2010. május 17., hétfő

12. fejezet

Na, Drágáim, meghoztam a 12. fejezetet, ami jóval hosszabb, mint az előzőek :)
Sajnálom, hogy ennyit késett, de - mondjuk úgy, hogy - fordulóponthoz ért a történet :D
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, és remélem, hogy most sem hagytok cserben :)
Kérlek,ragadjatok billentyűzetet, és írjátok le a véleményeteket a fejezetről. :D
Puszi

U.I.: Utólag is Boldog Születésnapot Robertnek :)

Nem, az nem lehet… Ez képtelenség… nem szerethettem bele, hisz Ő az ellenségem, és… Ó, te jó ég! – világosodtam meg.
Tehát ezért akartam mindig vele lenni, bár… nem töltöttünk együtt olyan sok időt, mégis megtörtént. Sosem hittem volna, hogy valaha szerelmes leszek abba a személybe, aki bármikor végezhet velem. És az egészben az a legrosszabb, hogy Ő nem érez így irántam… Csak egy "bajba jutott" nőt lát bennem, senki mást…
Az álmom! - jutott eszembe. - Az már figyelmeztetett engem, de én nem vettem észre a jeleket. Már a tudatalattim is próbálta velem közölni, hogy szeretem Robertet, de nem jöttem rá… Ennyire vak lettem volna? Hogy fogok ezek után vele együtt élni?

Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, én pedig ijedten húzódtam el tőle, hisz nem hallottam, hogy mikor jött be a házba az illető, annyira belemerültem a gondolataimba.
Felnéztem az előttem álló alakra, és megnyugodtam, mikor megláttam az arcát. Aggódó tekintettel meredt rám, én pedig nem tudtam felelni. Leült mellém, majd lassan rám nézett.
Az ezernyi pillangó ismét repkedni kezdett a hasamban, és melegem lett, közben szaporán vettem a levegőt. Vágytam arra, hogy megérintsem Őt, mégse tettem, nem volt merszem hozzá. Annyira rossz érzés volt, hogy tudtam, az ellenségbe szerettem bele, de legbelül nem ezt éreztem. A szívem úgy tekintett rá, mint egyszerű állampolgárra, és semmiképp sem úgy, mint egy német katonára.
Visszaemlékeztem, amit még régebben mondott az édesanyám.
- Rebeka, tudni fogod, hogy mikor jön el számodra az igazi - mondta, miközben az édesapámra nézett, aki a húgommal játszott.
- De mégis honnan? - kérdeztem.
- Érezni fogod, itt – tette kezét a szívemre. – Neki higgy, tudni és jelezni fogja, ha Ő a közeledben van.
- Apával is így volt?
- Igen – mosolyodott el. - Mikor megpillantottam Őt, rögtön tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet. Ha egyszer eljön az igazi, úgy vágysz arra, hogy vele lehess, hogy észre sem fogod venni, de úgy vonzódtok majd egymáshoz, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

Tényleg ilyen lenne a szerelem? Mindig boldog és békés? Nem, az túl egyszerű lenne, és ezt a jelenlegi helyzet is bizonyítja. Itt van a háború… Klein közelségére pedig annyira vágyom, hogy úgy érzem, nélküle nem élném túl ezt a viszálykodást.
- Mi a baj, Rebeka? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy leszedem a fejét, ha megkérdezi. Egy bizonyos szinten megértettem Őt, hisz én magam is féltem volna a reakciómtól, mivel olyan gonosz voltam vele, mint eddig még soha.
- Semmi baj, csak… - Most el kéne mondanod neki - gondoltam, majd folytattam -… csak azt szeretném, ha velem maradna – pirultam el, és még én is alig hittem el, hogy kimondtam. Meglepődött a kijelentésemen, majd lenézett a földre, de nem szólalt meg, én pedig vártam a határozott „Nem” válaszát.
- Azért jöttem vissza, mert itt felejtettem valamit – szólalt meg végül.
- Értem – bólintottam.
- De… Talán egy kicsit maradhatok – nézett rám kékeszöld szemeivel, én pedig izgatott lettem a kijelentésétől.
- Tényleg velem maradna? – kérdeztem.
- Igen – mosolyodott el.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, majd közelebb ültem hozzá, és egy puszit adtam az arcára, egész közel ajkaihoz.
Annyira nagy volt a kísértés, hogy birtokba vegyem őket, hogy azt hittem, tényleg megteszem. Elhúzódtam tőle, majd vállára hajtottam a fejem, és belé karoltam, Ő pedig megsimogatta az arcomat. Biztos azt hitte, hogy még mindig szomorkodom a családom miatt, és ez részben igaz is volt, de tudtam, hogy Ők már egy szebb helyen vannak.
A nagymama és a nagypapa már várta őket, hogy aztán fentről figyelhessék az egyetlen életben maradt Kreidlt. Egyetlen. Olyan furcsa volt kiejteni még magamban is ezt az egy szót. Régebben még azt hittem, hogy minden karácsonyomat együtt fogom tölteni a családommal, de már beláttam, ez nem válik valóra. Soha.
Sosem lesz férjem, vagy gyerekem, mert előbb utóbb meg fognak találni, én pedig nem tudok majd ellene mit tenni. Értem is eljön majd a halál, de hogy mikor, az kérdéses. Talán már holnap, vagy egy hét múlva, vagy majd csak jövőre. Ki tudja?

Robertre néztem, aki csak bámult maga elé, én pedig nem értettem, hogy mi baja lehet.
Talán azért viselkedik így, mert így közeledtem felé, vagy valami más van a háttérben?
Felemeltem az egyik kezem, majd a hajával kezdtem játszani, mire tekintetét rám emelte, ami kíváncsiságot tükrözött. Abbahagytam a játszást, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. Nem húzódott el erre a mozdulatomra, és ennek örültem, bár zavarban voltam, mégis arra törekedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
Most már csak Ő maradt számomra, és nem akartam elveszíteni, ahogy a családom többi tagját, mostanra Robert jelentette számomra a családot.
Megszorította a kezem, én pedig halványan rámosolyogtam majd megszólaltam.
- Maradjon velem! Csak maga maradt nekem, senki más. Ne hagyjon el! – néztem kékeszöld szemeibe, és reménykedtem, hogy megérti, mit akarok neki mondani.
- Önnel maradok, ameddig csak akarja – mosolyodott el, én pedig átöleltem, majd a fülébe suttogtam.
- Köszönöm.
Az ölébe ültetett, és egy puszit adott a homlokomra, majd vállára hajtottam a fejemet, s magamba szívtam az illatát.
Milyen furcsa dolog a szerelem. Ha tényleg szeretünk valakit, nem érdekel, mennyit hibázott vagy mit tett, mert akkor is elfogadjuk.
Úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, még ha mindent tönkreteszek, akkor is tudnia kell, mit érzek iránta. Nem szerettem húzni az időt, de most szívesen tettem, bár tudtam, hogy muszáj mennie, ám mégse engedtem el.
Megmarkoltam az ingét, és jobban hozzábújtam, Robert pedig szorosabban magához ölelt. Ez többet jelentet nekem bármely szónál. Karjai védelmezőn fonódtak körém, én pedig biztonságban éreztem magam köztük.
Felemeltem a fejem, s ráemeltem a tekintetem, pont akkor, mikor Ő is, és csak néztük egymást.
Szavak nélkül beszélgettünk, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
Körülöttünk megállt az idő, és csak mi voltunk. Sem háború, sem fájdalom, sem semmi más. Édes volt, mint a méz, s olyan csodálatos, hogy úgy éreztem, mintha szálltam volna. Egy pillanatig azt hittem, csak álmodom, de nem; ott ültem az ölében, a karjai közt, és boldog voltam. Nagyon boldog. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről, és Robert illata megrészegített.
Lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt, én pedig nyaka köré fontam a karom, és viszonoztam a csókját. Lassan mozogtak ajkaink, s mindketten kapkodtuk a levegőt, de nem szakítottuk meg a csókunkat. Nem, egyáltalán nem akartuk abbahagyni, bár mennie kellett volna, mégsem húzódott el, inkább átölelte a derekamat, majd egyik kezével hátulról a hajamba túrt, s közelebb vont magához, és én is így tettem.
Aztán rájöttem, hogy ezt nem lenne szabad, mégis Ő húzódott el hamarabb.
Eleinte csak néztük a másikat, majd mindketten elmosolyodtunk és újra megcsókoltuk egymást.
Pont akkor szakította meg a csókunk, mikor kezdtem belemelegedni, és ez rossz érzés volt. Bár ki örülne annak, ha befejeznek egy ilyen… ilyen… fantasztikus… csókot?
Szerintem senki.
Megsimogatta az arcom, majd a fülem mögé tűrt egy tincset és mosolyogva engem nézett.
- Sajnos most már mennem kell – szólalt meg legelőször, én pedig bólintottam.
- Mikor jön vissza? – tudakoltam.
- Este, ha minden jól megy.
- Ezt, hogy érti?
- Előfordulhat, hogy ott kell maradnom egész éjjel, sőt, talán pár napig haza sem jövök.
- Miért? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy nélküle kibírnék akár egy napot is. Vele éreztem magam biztonságban, és nem szerettem volna, ha kiderülne, hogy rejteget. Talán, ha elmennék, akkor megvédhetném, ezt kellene tennem, mégis, itt akarok maradni Roberttel. Nehéz a döntés.
- Mert mindig váltjuk egymást az embereimmel, és ha ez megszakadna, akkor gyanakodni kezdenének, amit nem szeretnénk, ugye?
- Nem. – Ő csak elmosolyodott, én pedig felálltam az öléből, majd elindult a kijárat felé, de félúton megtorpant. Visszajött hozzám, majd kezei közé vette az arcomat, és hosszan megcsókolt, aztán még utoljára visszanézett rám az ajtóból, utána kilépett a házból.

Lefeküdtem az ágyra, majd behunytam a szemem és elmosolyodtam, miközben az előző jelentre gondoltam.
Lehet, hogy mégsem vagyok közömbös számára? Talán Ő is ugyanúgy érez irántam, mint én Őiránta? Akkor nagyon boldog lennék. Most már Robert a családom és a szerelmem is, és ha jól érzem, Ő is szeret engem. Remélem, nem akar kihasználni, mert abba belepusztulnék; az biztos. Még egy csapást nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Még egyet nem.
Nem hiszem el! Hogy szerethettem bele; pont belé? Anyának igaza volt. A szerelem kifürkészhetetlen és váratlan, akkor jön el, mikor úgy érzed, már nincs remény a boldogságra. Erre tessék. Itt van, egy olyan ember személyében, aki kedves, odaadó, gondoskodó és türelmes, én pedig bármi áron megvédeném. Bár eddig mindig Ő védett meg a katonáitól, vagy egy véletlen balesettől.
Miért kellett elmennie? Egyáltalán, miért van háború…? Bár… ha nem lenne, akkor sosem ismertem volna meg Őt.
A jelenre kellene koncentrálnom, és a mának kéne élnem, nem pedig mindig hátra tekintenem, s a múlton rágódnom.


Minden gyönyörű volt. Se fegyverek, se háború, semmi, csak a békesség vett körül.
Az erdő nyugodt volt, a madarak csiripeltek, és olyan boldogság töltött el, mint még ezelőtt soha.
A patakocskámnál ültem, s hallgattam a víz zubogását, ahogy utat tör magának a kisebb- nagyobb kövek közt, közben a körülöttem levő virágokat néztem és a belőlük áradó friss illatban fürdőztem.
Nem kellett attól tartanom, hogy megtámadnak, így csak csöndben vártam... vártam valamire, vagy inkább valakire. Nem tudtam, amíg meg nem jelent egy kislány az egyik bokor mellett. Rám mosolygott, majd odaszaladt hozzám, és a nyakamba vetette magát, én pedig magamhoz öleltem kicsiny testét. Semmit sem értettem, de ösztönösen karoltam át a pici lányt, és simítottam végig hosszú, szőkés barna haját, majd ránéztem.
Gyönyörű kislány volt.
Sötét rózsaszínű ruhát és barna cipőt viselt, kékeszöld szemei pedig ismerősek voltak.
- Édesapa hol van? – kérdezte. – Azt ígérte, hogy mindjárt visszajön.
- Nem tudom, Drágám, de ha ezt ígérte, akkor hamarosan itt lesz – mosolyogtam. Nem tudtam, hogy ki lehet az apukája, és kíváncsi voltam Rá. Sosem hittem, hogy valaha is gyerekem fog születni, de most a karjaimban tartottam a lányom. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, majd megszólalt.
- Mindjárt visszajövök – mondta, és elszaladt. Mosolyogva bámultam utána, és hagytam, hogy elmenjen, hisz semmilyen veszély nem fenyegette Őt.
Lehet, hogy az Ő lánya? Vagyis a miénk? Istenem, de boldog lennék, ha tényleg így lenne. Már nem lehetünk ellenségek, hisz nincs háború, csak a béke, ami körül vesz minket.
Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem az égre. A nap ragyogott az égbolton, és úgy éreztem, hogy ezzel jelzi e borzalmas korszak végét.
Ekkor hangos nevetést hallottam meg nem messze tőlem.
A fák felé fordítottam a tekintetem, majd megláttam a kislányomat, aki amint megpillantott, rohant is hozzám egy csokor gyöngyvirággal a kezében.
Az ölembe ült, majd felém nyújtotta a virágcsokrot.
- Ez a Tiéd anyukám – mosolygott, én pedig megköszöntem, majd egy puszit adtam dundi kis pofijára.
- Gyönyörűek vagytok – hallottam meg a hangját, majd lassan felé fordultam, és mikor megláttam Őt, boldog mosoly futott az arcomra. Közelebb jött hozzánk, majd leült mellénk.
- Gyűjtök köveket! – kiáltott fel kislányom, majd kiugrott az ölemből, és a sekély vízbe gázolt.
- Hát nem aranyos? – kérdeztem kis idő múlva, ám választ nem kaptam. Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult. – Mi a baj? Talán van rajtam valami? – tudakoltam, és arcomat kezdtem törölgetni.
- Nem, nincs rajtad semmi, csak boldog vagyok, hogy vége van a háborúnak – mosolygott, majd magához ölelt. – Nem kell attól tartanunk, hogy lebukunk.
- Igen, ez tényleg nagyon jó dolog – hajtottam a fejem a vállára, és így néztem a kislányunkat, ahogy kedvére válogatja a köveket, amik a kezébe akadnak.


Mikor felkeltem már besötétedett, de Robert még mindig nem ért haza, nekem pedig eszembe jutott, hogy mit mondott, mielőtt elment volna.
Lehet, hogy ott kellett maradnia. Tehát akkor egyedül leszek, talán több napon át - gondoltam, ám ekkor nyílt az ajtó, és a katonám lépett be rajta.
Elmosolyodtam, majd felálltam az ágyról, de nem mentem közelebb hozzá. Vártam, hogy adjon valami jelet, hogy nem csak a pillanat hevében csókolt meg.
Sajnos, nem történt semmi. Rosszulesett, de megértettem, hogy csak nekem számított valamit az a csók.
Hogy ne tűnjek ostobának, amiért csak állok, és bámulom Őt, elindultam az ajtó irányába. Ki akartam menni, levegőzni, és elfelejteni, ami reggel történt.
Kétlem, hogy ilyenkor még kutatják az erdőt.
Épp tettem volna a kezem a kilincsre, mikor Robert keze megállította az enyémet. Felnéztem kékeszöld szemeibe, melyek tele voltak kérdésekkel és érzésekkel.
Meleg keze az enyémen pihent, és megjelent az a bizsergető érzés a bőrömön, amiről már néhányszor olvastam a romantikus regényekben. Nem igazán hittem, hogy tényleg létezik ilyen, ám most mégis megtörtént velem, én pedig nem tudtam, mit kellene tennem.
Csak álltam és néztem Őt, Ő pedig engem, majd megtörte a csendet.
- Hova akar menni? – érdeklődött.
- Ki – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem akarok itt maradni; kint szeretnék lenni a szabadban.
- Nem lehet.
- Robert, kérem, este van, nem hiszem, hogy most is az erdőben mászkálnának az emberei. Vagy tévedek?
- Nem, de magával megyek – mondta, majd elengedte a kezem, és magára kapta a kabátját. Amint mellém ért, kinyitotta az ajtót, majd előre engedett, én pedig nagyot szippantottam a friss levegőből, mikor már végre kint voltam a házból.
Jó volt újra a szabadban lenni, nem pedig bent a négy fal között várni, hogy rám törjék az ajtót, és elhurcoljanak.
Hátra néztem, majd elmosolyodtam, mikor megláttam Robert bosszús arcát. Habár így is nagyon jóképű volt, de nem örültem, hogy mérges.
- Ne vágjon ilyen arcot, kérem. Nem lesz semmi baj – fogtam meg a kezét, mikor mellém ért, majd az erdő felé kezdtem húzni.


