Üdv nektek bálozók!

Sziasztok!

Egy barátnőm pályázatot indított. Az ő szavait(pontosabban bemásoltam) használom. Remélem, felkelti majd az érdeklődéseteket. :) Én neveznék, de én már más pozícióban vagyok. :P
A részről pedig annyit, hogy igyekszem vele. :)

Nos, a pályázatról.

Üdv nektek bálozók!

Ez itt a Pokoli Bálok éjszakája!
Igen, okkal így fogalmaztam ugyanis nem akartam ötlet tolvajnak tűnni.
Mostanában, és persze régebben sokat hallhattatok egy bizonyos Pokoli Báléjszakák című nagy sikerű könyvről, amelynek elkészítéséből Stephenie Meyer is kivette a részét:)
A könyvet, Ő és még négy igazán tehetséges író töltötte meg csodás "novelláikkal".


Na szóval, az én ötletem valami hasonló dologra épül. Egy olyan történet, mint amit a könyvben is olvashattál, vagy éppen teljesen más:) Lehet Edward és Bella története, vagy valaki másé, teljesen mindegy. A lényeg, hogy egy báléjszakáról kell, hogy szóljon. A központi cselekmény adott, de a többi változót neked kell kitalálni:)

Részletek: --> http://nezopont-kira.blogspot.com

Örülne/nénk, ha jelentkeznétek, és megmutatnátok, mire vagytok képesek. :D Bárki jelentkezhet.:)

Puszi

Gicus

Fontos bejelentés a történettel kapcsolatban!!

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon, de nagyon régen volt rész. Ezért bocsánatot is kérek, de azt hiszem, néhány embert mégis érdekelne, hogy mi van a történettel.

Nos, a történet jelenleg szünetel, mint észrevehettétek, de akkor most szólok. NEM FEJEZEM BE A TÖRTÉNETET! FOLYTATNI FOGOM!! Amint vége a Szerelem vagy halál-nak, felteszem a 13. részt. Mellesleg már elkezdtem írni, és egy kicsit haladtam is vele.

Most ugye még a gyakorlat is itt van a nyakamban, és jó hogy egy történetet tudok írni... Igyekszem, higgyétek el!

Mivel nem akarlak kikészíteni benneteket, bemásolok egy kis részt a fejezetből.

Részlet a 13. fejezetből

Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgetünk, mintha a falnak is füle lenne.

Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.


Tényleg nagyon sajnálom, és igyekszem megírni. :) Bizonyára láttátok a videót, amit a történethez készítettem.:) De, aki még nem, annak belinkelem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs

Puszi

Gicus

Könyvajánlás!

Most nem résszel jelentkezem, hanem egy kis ajánlóval. :)
Már régóta fut az interneten egy regény, a címe: Gyémántfiú.
Biztosan hallottatok már róla, de ha nem, akkor most megemlítem Nektek.
Szurovecz Kitti írónőt Robert Pattinson ihlette meg, amikor Robert Budapesten forgatta a Bel Amit, Kittinek pedig - úgymond - a nyomába kellett erednie. :)
Nos, akkor máris mondom, hogy miről is szól a könyv. :)

Nickolas Richards egy egyszerű londoni srác, akinek csupán egy álma van: hogy egyszer elismert színész legyen. Mikor megkapja élete legnagyobb sikert hozó szerepét, Los Angelesbe utazik, ahol megismerkedik Heily Andersonnal. Ennek a szerény és érzékeny srácnak fenekestül felfordul az élete a hirtelen jött sztárságtól, mégis próbál önmaga lenni. A Fényemberek után, több ezren rajonganak érte, és mindent megtesz azért, hogy szerelme és a saját életét a kezében tartsa, ám úgy tűnik, ez nem lesz egyszerű...
Heily Anderson gyerekkora óta a médiában él az anyja jóvoltából. Mindene megvan, amire egy ember vágyhat mégis van valami, ami hiányzik...
Egy szerep és egy film, ami nemcsak sikert, hanem az igaz szerelmét hozza el neki. Egy férfi, aki váratlanul bukkant fel az életében, és sosem tűnik el...
Ha Nick és Heily szerelme kiderül, azzal olyan lavinát indítanak el, ami romba döntheti az egész életüket.
Vajon Nicknek lesz elég ereje, hogy túlélje a médiaforgatagában, vagy a Gyémántfiú megszűnik csillogni?


Bocsi ezért a béna leírásért, most csináltam xD de csak ajánlani tudom a könyvet,, hisz sok izgalom van benne, és olyan érdekes fordulatok, amikre nem is gondolnál :) Hoztam egy kis ízelítőt belőle. :D Véleményem szerint Kitti nagyon eltalálta Robot. :D A személyiség nagyon hasonlít rá, és a családi háttér is, majd meglátjátok, nagyon jó. :D


Egy kis részlet az első oldalról:

Gyémántfiú

„Kicsi Jane! Ez most nagyon fáj. Sosem hittem volna, hogy épp te! Hogy az életed utolsó perceiben itt állsz majd velem szemben. Persze tudtam, hogy egyszer eljön a nap, csak abban bíztam, hogy nagyon-nagyon soká! Kicsi Jane! Könyörögve kérlek, ne gyere közelebb! Élned kell, mert mától az idők végezetéig nem élhetek nélküled…”


Prológus

The New York Times, 2009. szeptember 11.

„Nyolc évvel az ikertornyok tragikus megsemmisülése után újabb katasztrófa miatt lábad könnybe Amerika, s az egész világ szeme. Nickolas Richards, a huszonnégy éves, zseniálisan tehetséges filmcsillag, a szupersztár tini bálvány önkezével vetett véget az életének- legalábbis minden jel erre utal. A fiatalember ruháit és iratait a Golden Gate híd egyik pillérén találta meg egy munkás három nappal a színész eltűnése után. Azóta búvárok keresik Nick testét az öbölben, eddig eredménytelenül. Ám az idő múlása csakis arra enged következtetni, hogy az ifjú tehetség már valóban nincs az élők sorában. Nemcsak Londonban élő családját, barátnőjét, Heily Anderson színésznőt sújtotta porig Nick öngyilkosságának híre. Világszerte, rajongók milliói gyászolják a Gyémántfiút. Az elhunyt tehetséget a Diamond Filmstúdió saját halottjának tekinti. Nyugodjék békében.”


Remélem, felkeltette az érdeklődéseteket ez a kis részlet, hisz, ahogy jobban belemerültök az olvasásba, úgy fog titeket is elvarázsolni a történet, mint engem. :) Személyes kedvencem. :)
Ha van kedved, nézz be Kittihez, és írhatsz neki véleményt, vagy ha kérdésed van, akkor azt is bátran felteheted neki:)

http://www.szuroveczkitti.hu/
Gyémántfiú első fejezete, oldalt pedig a többi

Vámpírcsók

Sziasztok!
Most nem résszel jöttem. :(
Egy kis blogajánlóval jelentkezem. :D Hogy Nilla szavaival éljek(remélem, nem haragszol). Néhány elvetemült lány, név szerint: Evelyn, Griffnixi, Fanee, Melody, Nilla, és jómagam, pár hete elkezdtünk egy új történetet, amit mint láthatjátok, sokan írunk.
A címe: Vámpírcsók.
Evelyn ötlete volt. Ez a történet nem Twilightos. Olvastam az első fejezetet, ami - szerintem - fantasztikus lett! Én nagyon imádom!
A történetet - vagyis inkább Evelynt - az Interjú a vámpírral című könyv ihlette. Nem tudom ki látta a filmet, amiben Brad Pitt, Tom Cruz, Kirsten Dunst és Antonio Banderas a főszereplő. Nekem nagyon tetszett a film, és vagy százszor láttam. Remélem, adtam egy kis segítséget, akinek nem rémlett volna. :) Nem a filmre épül, hanem a Vámpírkrónikák első kötetére, vagyis erre.
Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket, és benéztek! ;)

http://www.vampircsok-evelyn.blogspot.com/

Kiváló Szerkesztő Díj MINDEN OLVASÓMNAK

Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk

Hát... Köszönöm a díjat Sabynának. Bár... Nem érdemlem meg, mert... nem nagy szám...

Nos, akkor 7 embernek kéne tovább adnom a díjat... Hmm...
Szerintem már mindenki megkapta, de aki még nem, azoknak küldöm. Biztos, hogy jobban szerkesztenek, mint én xD
Szóval, MINDEN OLVASÓMNAK küldöm. :) És, sajnálom, hogy nincs rész... :( De most nem tudok koncentrálni erre. De megnyugtatok mindenkit, hogy NEM FOGOM ABBAHAGYNI! :) Lesz még rész:D
Puszi

DÍJ!

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1-3. Köszönöm a díjat Tűzvirágnak

4.
- Van három testvérem.
- Nagyon sokféle zenét meghallgatok :)
- Kíváncsi vagyok :P
- Ha rám jön, akkor nagyon hisztis tudok lenni xD
- 17 éves leszek október 19-én. :)
- Terveim vannak(bár kinek nincsenek :P)
- Ki szeretnék menni külföldre :D

5-6.
Nilla
Evelyn
Delirium
Holdfény
Kemra
Nilla
Eilis

7. :D
Még egyszer köszönöm :)

A történet videója

Sziasztok!

Ahogy a cím is mutatja, a Történet Videóját tekinthetitek meg az alábbi linkre kattintva.
http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs
Mivel úgy hiszem, hogy egy darabig még nem lesz rész, így úgy gondoltam, nézzétek meg az előzetesét. :) Nehezen, de végre elkészültem vele. Már suli alatt is foglalkoztam vele, de tegnap este rászántam magam és befejeztem a vidit. :)
A hibákért elnézést kérek. Nem vagyok valami jó benne(szövegre gondolok), de már nem akartam átírni magyarra. :S A címet pedig ha nem értitek, hogy miért azt adtam neki, akkor nyugodtan kérdezzetek :) Válaszolok rá :D
Na, puszim

Gicus

Újra megkaptam!

Kreatív blogger díj :)

Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni.

2. A logót ki kell tenni a blogomba.

3. Be kell linkelnem,akitől kaptam.

4. Tovább kell adnom 7 embernek.

5. Be kell linkelnem őket.

6. Megjegyzést kell hagynom nálunk.

Hát... Újra megkaptam ezt a díjat. :) Köszönöm Petriiinek a díjat :)
Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de köszönöm :)(L)

Most tovább adom 7 embernek, akik szintén megérdemlik. :)

1. Nilla: http://valoszinutlen.blogspot.com/

2. Szandi: http://szandi22.blogspot.com/

3. Sehike: http://sehikeblog.blogspot.com/

4. Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/

5. Cinthy: http://cassieharrison.freeblog.hu/

6. Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/

7. Geti: http://heylinnilsson.blogspot.com/

+1: Melody: http://fellegekfelett.blogspot.com/

Puszi, és még egyszer köszönöm. (L)

Jelentés!

Sziasztok!

Tudom, hogy se szó, se beszéd, eltűntem. Sajnálom, de nem tudom folytatni a történetet. Ez most nem azt jelenti, hogy nem is fogom, csupán nincs ihletem,:S de összeszedem magam, és írok majd egy fejezetet. :)
Nem tudom, mikor fogom folytatni, de lehet, hogy addig, amíg be nem fejezem a Jennyset, nem lesz rész, de még gondolkodom rajta. Nem akarok veletek kiszúrni, ezért összehozok egy részt... valahogy :)

Sajnálom, tényleg. Ha akartok szidjatok le, kövezzetek meg, ami tetszik.

Puszi

Gicus

12. fejezet

Na, Drágáim, meghoztam a 12. fejezetet, ami jóval hosszabb, mint az előzőek :)
Sajnálom, hogy ennyit késett, de - mondjuk úgy, hogy - fordulóponthoz ért a történet :D
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, és remélem, hogy most sem hagytok cserben :)
Kérlek,ragadjatok billentyűzetet, és írjátok le a véleményeteket a fejezetről. :D
Puszi

U.I.: Utólag is Boldog Születésnapot Robertnek :)

Nem, az nem lehet… Ez képtelenség… nem szerethettem bele, hisz Ő az ellenségem, és… Ó, te jó ég! – világosodtam meg.
Tehát ezért akartam mindig vele lenni, bár… nem töltöttünk együtt olyan sok időt, mégis megtörtént. Sosem hittem volna, hogy valaha szerelmes leszek abba a személybe, aki bármikor végezhet velem. És az egészben az a legrosszabb, hogy Ő nem érez így irántam… Csak egy "bajba jutott" nőt lát bennem, senki mást…
Az álmom! - jutott eszembe. - Az már figyelmeztetett engem, de én nem vettem észre a jeleket. Már a tudatalattim is próbálta velem közölni, hogy szeretem Robertet, de nem jöttem rá… Ennyire vak lettem volna? Hogy fogok ezek után vele együtt élni?

Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, én pedig ijedten húzódtam el tőle, hisz nem hallottam, hogy mikor jött be a házba az illető, annyira belemerültem a gondolataimba.
Felnéztem az előttem álló alakra, és megnyugodtam, mikor megláttam az arcát. Aggódó tekintettel meredt rám, én pedig nem tudtam felelni. Leült mellém, majd lassan rám nézett.
Az ezernyi pillangó ismét repkedni kezdett a hasamban, és melegem lett, közben szaporán vettem a levegőt. Vágytam arra, hogy megérintsem Őt, mégse tettem, nem volt merszem hozzá. Annyira rossz érzés volt, hogy tudtam, az ellenségbe szerettem bele, de legbelül nem ezt éreztem. A szívem úgy tekintett rá, mint egyszerű állampolgárra, és semmiképp sem úgy, mint egy német katonára.
Visszaemlékeztem, amit még régebben mondott az édesanyám.
- Rebeka, tudni fogod, hogy mikor jön el számodra az igazi - mondta, miközben az édesapámra nézett, aki a húgommal játszott.
- De mégis honnan? - kérdeztem.
- Érezni fogod, itt – tette kezét a szívemre. – Neki higgy, tudni és jelezni fogja, ha Ő a közeledben van.
- Apával is így volt?
- Igen – mosolyodott el. - Mikor megpillantottam Őt, rögtön tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet. Ha egyszer eljön az igazi, úgy vágysz arra, hogy vele lehess, hogy észre sem fogod venni, de úgy vonzódtok majd egymáshoz, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

Tényleg ilyen lenne a szerelem? Mindig boldog és békés? Nem, az túl egyszerű lenne, és ezt a jelenlegi helyzet is bizonyítja. Itt van a háború… Klein közelségére pedig annyira vágyom, hogy úgy érzem, nélküle nem élném túl ezt a viszálykodást.
- Mi a baj, Rebeka? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy leszedem a fejét, ha megkérdezi. Egy bizonyos szinten megértettem Őt, hisz én magam is féltem volna a reakciómtól, mivel olyan gonosz voltam vele, mint eddig még soha.
- Semmi baj, csak… - Most el kéne mondanod neki - gondoltam, majd folytattam -… csak azt szeretném, ha velem maradna – pirultam el, és még én is alig hittem el, hogy kimondtam. Meglepődött a kijelentésemen, majd lenézett a földre, de nem szólalt meg, én pedig vártam a határozott „Nem” válaszát.
- Azért jöttem vissza, mert itt felejtettem valamit – szólalt meg végül.
- Értem – bólintottam.
- De… Talán egy kicsit maradhatok – nézett rám kékeszöld szemeivel, én pedig izgatott lettem a kijelentésétől.
- Tényleg velem maradna? – kérdeztem.
- Igen – mosolyodott el.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, majd közelebb ültem hozzá, és egy puszit adtam az arcára, egész közel ajkaihoz.
Annyira nagy volt a kísértés, hogy birtokba vegyem őket, hogy azt hittem, tényleg megteszem. Elhúzódtam tőle, majd vállára hajtottam a fejem, és belé karoltam, Ő pedig megsimogatta az arcomat. Biztos azt hitte, hogy még mindig szomorkodom a családom miatt, és ez részben igaz is volt, de tudtam, hogy Ők már egy szebb helyen vannak.
A nagymama és a nagypapa már várta őket, hogy aztán fentről figyelhessék az egyetlen életben maradt Kreidlt. Egyetlen. Olyan furcsa volt kiejteni még magamban is ezt az egy szót. Régebben még azt hittem, hogy minden karácsonyomat együtt fogom tölteni a családommal, de már beláttam, ez nem válik valóra. Soha.
Sosem lesz férjem, vagy gyerekem, mert előbb utóbb meg fognak találni, én pedig nem tudok majd ellene mit tenni. Értem is eljön majd a halál, de hogy mikor, az kérdéses. Talán már holnap, vagy egy hét múlva, vagy majd csak jövőre. Ki tudja?

