9. fejezet

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de most itt van és olvashatjátok:)
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez:)
Ritush: Igen, én mondtam, hogy 13 nap, de az a másiknál van:) Itt egy hónap volt:(
Remélem, tetszik majd és kapok érte sok-sok kommentárt:)
puszi

Másnap reggel kipihenten, Klein karjai közt ébredtem. Egy kicsit fáztam, így Roberthez bújtam, akinek a testéből kellemes meleg áradt.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette szorosabban magához ölelt, én pedig elmosolyodtam.
Mintha álmában is vigyázna rám – gondoltam. - Talán nem kellett volna elfogadnom az ajánlatát, mert akkor biztonságban lenne, ráadásul Ő a parancsnok és az ellenségem is. Vele kéne a legnagyobb veszélyben lennem, mégis…mégis úgy érzem, hogy mindentől megvéd, még a katonáitól is, ha kell.
Nem akartam, hogy elmenjen, mert azt szerettem volna, ha velem marad, mivel még mindig féltem. Klein olyan volt nekem, mint egy testőr, aki megvéd akár egy erős fuvallattól, vagy egy leeső falevéltől.
Napok óta Robert volt az egyetlen ember, akiben megbíztam, és… akire rábíznám akár az életemet is. Bár… azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de így éreztem.
Az álmom.
Mi lett volna, ha az a valóság? Borzalmas. Hogy Klein meghaljon az emberei által, méghozzá miattam? Azt hiszem, ezt nem tudtam volna elviselni. Bár az ellenségem, mégis úgy tekint rám, mint egy barátra, vagy egy régi ismerősre.
Robert mocorogni kezdett, én pedig gyorsan becsuktam a szemem, mielőtt észrevette volna, hogy fent vagyok.
Rögtön elengedett, mikor rájött, hogy ölelget, és hátrébb húzódott, majd óvatosan kiszállt az ágyból.
Igyekezett halkan végezni a készülődést, de én mindent hallottam, még azt is, mikor megborotválkozott.
Hirtelen átfordultam a másik oldalamra, és kikukucskáltam a pilláim alól úgy, hogy Klein ne vegye észre. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál.
Azt hiszem rossz ötlet volt meglesnem, mert épp a nadrágját húzta fel magára, a felső testét pedig semmi sem borította. Gyorsan becsuktam a szemem és próbáltam nem az előbbi jelenetre gondolni… De nem ment.
Remélem nem vette észre – gondoltam, majd nyakig betakaróztam. Ismét megpróbálkoztam elterelni a gondolataimat, de egy nem várt kép villant be.
Őt láttam… holtan.
Újra lejátszódott bennem az előző rémálmom, és ijedten ültem fel az ágyban.
Körbe néztem a házban, és Roberten akadt meg a szemem, aki épp a kabátját készült felvenni, de félúton megállt. Kérdő tekintettel meredt rám, majd belebújt a dzsekijébe és mellém sétált s leguggolt. Ránéztem, Ő pedig szólásra nyitotta a száját, de én ajkaira tettem a mutatóujjam, hogy ne szólaljon meg.
- Menjen! – utasítottam, majd visszadőltem az ágyba.
- Megvárom, míg elalszik – mondta, én pedig bólintottam, majd lehunytam a szemem. Fáradt voltam. Kimerülhettem a sok sírás, bujdosás és rémálom miatt.



Mikor felébredtem, Klein már nem volt mellettem, egyedül voltam a házban, és talán dél körül járhatott az idő.
Kikeltem az ágyból és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim, majd a szemem megakadt az asztalon heverő papíron.
Kezembe vettem a levelet, majd olvasni kezdtem.

Rebeka!

Miután elaludt, készítettem magának egy kis ennivalót. Egye meg, biztosan már éhes.
Hadd kérjem meg valamire. Ne menjen ki, maradjon a házban, estefelé hazaérek.

Robert


Elmosolyodtam, majd összehajtottam az üzenetet és visszaraktam az asztalra. A levél mellett ott volt egy tányér, amin két vajas kenyér hevert, mellette pedig egy pohár vizet találtam.
Farkas éhes voltam így, amit találtam a tányéromon, mindet megettem.


Ragyogóan sütött a nap, kedvem támadt kimenni és elsétálni a patakomig, s ott megmártóztatnia lábaimat.
Klein „parancsát” figyelembe sem véve, elindultam az erdőbe, bár tudtam, hogy engem keresnek, nem törődtem vele.
Neki vágtam a rengetegnek és, ami utamat állta azt átléptem vagy éppenséggel átugrottam.
Jó, tudom, hogy a házban talán biztonságosabb lenne, de ott van az a fránya "TALÁN" szócska, ami nem biztost jelent. Bármikor beállíthat valamelyik katonája, és akkor Klein is bajba kerül, ráadásul miattam.


Csakhamar megérkeztem a patakocskámhoz. Leültem a partjára, majd lábaimat a vízbe lógattam. Ez megszokássá vált, és meg is nyugtatott valamelyest, mert elterelte a gondolataimat.
Mivel piszkosnak éreztem magam, úgy döntöttem, hogy megmosakszom. Körbe pásztáztam a környéket, majd vetkőzni kezdtem. Először az arcomat mostam meg, majd úgy haladtam lejjebb és lejjebb, közben imádkoztam, hogy ne járjon erre senki sem.
Mikor végeztem, gyorsan felöltöztem és ismét körül néztem, hogy nem látott-e meg valaki.
Az erdő most csendes volt, talán túl csendes is.
Sem madárfütty, sem erdei állatok hangját nem lehetett hallani.
Elindultam a pataktól a város felé, de félúton megtorpantam.
Miért akarok én a városba menni, mikor ott vagyok leginkább veszélynek kitéve? - jutott eszembe, így hát Klein háza felé vettem az irányt.


