? Ennyire félreismertem volna őt? Kihasznált?
Hallottam, ahogy kilép a szobából a katona, majd megszólal. A hangjától összerezzentem Robert karjai közt.
- Parancsnok! – Ezt németül mondta ugyan, de Robert kabátjára ugyanaz volt ráírva, mint amit hallottam. Egyszer megkérdeztem tőle, mit jelent a szó a dzsekijén, ő pedig lefordította.
- Mi történt? – kérdezte felém fordulva.
- Le akart ütni – felelt a számomra még mindig ismeretlen. Tudott magyarul, de nem kis akcentussal rendelkezett. Összezavarodtam. Semmit sem értettem. Egyszer így, egyszer úgy akar beszélni? És Robert még mindig fogott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk.
Kiszabadítottam a karomat, és csodálkoztam is, hogy ennyire könnyen elengedett, de abban a pillanatban más foglalkoztatott.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, és két lépést hátráltam mindkettejüktől. Nem tudtam eldönteni, hogy bízzak-e Robertben vagy sem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, rossz volt. Éreztem, hogy megint visszacsöppenek abba az időbe, mikor megismertem Őt. Gyűlöltem, amiért elfogott és nem engedett szabadon.
Robert a katona felé fordult, majd odasúgott neki valamit, mire az illető kiment a házból. Szemeit rám emelte, majd tett előre egy lépést.
- Rebeka, nyugodj meg, kérlek! – kért lágy hangon, de én még hátrább léptem.
- Mi ez az egész? Átvertél! – mondtam mérgesen. – Ki ez?
- Nem foglak bántani, és ő sem. Mindent elmagyarázok, csak nyugodj meg egy kicsit! – Olyan őszinte volt a tekintete, és hinni akartam neki, de a kint álldogáló katona mást mutatott. Mi másért lenne itt, ha nem azért, hogy megfosszon a szabadságomtól. Nem tudtam, mit kellene tennem, de dűlőre kellett jutnom, így úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Nehezemre esett, de végül lassan rábólintottam. Helyet foglaltam a tőle legtávolabb álló széken, és csak annyit mondtam: Hallgatlak! Komolynak és határozottnak látszottam, de belül féltem. Szerettem, de egy pillanatra megingott benne a bizalmam. Úgy vélem, bárki így érzett volna a helyemben. Egy illető, akiben nehezen, de elkezdesz bízni, ráadásul bele is habarodsz, egyszer csak megjelenik valakivel, aki elől hetekig bujkáltál, s hirtelenjében úgy érzed, elárult. Megfordul a fejedben, hogy kihasználta a sebezhetőségedet, és így véghezvihette a tervét, amit jó előre eltervezett.
- Rebeka! – Robert hangja rángatott vissza a jelenbe, és ezzel megakadályozva, hogy további árulási terveket szövögessek gondolatban. Úgy gondoltam, hogy most jön az a szöveg, amit előre betanult az ilyen esetekre. Dühös voltam, és legszívesebben elmenekültem volna, de hiába lett volna minden próbálkozásom. Ketten voltak, és talán megkötözve hoztak volna vissza a házba. – Tudom, hogy most azt hiszed, nem érzek semmit irántad, és hogy csak csapda volt az egész… - kezdte, de én a szavába vágtam.
- Miért, ez nem így van? Tévedek? – kérdeztem dühösen, és úgy érezhető volt köztünk a feszültség. Robert mélyen a szemembe nézett, én pedig nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de tévedsz! – mondta nyugodt és lágy hangon. Kérdő tekintettel néztem rá, mire felállt, s közelebb jött hozzám. Mikor elért a tudatomig a mozdulata, addigra már késő volt. Robert szemei annyira magukhoz vonzották az enyéim, hogy nem vettem észre, amikor a katonám fél térdre ereszkedett előttem. Csak akkor ébredtem fel a kábulatból, mikor a kezeimet a kezébe vette. Erősen, mégis gyengéden fogta. Az eszem azt mondta, hogy: Húzd el a kezdet, és állj fel a székről! De a szívem azt diktálta, hogy hagyjam a kezeimet ott, ahol most vannak. Pihenjenek csak azokban a kezekben, amik biztonságot nyújtanak számomra. Sajnos abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. – Figyelj rám! Az ajtónál várakozó katona a legjobb emberem, és egyben a legjobb barátom is. Azért van itt, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetsz, mikor én nem vagyok itthon. Hogy ne legyél egyedül – mondta.
- Hogy ne legyek egyedül? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Nem vagyok egyedül, hisz itt vagy velem Te – mondtam, majd az ajtóra néztem. – Nem bízom benne.
- Akkor bízz bennem – fordította fejemet maga felé. – Hidd el, csak jót akarok neked, és azt szeretném, ha biztonságban lennél. Tudom, hogyha Vele vagy, akkor nem eshet semmi bajod. Mikor nem itthon vagyok, akkor folyton azon aggódom, hogy valami történik veled. Például itt keresnek az embereim, és itt találnak téged. Így nem tudok koncentrálni a feladatomra. – Keményen megmondta az igazságot, és teljes mértékig igaza volt. El kellett fogadnom a döntését, mert tudta, mit csinál, és hogy miért csinálja. A kezeinkre néztem, majd vissza Robertre.
- Rendben – bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Ezek azon ritka mosolyok egyike volt, amiket úgy szerettem. Még csak egy napja voltunk együtt, mégis, az életemet is rábíztam volna. Tényleg szerelem volt az, amit iránta éreztem, és bár nem ismertem még őt annyira, de épp eleget tudtam ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondol minden egyes szót, ami elhagyja a száját. Úgy véltem, inkább neki kellett volna velem lennie.
Robert egy pillanatra ajkait az enyémekre nyomta, majd felhúzott a székből, és magához ölelt.
- Legközelebb ne kard leütni – tartott el magától, én bólintottam. – Most behívom, és ha nem rohannék ennyire, én magam mutatnám be őt, de már így is feltűnhetett bárkinek, hogy eljöttem.
- Menj csak! Azt hiszem, megleszünk – feleltem, mire bólintott, majd kisietett a házból. Hallottam, hogy még pár szót váltanak egymással, majd az ablakból néztem, ahogy Robert ismét eltűnik az erdőben.