A fekete égboltot a hold és több ezer csillag ragyogta be, és bár egyre beljebb haladtunk az erdőbe, mégis egyre világosabb lett, ahogy a fák lombjai között egyre jobban átszűrődtek az éjszaka fényei.
Még mindig a kezét fogtam, ám úgy tűnt, hogy ez cseppet sem zavarja, hisz derűs mosoly ült az arcán.
Úgy tűnt, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy rákérdezzek a reggel történtekre; jelenleg bátorságom is van hozzá és úgy tűnik az időpont és az Ő hangulata is megfelelő volt.
Vajon, mit fog felelni?
Féltem. Féltem, hogy nem úgy érez irántam, mint én Őiránta, és azt mondja majd: Menjen el!
Akkor inkább a tábor, minthogy nélküle kellejen élnem valahol a világban.


Mikor végre odaértünk a patakomhoz, nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem minden bátorságomat, majd elengedtem Robert kezét. Leültem egy, a parton kiálló kőre és intettem neki, hogy foglaljon helyet mellettem.
Nem húztam tovább az időt, és arra sem adtam esély, hogy meggondoljam magam, így egyből rákérdeztem arra a dologra, ami reggel óta nem hagyott nyugodni.
- Robert, kérdezhetek valamit? – tudakoltam.
- Igen. – Ránéztem, és gondolkodás nélkül belevágtam a közepébe.
- Jelentett Önnek bármit is a reggeli csókunk? – kérdeztem, de közben nem mertem a szemébe nézni. Mivel nem szólalt meg. így folytattam – Kérem, őszintén válaszoljon - könnyes szemeimmel pillantottam fel rá. Teljes döbbenet ült ki az arcára, én pedig úgy éreztem, hogy igazam volt. Csak számomra volt fontos. Felálltam, mert képleten lettem volna tovább ülni mellette, de hirtelen megfogta a karomat.
- Kérem, felejtse el, amit mondtam. - Ekkor már nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
- Rebeka. - Lágyan maga felé fordította az arcomat, s mikor meglátta könnyeimet, letörölte őket. – Kérem, ne sírjon – mosolyodott el. – Nekem is sokat jelentett, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Önnek is. Mikor hazaértem, nem tudtam, hogyan viselkedjek Önnel – ejtette le maga mellé a kezét, én pedig közelebb léptem hozzá, s kékeszöld szemeibe néztem, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán.
Átkarolta a derekamat és a karjaiba zárt, én pedig fejemet a mellkasába fúrtam, s belé kapaszkodtam. Boldog mosoly futott az arcomra, magamba szívtam édes illatát, Ő pedig végig simított a hajamon. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, és tudni, hogy viszonozza az érzéseimet. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, amik boldogságtól csillogtak, ahogy az enyémek is.
- Mennyivel jobb volna, ha nem az ellenségem lenne – szólaltam meg legelőször.
- Igen.
- De én nem tudok magára úgy tekinteni, mint egy katonára.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte meglepetten.
- Úgy, hogy nem látom Önben azt, amit az embereiben… Azt a gyilkolási szándékot, vagy, hogy mindenképp el kell fognia egy embert, csak, hogy teljesítse a parancsot. – Elengedett, majd elfordult tőlem, s közelebb ment a patakhoz.
- Én is ugyanolyan vagyok, mint a katonáim – szólalt meg egy kis csend után. Odasétáltam hozzá, majd vállára raktam a kezem, s magam felé fordítottam.
- Nem - ellenkeztem - ha olyan lenne, mint ők, akkor nem mentett volna meg, hanem egyenesen az egyik táborba irányított volna.
- Mindenki mást elfogok, és elküldök a haláltáborok egyikébe, csak magát nem - nézett rám.
- Miért nem? - tettem fel azt a kérdést, amelyet már kezdetektől fogva meg akartam kérdezni.
- Mert szeretem. – Végig simított az arcomon, és közelebb lépett hozzám. - Azt hiszem, már a legelső találkozásunk óta – mondta, majd még egyet előre lépett, így csak egy-két centiméter választotta el arcunkat egymástól.
- Én is szeretem, de sokáig tartott, míg rájöttem – néztem kékeszöld szemeibe, majd arca közeledni kezdett. Amint ajkai elérték az enyémeket, a szívem meglódult, és a kezem automatikusan nyaka köré fonódtak. Átkarolta a derekamat, és még közelebb vont magához, én pedig beletúrtam a hajába, miközben egyre szaporábban vettem a levegőt. A csókja olyan volt, mint a frissen készített nektár, én pedig örömmel ízleltem meg, és egyre többet akartam belőle.