Egyszer csak hangokat hallottam meg a távolból, és egyből tudtam, hogy kik azok.
Ezek folyton az erdőben mászkálnak? - kérdeztem magamtól. - Buta Rebeka! Klein azt mondta, hogy maradj a házban, erre te kijössz a halálba. Gratulálok! - gondoltam, miközben kerestem magamnak egy búvóhelyet.

Csakhamar találtam egyet, és elbújtam oda, nehogy meglássanak, de már késő volt, ugyanis az egyik megszólalt, s olyan hanglejtéssel beszélt, mintha észrevett volna.
Ekkor hallottam, hogy felhúzzák a fegyvert, majd suttogni kezdtek egymásnak, miközben tudtam, már csak öt méter választ el a haláltól.

Egyre közelebb és közelebb értek hozzám, a szívem a torkomban dobogott és a félelem a hatalmába kerített. Még levegőt sem vettem s igyekeztem nem sokat mozogni, nehogy több távpontot adjak a katonáknak.
Már éreztem, hogy közel van hozzám. Kikukucskáltam egy kicsit és megláttam az egyik lábát, én pedig gyorsan visszabújtam a rejtekhelyemre.
Lehunytam a szemem és megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de halkan, nehogy meghalljanak.
Hallottam, ahogy mindannyian sóhajtva leülnek egy kidőlt fatörzsre, hogy elfogyasszák az ebédjüket, én pedig meghúztam magam és vártam a csodát.


Nem tudom, hogy mióta lehettem ott, mikor egy ismerős hangot hallottam meg a távolból, bár nem a saját nyelvén beszélt, de így is tudtam, ki az az illető.
Ő lesz a megmentőm – gondoltam, miközben kilestem a búvóhelyemről. Valóban Klein állt a katonáival szemben, és ha jól hallottam, épp utasításokat osztogatott nekik.
Sosem mértem még végig Robertet, de most véletlenül mégis megtettem és észre sem vettem, hogy mit csinálok.
Olyan helyeken legeltettem a szemem, mint például az ajkai, a szemei, a nyaka, a teste és a tompora. Utóbbinál elvörösödve kaptam el a tekintetemet és néztem direkt másik irányba, nehogy megint azt a testrészét bámuljam.
Nem tudtam, hogy mi üthetett belém, de egyel tisztában voltam, minél hamarabb el akartam menni erről a helyről.
Ekkor mindegyik katona felállt a rönkről és elindultak arrafelé, amerről jöttek, Kleint pedig ott hagyták.

Pár perc gondolkodás után Ő is elindult, én pedig fel akartam állni, de a lábam beszorult a bokor tövébe, ugyanis oda bújtam el. Ezt meghallotta Robert is és visszafordult, majd elővette a fegyverét s elindult felém. Kétségbeesetten próbáltam kihúzni a lábam, de nem ment. Féltem a reakciójától, mert azt mondta, hogy nem mehetek ki, én pedig megszegtem a parancsát.
Már csak pár lépésnyire volt tőlem, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.
Ekkor hirtelen megjelent előttem Robert, kezében a fegyverrel és egyenesen rám szegezte, de egyben meg is lepődött.
- Rebeka, maga mit keres itt? Megírtam Önnek, hogy maradjon a házban – rakta el a pisztolyát, majd tekintete a beszorult lábamra vándorolt. Leguggolt mellém és kiszabadított a gyökerek fogságából, majd felsegített a földről.
- Sajnálom. Csak ki akartam mozdulni egy kicsit, mert olyan rossz volt egyedül lenni a házban.
- Jöjjön, hazakísérem, még mielőtt valaki meglátná magát – mondta, majd mindketten elindultunk.
- Maga mindig bajba kerül – szólalt meg kicsivel később Klein, én pedig rá emeltem a tekintetem.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok magának – hajtottam le a fejem.
- Rebeka, én nem haragszom Önre, csupán féltem.
- Miért? - Nem értettem, mert semmi közöm nem volt hozzá... Nem voltam a fogja, bár a lakótársává fogadott, más kötelék nem volt köztünk. Ő katona, én pedig egy zsidó állampolgár voltam, semmi több. Ezen a kérdésen elgondolkodott, majd megszólalt.
- Mert a lakótársam és… nő.
- Nő? – húztam fel a szemöldököm. – Egy nő is képes magát megvédeni.
- De Ön látszólag képtelen rá – mondta. Ezt nem hagyhattam.
- Most is remekül elbújtam a katonái elől, maga is csak azért vett észre, mert megmozdultam – fontam össze a karomat a mellem előtt, jelezve, hogy mérges vagyok rá, bár kicsit kezdtem fázni és ki is rázott a hideg. Hirtelen hűlt le a levegő és támadt fel a szél, nekem pedig nem volt kabátom. Ekkor megéreztem a vállaimon Robert meleg kabátját. Felnéztem rá, Ő pedig elmosolyodott és egy pillanatra elvesztem kékes zöld színű szemeiben, amik most máshogy csillogtak, mint eddig. – Köszönöm – szólaltam meg nehezen, majd megszakítottam vele a szemkontaktust és tovább haladtunk.


A házba érve nyugalom árasztott el. Talán azért, mert itt nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol, vagy tán azért amiért velem volt Klein, aki mindentől megvédett. Nem tudtam eldönteni, de nem is igazán számított, csak az, hogy velem volt.
Először is, társaságot nyújtott számomra, másodszor pedig a testőröm volt.
Mindketten az ágyunkon ültünk; Robert a plafont fixírozta, én pedig Őt néztem, ahogy a mennyezetet bámulja. