2010. április 12., hétfő

10. fejezet

Köszönöm a kommentárokat mindenkinek:)
Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jól esne, ha kapnék pár véleményt :)
puszi


Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az. Nem szólaltam meg, csak vártam… vártam, hogy kimondja azt a dolgot, ami mindent tönkretesz bennem.
Legbelül még reménykedtem, hogy nincs igazam, de mikor szomorúan rám nézett, minden bizakodásom szertefoszlott.
- Mondja azt… Mondja azt, hogy nem a családomról van szó – remegett meg a hangom, miközben reménykedve bámultam Őt.
- Sajnálom, Rebeka – tette kezét az enyémekre, majd finoman megszorította.
- Nem – suttogtam, közben a fejemet ráztam. – Nem! – pattantam fel az ágyról, majd hátrálni kezdtem s könnyek gyűltek a szemembe.
- Rebeka - állt elém, majd megfogta a kezemet és leültetett az ágyra, aztán leguggolt s folytatta. - A vonat, amelyikkel Auschwitzba szállították őket és más... zsidókat... kisiklott. Csak tíz ember élte túl, de ők is komoly sérüléseket szereztek, viszont a családja nem volt köztük. Sajnálom.
- Hazudik – szűrtem a fogaim közt. – El akarja hitetni velem ezt a szörnyűséget, hogy fájdalmat okozzon nekem.
- Sose tennék olyat.
- Tudja mit? Vigyen engem is a táborba, végezzenek velem is – néztem rá dühösen, mire elengedte a kezem. – Egyszer úgyis odakerülnék.
- Rebeka, én nem hagyom, hogy odakerüljön.
- Miért nem? Mit akar tőlem? Legyek a cselédje, vagy a szajhája? – álltam fel, Ő pedig követte a mozdulatomat.
- Nem azért védem meg, hogy aztán kihasználjam és olyat tegyek magával, amit nem akar.
- Hisz férfi! Miért pont maga nem használná ki a helyzetet? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Látja? Maga is csak olyan, mint a többi.
- Rebeka – suttogta a nevemet.
- Gyerünk, csinálja! – kezdtem el vetkőzni.
- Mit csinál? – kérdezte döbbenten.
- Maga szerint minek látszik? – tudakoltam, közben épp felsőmet vettem le, így felfedtem kebleimet.
- Rebeka, öltözzön vissza! – fordította el tekintetét, közben levette magáról a kabátját és felém nyújtotta.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdeztem.
- Kérem – indult el felém, majd eltakarta a dzsekijével a felsőtestemet. – Tudom, hogy szörnyen érintették az előbb hallottak, de kérem, ne legyen közönséges. Maga nem ilyen – nézett a szemembe, a könnyeim pedig eleredtek; átölelt, és védelmező karjai közt zokogtam tovább.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt az édesanyám és a húgom, de legbelül tudtam, igaz, ami mondott Klein.


Órákon át sírtam, de Robert egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibőgjem magam.
Próbált megnyugtatni, rávenni az alvásra, de nem ment neki, így csak engedte, hogy könnyeimmel eláztassam az ingét.
Újra és újra magamba szívtam az illatát és úgy tűnt, hogy kezdek megnyugodni, de amint felállt mellőlem, ismét előtört belőlem a sírás.
Nem hagyhatott magamra egy percre sem. Ezért szégyelltem is magam, mert neki feladata volt és nem akartam, hogy lebukjon, így megpróbáltam elengedni Őt.

Épp lépett volna ki az ajtón, mikor odaszaladtam hozzá és átöleltem, mert éreztem, hogy hamarosan újból sírni kezdek. Ő megsimogatta a hajam, majd egy puszit adott a fejemre és távozott.
Lerogytam a földre és ott zokogtam tovább.