Képtelen voltam betelni vele, de egyelőre be kellett érnem ennyivel. Holnap ismét elmegy, és addig pihennie is kellene. Nehezen bár, de megszakítottam a csókunkat, majd a szemébe néztem, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Azt hiszem, haza kellene mennünk, hisz… holnap korán kel – néztem le a kabátjára, de Ő állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Higgye el, hogy legszívesebben magával lennék egész nap, de… - Mutatóujjamat ajkaira tettem, ezzel elhallgattatva Őt.
- Tudom, hogy mit akar mondani, és én sem szeretném, ha lebukna.
Összekulcsolta a kezünket, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszaindultunk a házhoz.


Amikor hazaérkeztünk, megkértem Robertet, hogy ezen az éjszakán ismét aludjon mellettem, amibe egyből beleegyezett.
Ahogy mellettem feküdt minden megszűnt körülöttem; csak boldogságot éreztem, annak is egy eddig ismeretlen fajtáját. Olyan tökéletes volt minden. Csak Ő és Én. Ennél gyönyörűbb pillanatot elképzelni sem tudtam.

8 megjegyzés:

  1. Szia!
    nagyon jó rész lett... azt hittem kicsit előbb jön rá Rebeka h mit is érez Robert iránt, de ó lett így is...
    remélem az álma valóra fog válni, és nem fogod hamarabb abba hagyni...
    mégegyszer nagyon jó lett...
    Puszi Kitti

    VálaszTörlés
  2. nagyon jó lett és alig várom a folytit!

    na puszika;)

    VálaszTörlés
  3. nagyon szuper lett...
    kíváncsian várom a folytit

    VálaszTörlés
  4. woow ez nagyon jó lett:D
    azt hiszem ez az eddigi kedvencem
    annyira jó, hogy bevallották, hogy szeretik egymást.
    remélem hamar valóra válik Rebeka álma, bár addig még biztos, hogy sok izgalomban lesz részünk.
    várom a kövi részt:D
    puszi,
    Titzy

    VálaszTörlés
  5. Hü, ez a csók, már nagyon, nagyon, nagyon esedékes volt :D Az álom nekem valahogy hasonlított valamire :P XD Nagyon jó lett összeségében. Várom nagyon a kövit.
    Puxy: Kacey

    VálaszTörlés
  6. Nah már erre vátam olyan rég...ez volt eddig a legjobb és legromantikusabb rész.Végre megvolt az első csókmeg bevallották egymásna, hogy szeretik egymást...csak hát hogy ennek milyen következményei lehetnek azzal nem számoltak "abban" a pillanatban...remélem még lesznek bőven izgalmak ebbe a töribe.Hajrá csak így tovább és SIESS A KÖVIVEL!!!

    VálaszTörlés
  7. Szia!
    Első gondolatom csak ennyi volt: Végre!!!
    Annyira örülök, hogy végre megcsókolták egymást és, hogy bevallották az érzéseiket! Nagyon örülök neki! Azt hittem, hogy Rebeka nem lesz ennyire bátor és még egy csomó ideig kell arra várnunk, hogy legyen már végre valami. De nem így lett!!! Halleluja! :D
    Alig várom, hogy végre megtudjam a folytatást, hogy mi lesz még kettőjükkel! Szóval hajrá, és írj ezerrel! :D

    Puszi: Gemma

    Ui.: Gratulálok Melody-pályázatában lévő első helyezettért! Nagyon jó lett amit írtál, és igazán megérdemelted!

    VálaszTörlés
  8. Szia! Ahogy megtaláltam a blogodat elolvastam az ismertetőt. Gondoltam, beleolvasok az első fejezetbe, de nem bírtam leállni. Egy szuszra olvastam végig az egészet (na jó egy fürdéssel és fogmosással megszakítottamxD). Annyira tetszik, olyan eredeti! Nem gondoltam volna, hogy ki lehet ilyet találni.
    Amúgy nem igazán csípem Robot, meg a Robos ficeket, elég keveset olvasok, de ez nagyon tetszik!
    Jaj, abba is hagyom, különben nem tudom meddig csöpögnék itt még arról hogy mennyire isteni!

    üvd, linsther

    VálaszTörlés