Lassan nyílt a ház ajtaja, én pedig még mindig azt a helyet bámultam, ahol nemrég még a katonám alakját láttam eltűnni a rengetegben.
Tudtam, hogy innentől fogva nem leszek egyedül a házban, hanem lesz valaki, akivel beszélgethetek. Jobban vágytam volna Robert társaságára, de ő szerette volna, ha megismerem a legjobb barátját. Bizonyára jólesett volna neki, ha jól kijövünk egymással, és ha nem gyűlölném őt. Eddig egy katona volt, aki nem akart megölni. Talán még egy olyan személy van, aki nem akarja a halálomat.
Ahogy gondolataimba merülten tekintettem ki az ablakon, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon. Összerezzentem, és hirtelen fordultam meg, aminek az lett a következménye, hogy rátapostam a mögöttem álló férfi lábára.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – szólalt meg azzal a fura akcentussal. Még ha hirtelen előítéletem is volt vele szemben, mégis meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy Roberten kívül más férfi társaságát is „élvezhetem”. Persze szerettem Vele lenni, de ez most más volt.
- Bocsánat. – Csak ennyit mondtam, és igyekeztem úgy hangsúlyozni, hogy őszintének tűnjön. Igazából még örültem is, hogy így alakult, mert úgy gondoltam, tényleg megérdemelte. Halálra rémisztett, és még annyit se mondott, hogy Robert küldte. Nyilván beszélt rólam, és tudta, hogy a házban maradok. Mégsem mondott semmit.
- Semmi baj – felelte, én pedig kikerültem és a lehető legtávolabb mentem tőle, majd karba fontam a kezemet magam előtt. – Ne haragudjon, ha megijesztettem – mondtam, miután felém fordult.
- Nem haragszom. – A közömbösség csakúgy sütött a szavaimból. Habár Robert azt kérte, bízzak benne, nekem mégis idő kellett ahhoz, hogy rögtön puszipajtásként tekintsek az előttem álló férfira.
- Milyen modortalan vagyok – mosolyodott el, mire felemeltem az egyik szemöldökömet. Még be is ismeri? - gondoltam. – A nevem Dirk Schmidt, parancsnok helyettes. – Miközben bemutatkozott vigyázzba csapta magát és tisztelgett. Meglepődtem, és furcsán néztem rá.
- Ezt most miért csinálta? – kérdeztem tőle. Nem voltam a parancsnoka, sőt, csak egy egyszerű polgár voltam.
- Robert nagyon szereti magát, és mivel tisztelem őt, így ugyanúgy tisztelem azt, aki szeret – válaszolt. Ez egy elég érdekes felfogás volt, de nekem erre nekem nem volt semmi szükségem.
- Köszönöm – feleltem végül. Még mindig úgy állt, ezért rászóltam. – Most már abbahagyhatja!

Elég furcsa volt, mert egy magamfajta sosem kapott tiszteletet mióta a háborúskodás tartott. Bár az igazat megvallva, eddig se nagyon kaptunk.
Dirk fura figurának látszott, és ahogy megmagyarázta, miért tisztelgett… Ostobaságnak véltem. Sajnos, én nem kaphattam olyan tiszteletet, mint Robert. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyenrangú lennék Vele. Nagyon rossz volt, és azt kívántam, bár már vége lenne ennek az egésznek. Úgy éreztem, hogy csak egy porszem vagyok a sivatagban, ahol időnként fel-felkap a szél, és akaratom ellenére össze-vissza dobál.

Az elején a családommal éltem, most pedig a szerelmemmel lakom, aki egyben az ellenségem is. Azt hinné az ember, hogy egy olyan katona, mint ő, csak gonosz, és ha elfog, akkor bánt. Pont az ellenkezője történt, és belépett valaki az életembe, akinek a helye már le volt foglalva a szívemben. Mégis… bennem mindig ott fog tátongani az az űr, amit a családom hagyott maga után. Hiába volt velem Robert és feledtette el velem őket arra a kis időre, míg velem volt, kísértettek. Próbáltam nem újra és újra átélni azt a szörnyű napot, de nem ment.

Ránéztem Dirkre, aki ugyanott állt, ahol eddig, és kíváncsi tekintettel nézett rám. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Szerencsére megoldotta ezt az apró problémámat. Mint Robert jó barátja, úgy érezte magát a házban, mintha otthon lenne. Elindult az egyik ágyhoz, és elterült rajta. Egyáltalán nem zavartatta magát. Elkezdtem gondolkodni, hogy akkor mi szükség volt az előbbi jelenetre. Az tény, hogy nagyon furcsa volt, de mit tehettem. Roberten kívül még egy „testőröm” lett, ráadásul ő bízta meg vele.
Leültem a másik ágyra, majd ránéztem és megszólaltam.
- Miért ment bele? – kérdeztem, s vártam, hogy feleljen. Nem hittem, hogy pusztán szívjóságból tette. Biztos volt valami célja.
- Mert nem akarom, hogy Robert is azon essen át, amin én – szólalt meg egy kis csend után. Nem tudtam, min mehetett keresztül, de kíváncsi lettem. Láttam az arcán, hogy nem mond többet, így nem faggatóztam. Nem folytattam ezt a témát. Kinéztem az ablakon, és néztem, ahogy továbbra is zuhog az eső. Amikor reggel Robert még velem volt, sütött a nap, de miután egyedül maradtam, a fény eltűnt. Mintha ő lenne a nappal, én pedig az éjjel. Ő az, aki elhozta a fényt az életembe.

* *


A háztetőn kopogtak az esőcseppek, és mivel úgy láttam, hogy Dirk elaludt, így jobb híján azokat hallgattam. Valahogy tudtam, hogy eljön az a nap, amikor egyedül leszek, de nem gondoltam volna, hogy az, ilyen hamar eljön. A kishúgom arca jelent meg előttem, ahogy mosolyog rám, és magával húz, hogy játsszak vele. Ezután apámat láttam, amint hazajön és magához öleli anyámat. Édesanyám beteg arca tárult a lelki szemeim elé. Utoljára így láttam őt, és az a mosoly, ami valahányszor megjelent ajkain, mikor édesapámat meglátta, elhalványult. Alig emlékeztem rá.

Dirkre vándorolt a tekintetem, és láttam, hogy milyen nyugodtan alszik, habár tudtam, ha ki akarnék menni a házból, meghallaná. A katonák nagyon éberen alszanak, ezt már tapasztaltam. Hetek óta az egyikükkel laktam. Lehajtottam a fejemet, és becsuktam a szememet, majd nagy levegőt vetem, s kifújtam. Boldog is voltam, és nem is. Biztonságban voltam, és nem is. Nem voltam rab, mégis úgy éreztem, az vagyok.
- Tudja, miért ígértem meg Robertnek, hogy vigyázok magára? – kérdezte hirtelen Dirk, én pedig rákaptam a tekintetemet. Azt hittem, hogy aludt, de valószínűleg, csupán pihentette a szemeit.
- Nem – mondtam őszintén. Nem tudtam, hogy miért döntött úgy, elmondja. Még néhány órával ezelőtt még hallgatott. Úgy gondoltam, beszélgetni szeretne. Én már megszoktam az unalmat, de valószínűleg, ő nem. Ott voltak a társai, akikkel nap, mint nap elbeszélgethetett, de most egy nőt kapott, akivel nem nagyon tudott, miről társalogni.
Felébresztettem magamat a gondolataimból, és vártam, hogy folytassa. Felült az ágyon, majd hátát a falnak vetette. Szemeit rám emelte, majd megszólalt.
- A hazámban kezdődött el ez az egész – kezdte. – Robert és én nem szeretjük a… munkánkat, de nem volt választásunk. Mindkettőnket az apáink akarata szerint irányítottak. A katonaságban találkoztunk, és a legjobb barátokká váltunk. Volt egy szerelmem, akivel már két éve együtt éltem. – Itt szomorúvá vált a hangja. Tekintete az ablakra vándorolt és kitekintett rajta. – A mindenem volt, és nem tudtam megmenteni. – Itt elhallgatott.
- Miért nem? – kérdeztem, ő pedig ismét rám nézett. Nem tudtam, miért mondja el nekem, miért nyílik meg, hisz alig ismer, de arra gondoltam, hogy úgy érzi, jobb, ha megtudom, miért segít Robertnek.
- Mert az volt, mint maga.

4 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyon örül, hogy újra folytatod a történetet. A folyamatos frissítéseknek is nagyon örülök!:-)))
    Jó, hogy bevezettél a történetben egy új szereplőt. Bár sajnálom, hogy ilyen szomorú dolog történt Dirkkel, de legalább mindennél jobban azon lesz, hogy Rebekának ne essen baja.
    Kíváncsian várom a folytatást!:-)
    Kriszta

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Nagyon tetszett ez a fejezet is! :)
    Először nem volt valami szimpatikus ez a Dirk, de most a végénél kezdtem sajnálni őt és így már rendesebbnek tűnt számomra. Már azzal is, hogy segít Robnak, de így, hogy a végén kiderült, hogy a szerelme is zsidó volt... Sajnáltam szegény Dirk-et :(
    Remélem, Rob kicsit többet is fog szerepelni, mert eddig mindig el kellett mennie :( xD

    Sajnálom, hogy csak 2 hetente lesz friss, legszívesebben minden nap olvasnám! :)
    De ha már 2 hetente van egy kicsit lehetne hosszabb is :$$$$$$$ Már bocsi, hogy igy mondom, remélem nem haragszol meg, csak elmondom a véleményemet! :$

    Várom a következőt! :)

    Puszi, d. ~

    VálaszTörlés
  3. HURRÁÁ!
    Nagyon jó lett a fejezet. Dirk az elején egy kicsit unszimpatikus volt a számomra, de végül megértettem a viselkedésének okát.
    Igazi önzetlen barát.

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Ez aztán meglepetés volt a javából!
    Pont a múlt héten olvastam el újból s történetet az elejétől, és azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent ki lehet ebből még hozni, kár, hogy nem folytatod!
    Erre itt a következő rész!
    Nagyon tetszett, érdekes Robertet ebbe a korba képzelni!

    Kíváncsian várom a következő részt!

    Heni

    VálaszTörlés