Már nem rázott a sírás, csak időnként jött rám, de az hamar elmúlt. Az ágyamon ültem és bámultam ki a fejemből; egyszerűn nem bírtam felfogni, hogy elmentek… hogy egyedül maradtam.
Akaratom ellenére is elképzeltem az egész vonatszerencsétlenséget.
A mozdony egyenletes sebességgel halad a síneken, a vagonok tele vannak a magamfajtával, és rettegnek, hogy mi lesz, ha Auschwitzba érnek. Vajon mit tesznek a gyerekeikkel és velük?
Valószínűleg erre gondolhattak, mert nekem is ezek járnának a fejemben.
A családom… Miért? Miért vette el tőlem Isten Őket? Mit ártottam Neki, amiért ezzel büntet?
Nekem kellett volna a vonaton utaznom, nem pedig nekik… Ha aznap nem mentem volna el hazulról, akkor lehet, hogy hamarabb észreveszem a katonákat, s ki tudom Őket menekíteni a házból.
Az én hibám… Én tehetek róla… Miattam haltak meg.
Az édesanyám, aki nagyon beteg volt, és a húgom, aki meg sem érte a tizenegy évet, már eltávozott erről a világról… Erről a borzalmasan gonosz földről. Most már együtt vannak édesapámmal, de én… én még itt vagyok, teljesen egyedül… magányosan.


Ekkor nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, hogy ki az, mert meg akartam halni és azt kívántam, bár Klein egyik katonája lenne az és vinne el magával a halálba. Örültem volna neki, mert akkor én is a családommal lehetnék.
Mikor mégis felnéztem valóban egy katona állt előttem, de nem az, akire számítottam… Egy átlagos tiszt helyett egy jóképű parancsnok sétált be rajta, aki közelebb jött hozzám, majd leült mellém.
Nem néztem Rá, csak meredtem magam elé és egy pontot bámultam, amit pár órával azelőtt néztem ki, mielőtt megérkezett volna.
Egy kósza tincset söpört ki az arcomból, de szinte meg sem éreztem, ahogy azt sem, mikor megfogta a kezem.
Felállt mellőlem, majd eltűnt a látó körömből, én pedig újra a gondolataimba merültem.


Meg kell halnom. Elmegyek innen és feladom magam, vagy addig győzködöm Kleint, amíg be nem adja a derekát, s el nem visz a táborba. A társai bizonyára örülnének nekem, mert lenne még egy ember, akivel végezhetnek.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de ekkor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
A szemem sarkából megláttam egy tányért, amin egy kis szelet vajas kenyér volt, majd észrevettem Kleint is, aki a kezében egy bögre, gőzölgő teát tartott.
Egyáltalán nem kívántam az ételt sem az innivalót. Véget akartam vetni az életemnek.
- Rebeka, ezt magának készítettem… bizonyára éhes – tolta közelebb a tányért, de én meg sem mozdultam.
- Tudom, milyen lehet most magának és azt is, hogy dühös rám, s többé szóba sem akar állni velem. Megbántam azt, amit tettem és belátom, hogy… - de nem fejezte be a mondatot, mert ránéztem.
- Nem… maga nem tudja, hogy mit érzek most – a hangom rekedtes volt. Nem ittam egy korty vizet sem, mióta megtudtam, hogy… - Megölte Őket! - mondtam dühtől izzó szemekkel, pedig nem Rá voltam mérges, hanem magamra. Részben Ő tehetett arról, hogy a családom eltávozott, de én voltam a hibás, amiért magukra hagytam.
- Menjen innen! Soha többé nem akarom látni! – emeltem meg a hangom, de utána fájni kezdett a torkom, így köhécselni kezdtem.
Ő felém nyúlt, ám amint megérintette a kezemet, én elhúztam az enyémeket, és felálltam az ágyról, majd leültem a ház egyik legtávolabb eső zugába s felhúztam a térdeimet, a fejemet pedig rájuk hajtottam. A könnyeim utat törtek maguknak és hiába próbáltam megálljt parancsolni nekik, ők megállíthatatlanul záporoztak.
Fájt. Nem volt elég a háború, még el is vesztettem a szeretteimet és megbántottam azt az embert, aki egész végig mellettem volt.