Robertre néztem, aki csak bámult maga elé, én pedig nem értettem, hogy mi baja lehet.
Talán azért viselkedik így, mert így közeledtem felé, vagy valami más van a háttérben?
Felemeltem az egyik kezem, majd a hajával kezdtem játszani, mire tekintetét rám emelte, ami kíváncsiságot tükrözött. Abbahagytam a játszást, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. Nem húzódott el erre a mozdulatomra, és ennek örültem, bár zavarban voltam, mégis arra törekedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
Most már csak Ő maradt számomra, és nem akartam elveszíteni, ahogy a családom többi tagját, mostanra Robert jelentette számomra a családot.
Megszorította a kezem, én pedig halványan rámosolyogtam majd megszólaltam.
- Maradjon velem! Csak maga maradt nekem, senki más. Ne hagyjon el! – néztem kékeszöld szemeibe, és reménykedtem, hogy megérti, mit akarok neki mondani.
- Önnel maradok, ameddig csak akarja – mosolyodott el, én pedig átöleltem, majd a fülébe suttogtam.
- Köszönöm.
Az ölébe ültetett, és egy puszit adott a homlokomra, majd vállára hajtottam a fejemet, s magamba szívtam az illatát.
Milyen furcsa dolog a szerelem. Ha tényleg szeretünk valakit, nem érdekel, mennyit hibázott vagy mit tett, mert akkor is elfogadjuk.
Úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, még ha mindent tönkreteszek, akkor is tudnia kell, mit érzek iránta. Nem szerettem húzni az időt, de most szívesen tettem, bár tudtam, hogy muszáj mennie, ám mégse engedtem el.
Megmarkoltam az ingét, és jobban hozzábújtam, Robert pedig szorosabban magához ölelt. Ez többet jelentet nekem bármely szónál. Karjai védelmezőn fonódtak körém, én pedig biztonságban éreztem magam köztük.
Felemeltem a fejem, s ráemeltem a tekintetem, pont akkor, mikor Ő is, és csak néztük egymást.
Szavak nélkül beszélgettünk, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
Körülöttünk megállt az idő, és csak mi voltunk. Sem háború, sem fájdalom, sem semmi más. Édes volt, mint a méz, s olyan csodálatos, hogy úgy éreztem, mintha szálltam volna. Egy pillanatig azt hittem, csak álmodom, de nem; ott ültem az ölében, a karjai közt, és boldog voltam. Nagyon boldog. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről, és Robert illata megrészegített.
Lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt, én pedig nyaka köré fontam a karom, és viszonoztam a csókját. Lassan mozogtak ajkaink, s mindketten kapkodtuk a levegőt, de nem szakítottuk meg a csókunkat. Nem, egyáltalán nem akartuk abbahagyni, bár mennie kellett volna, mégsem húzódott el, inkább átölelte a derekamat, majd egyik kezével hátulról a hajamba túrt, s közelebb vont magához, és én is így tettem.
Aztán rájöttem, hogy ezt nem lenne szabad, mégis Ő húzódott el hamarabb.
Eleinte csak néztük a másikat, majd mindketten elmosolyodtunk és újra megcsókoltuk egymást.
Pont akkor szakította meg a csókunk, mikor kezdtem belemelegedni, és ez rossz érzés volt. Bár ki örülne annak, ha befejeznek egy ilyen… ilyen… fantasztikus… csókot?
Szerintem senki.
Megsimogatta az arcom, majd a fülem mögé tűrt egy tincset és mosolyogva engem nézett.
- Sajnos most már mennem kell – szólalt meg legelőször, én pedig bólintottam.
- Mikor jön vissza? – tudakoltam.
- Este, ha minden jól megy.
- Ezt, hogy érti?
- Előfordulhat, hogy ott kell maradnom egész éjjel, sőt, talán pár napig haza sem jövök.
- Miért? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy nélküle kibírnék akár egy napot is. Vele éreztem magam biztonságban, és nem szerettem volna, ha kiderülne, hogy rejteget. Talán, ha elmennék, akkor megvédhetném, ezt kellene tennem, mégis, itt akarok maradni Roberttel. Nehéz a döntés.
- Mert mindig váltjuk egymást az embereimmel, és ha ez megszakadna, akkor gyanakodni kezdenének, amit nem szeretnénk, ugye?
- Nem. – Ő csak elmosolyodott, én pedig felálltam az öléből, majd elindult a kijárat felé, de félúton megtorpant. Visszajött hozzám, majd kezei közé vette az arcomat, és hosszan megcsókolt, aztán még utoljára visszanézett rám az ajtóból, utána kilépett a házból.

Lefeküdtem az ágyra, majd behunytam a szemem és elmosolyodtam, miközben az előző jelentre gondoltam.
Lehet, hogy mégsem vagyok közömbös számára? Talán Ő is ugyanúgy érez irántam, mint én Őiránta? Akkor nagyon boldog lennék. Most már Robert a családom és a szerelmem is, és ha jól érzem, Ő is szeret engem. Remélem, nem akar kihasználni, mert abba belepusztulnék; az biztos. Még egy csapást nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Még egyet nem.
Nem hiszem el! Hogy szerethettem bele; pont belé? Anyának igaza volt. A szerelem kifürkészhetetlen és váratlan, akkor jön el, mikor úgy érzed, már nincs remény a boldogságra. Erre tessék. Itt van, egy olyan ember személyében, aki kedves, odaadó, gondoskodó és türelmes, én pedig bármi áron megvédeném. Bár eddig mindig Ő védett meg a katonáitól, vagy egy véletlen balesettől.
Miért kellett elmennie? Egyáltalán, miért van háború…? Bár… ha nem lenne, akkor sosem ismertem volna meg Őt.
A jelenre kellene koncentrálnom, és a mának kéne élnem, nem pedig mindig hátra tekintenem, s a múlton rágódnom.


Minden gyönyörű volt. Se fegyverek, se háború, semmi, csak a békesség vett körül.
Az erdő nyugodt volt, a madarak csiripeltek, és olyan boldogság töltött el, mint még ezelőtt soha.
A patakocskámnál ültem, s hallgattam a víz zubogását, ahogy utat tör magának a kisebb- nagyobb kövek közt, közben a körülöttem levő virágokat néztem és a belőlük áradó friss illatban fürdőztem.
Nem kellett attól tartanom, hogy megtámadnak, így csak csöndben vártam... vártam valamire, vagy inkább valakire. Nem tudtam, amíg meg nem jelent egy kislány az egyik bokor mellett. Rám mosolygott, majd odaszaladt hozzám, és a nyakamba vetette magát, én pedig magamhoz öleltem kicsiny testét. Semmit sem értettem, de ösztönösen karoltam át a pici lányt, és simítottam végig hosszú, szőkés barna haját, majd ránéztem.
Gyönyörű kislány volt.
Sötét rózsaszínű ruhát és barna cipőt viselt, kékeszöld szemei pedig ismerősek voltak.
- Édesapa hol van? – kérdezte. – Azt ígérte, hogy mindjárt visszajön.
- Nem tudom, Drágám, de ha ezt ígérte, akkor hamarosan itt lesz – mosolyogtam. Nem tudtam, hogy ki lehet az apukája, és kíváncsi voltam Rá. Sosem hittem, hogy valaha is gyerekem fog születni, de most a karjaimban tartottam a lányom. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, majd megszólalt.
- Mindjárt visszajövök – mondta, és elszaladt. Mosolyogva bámultam utána, és hagytam, hogy elmenjen, hisz semmilyen veszély nem fenyegette Őt.
Lehet, hogy az Ő lánya? Vagyis a miénk? Istenem, de boldog lennék, ha tényleg így lenne. Már nem lehetünk ellenségek, hisz nincs háború, csak a béke, ami körül vesz minket.
Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem az égre. A nap ragyogott az égbolton, és úgy éreztem, hogy ezzel jelzi e borzalmas korszak végét.
Ekkor hangos nevetést hallottam meg nem messze tőlem.
A fák felé fordítottam a tekintetem, majd megláttam a kislányomat, aki amint megpillantott, rohant is hozzám egy csokor gyöngyvirággal a kezében.
Az ölembe ült, majd felém nyújtotta a virágcsokrot.
- Ez a Tiéd anyukám – mosolygott, én pedig megköszöntem, majd egy puszit adtam dundi kis pofijára.
- Gyönyörűek vagytok – hallottam meg a hangját, majd lassan felé fordultam, és mikor megláttam Őt, boldog mosoly futott az arcomra. Közelebb jött hozzánk, majd leült mellénk.
- Gyűjtök köveket! – kiáltott fel kislányom, majd kiugrott az ölemből, és a sekély vízbe gázolt.
- Hát nem aranyos? – kérdeztem kis idő múlva, ám választ nem kaptam. Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult. – Mi a baj? Talán van rajtam valami? – tudakoltam, és arcomat kezdtem törölgetni.
- Nem, nincs rajtad semmi, csak boldog vagyok, hogy vége van a háborúnak – mosolygott, majd magához ölelt. – Nem kell attól tartanunk, hogy lebukunk.
- Igen, ez tényleg nagyon jó dolog – hajtottam a fejem a vállára, és így néztem a kislányunkat, ahogy kedvére válogatja a köveket, amik a kezébe akadnak.


Mikor felkeltem már besötétedett, de Robert még mindig nem ért haza, nekem pedig eszembe jutott, hogy mit mondott, mielőtt elment volna.
Lehet, hogy ott kellett maradnia. Tehát akkor egyedül leszek, talán több napon át - gondoltam, ám ekkor nyílt az ajtó, és a katonám lépett be rajta.
Elmosolyodtam, majd felálltam az ágyról, de nem mentem közelebb hozzá. Vártam, hogy adjon valami jelet, hogy nem csak a pillanat hevében csókolt meg.
Sajnos, nem történt semmi. Rosszulesett, de megértettem, hogy csak nekem számított valamit az a csók.
Hogy ne tűnjek ostobának, amiért csak állok, és bámulom Őt, elindultam az ajtó irányába. Ki akartam menni, levegőzni, és elfelejteni, ami reggel történt.
Kétlem, hogy ilyenkor még kutatják az erdőt.
Épp tettem volna a kezem a kilincsre, mikor Robert keze megállította az enyémet. Felnéztem kékeszöld szemeibe, melyek tele voltak kérdésekkel és érzésekkel.
Meleg keze az enyémen pihent, és megjelent az a bizsergető érzés a bőrömön, amiről már néhányszor olvastam a romantikus regényekben. Nem igazán hittem, hogy tényleg létezik ilyen, ám most mégis megtörtént velem, én pedig nem tudtam, mit kellene tennem.
Csak álltam és néztem Őt, Ő pedig engem, majd megtörte a csendet.
- Hova akar menni? – érdeklődött.
- Ki – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem akarok itt maradni; kint szeretnék lenni a szabadban.
- Nem lehet.
- Robert, kérem, este van, nem hiszem, hogy most is az erdőben mászkálnának az emberei. Vagy tévedek?
- Nem, de magával megyek – mondta, majd elengedte a kezem, és magára kapta a kabátját. Amint mellém ért, kinyitotta az ajtót, majd előre engedett, én pedig nagyot szippantottam a friss levegőből, mikor már végre kint voltam a házból.
Jó volt újra a szabadban lenni, nem pedig bent a négy fal között várni, hogy rám törjék az ajtót, és elhurcoljanak.
Hátra néztem, majd elmosolyodtam, mikor megláttam Robert bosszús arcát. Habár így is nagyon jóképű volt, de nem örültem, hogy mérges.
- Ne vágjon ilyen arcot, kérem. Nem lesz semmi baj – fogtam meg a kezét, mikor mellém ért, majd az erdő felé kezdtem húzni.


A fekete égboltot a hold és több ezer csillag ragyogta be, és bár egyre beljebb haladtunk az erdőbe, mégis egyre világosabb lett, ahogy a fák lombjai között egyre jobban átszűrődtek az éjszaka fényei.
Még mindig a kezét fogtam, ám úgy tűnt, hogy ez cseppet sem zavarja, hisz derűs mosoly ült az arcán.
Úgy tűnt, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy rákérdezzek a reggel történtekre; jelenleg bátorságom is van hozzá és úgy tűnik az időpont és az Ő hangulata is megfelelő volt.
Vajon, mit fog felelni?
Féltem. Féltem, hogy nem úgy érez irántam, mint én Őiránta, és azt mondja majd: Menjen el!
Akkor inkább a tábor, minthogy nélküle kellejen élnem valahol a világban.