**


Egy hét telt el, mióta megtudtam, hogy nincsenek többé, de még mindig keservesen zokogtam, amikor rájuk gondoltam.
Még mindig abban a sarokban ültem, ahova Klein elől „menekültem”.
Egy héttel ezelőtt minden nap reménykedtem, hogy valahol, valamikor újra találkozhatok velük, de mostmár ez a reményem szertefoszlott.

Kleinnel nem álltam szóba és öt méternél közelebb nem jött hozzám. Még egy határvonalat is húzott, hogy tudja, meddig jöhet el. Mindig oda tette le az ételt és az italt, amit nekem készített, de én sosem ettem meg csak ittam. Rájöttem, a családom nem akarná, hogy végezzek magammal, hiába volt is ez a leghőbb kívánságom.
Minden nap elment és később jött haza, mint szokott. Úgy láttam, hogy nem akart velem sok időt tölteni, ahogy meg is mondtam neki egy héttel ezelőtt.
Még mindig visszhangzottak a fejemben a saját szavaim.
Megölte Őket! Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ennek ellenére is foglalkozott velem, pedig meg sem érdemeltem a kedvességét.
Ő nem tudott arról, hogy minden éjjel leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Hiányzott a közelsége, s úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, ha mellette lehetek, de egyet nem tudtam kiverni a fejemből. Azt az egy dolgot, amit még aznap éjjel mondott nekem, mikor a sarokban ültem.
- Igen, én tehetek arról, ami történt, mert azt szerettem volna, ha legalább maga megmenekül a haláltól.
Nem értettem, csak egyet tudtam… azt akarta, hogy életben maradjak. Sokszor eszembe jutott, hogy talán azért, mert arra a dologra kellek Neki, de mikor kiborultam nem tett semmit, pedig önként felkínáltam magam.


Ismét a nap fényére keltem és Klein épp akkor vette fel magára a kabátját. Lenéztem a földre, ahol megláttam a szokásos vajas kenyerem és pohár vizem.
Az igazság az volt, hogy mindig beleharaptam a kenyérbe, de alig bírtam lenyelni, így inkább csak vizet ittam, emiatt le is fogytam.
Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen…

7 megjegyzés:

  1. Hűha. Remélem Rebeka rájön mostmár, hogy szereti Kleint. Ez így neki sem, és Kleinnek sem, és nekem sem jóó.. :D Hozd már őket össze..már úúgy váárom :D
    Amúgy a rész tök szuper lett!!! Imáádtam, mint mindig!!! Kérlek siess a folytivaaal!!! puszii, Evelyn

    VálaszTörlés
  2. szia! nagyon jó lett....
    váratlan fordulat volt, de szerintem nagyon is jó...
    nagyon várom a kövi részt... további jó írogatást puszi

    VálaszTörlés
  3. Wao annyira jó lett a feji:) Nagyon tetszett!!!! Itt abahagyni ez anyira gonoszság :S Na mindegy sisess a kövivel, nagyon várom.
    Puxy: Kacey

    VálaszTörlés
  4. nagyon tetszett ez a rész is :D
    Hamar a következőt
    Meglepi: www.laila-kiscsaj.blogspot.com

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Ahh, annyira vártam már az új fejezetet!:D Minden nap megnéztem az oldalt, hogy "na van új feji?". Nagyon jó rész lett! És megint ez a függő vég...:D

    VálaszTörlés
  6. Szia!
    Végre eltudtam olvasni! Már régóta nem tudtam elolvasni a részeket, mert nem jutottam ide. De most sikerül! Nagyon tetszett! Remélem rájön, hogy mennyire szereti Kleint! Már nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni!
    Puszi: Gemma (alias Sipi)

    VálaszTörlés
  7. Elolvastam:) és nagyon tetszett mint mindig:)
    várom a folytatást:)
    remélem én is, hogy rájön Rebeka, hogy szereti.
    Hamar rájön szerintem, hisz mindenki rájön arra egy idő után, hogy kit szeret és kit nem:)
    szeretlek:)
    puszii

    VálaszTörlés