Mikor végre odaértünk a patakomhoz, nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem minden bátorságomat, majd elengedtem Robert kezét. Leültem egy, a parton kiálló kőre és intettem neki, hogy foglaljon helyet mellettem.
Nem húztam tovább az időt, és arra sem adtam esély, hogy meggondoljam magam, így egyből rákérdeztem arra a dologra, ami reggel óta nem hagyott nyugodni.
- Robert, kérdezhetek valamit? – tudakoltam.
- Igen. – Ránéztem, és gondolkodás nélkül belevágtam a közepébe.
- Jelentett Önnek bármit is a reggeli csókunk? – kérdeztem, de közben nem mertem a szemébe nézni. Mivel nem szólalt meg. így folytattam – Kérem, őszintén válaszoljon - könnyes szemeimmel pillantottam fel rá. Teljes döbbenet ült ki az arcára, én pedig úgy éreztem, hogy igazam volt. Csak számomra volt fontos. Felálltam, mert képleten lettem volna tovább ülni mellette, de hirtelen megfogta a karomat.
- Kérem, felejtse el, amit mondtam. - Ekkor már nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
- Rebeka. - Lágyan maga felé fordította az arcomat, s mikor meglátta könnyeimet, letörölte őket. – Kérem, ne sírjon – mosolyodott el. – Nekem is sokat jelentett, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Önnek is. Mikor hazaértem, nem tudtam, hogyan viselkedjek Önnel – ejtette le maga mellé a kezét, én pedig közelebb léptem hozzá, s kékeszöld szemeibe néztem, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán.
Átkarolta a derekamat és a karjaiba zárt, én pedig fejemet a mellkasába fúrtam, s belé kapaszkodtam. Boldog mosoly futott az arcomra, magamba szívtam édes illatát, Ő pedig végig simított a hajamon. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, és tudni, hogy viszonozza az érzéseimet. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, amik boldogságtól csillogtak, ahogy az enyémek is.
- Mennyivel jobb volna, ha nem az ellenségem lenne – szólaltam meg legelőször.
- Igen.
- De én nem tudok magára úgy tekinteni, mint egy katonára.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte meglepetten.
- Úgy, hogy nem látom Önben azt, amit az embereiben… Azt a gyilkolási szándékot, vagy, hogy mindenképp el kell fognia egy embert, csak, hogy teljesítse a parancsot. – Elengedett, majd elfordult tőlem, s közelebb ment a patakhoz.
- Én is ugyanolyan vagyok, mint a katonáim – szólalt meg egy kis csend után. Odasétáltam hozzá, majd vállára raktam a kezem, s magam felé fordítottam.
- Nem - ellenkeztem - ha olyan lenne, mint ők, akkor nem mentett volna meg, hanem egyenesen az egyik táborba irányított volna.
- Mindenki mást elfogok, és elküldök a haláltáborok egyikébe, csak magát nem - nézett rám.
- Miért nem? - tettem fel azt a kérdést, amelyet már kezdetektől fogva meg akartam kérdezni.
- Mert szeretem. – Végig simított az arcomon, és közelebb lépett hozzám. - Azt hiszem, már a legelső találkozásunk óta – mondta, majd még egyet előre lépett, így csak egy-két centiméter választotta el arcunkat egymástól.
- Én is szeretem, de sokáig tartott, míg rájöttem – néztem kékeszöld szemeibe, majd arca közeledni kezdett. Amint ajkai elérték az enyémeket, a szívem meglódult, és a kezem automatikusan nyaka köré fonódtak. Átkarolta a derekamat, és még közelebb vont magához, én pedig beletúrtam a hajába, miközben egyre szaporábban vettem a levegőt. A csókja olyan volt, mint a frissen készített nektár, én pedig örömmel ízleltem meg, és egyre többet akartam belőle.


Képtelen voltam betelni vele, de egyelőre be kellett érnem ennyivel. Holnap ismét elmegy, és addig pihennie is kellene. Nehezen bár, de megszakítottam a csókunkat, majd a szemébe néztem, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Azt hiszem, haza kellene mennünk, hisz… holnap korán kel – néztem le a kabátjára, de Ő állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Higgye el, hogy legszívesebben magával lennék egész nap, de… - Mutatóujjamat ajkaira tettem, ezzel elhallgattatva Őt.
- Tudom, hogy mit akar mondani, és én sem szeretném, ha lebukna.
Összekulcsolta a kezünket, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszaindultunk a házhoz.


Amikor hazaérkeztünk, megkértem Robertet, hogy ezen az éjszakán ismét aludjon mellettem, amibe egyből beleegyezett.
Ahogy mellettem feküdt minden megszűnt körülöttem; csak boldogságot éreztem, annak is egy eddig ismeretlen fajtáját. Olyan tökéletes volt minden. Csak Ő és Én. Ennél gyönyörűbb pillanatot elképzelni sem tudtam.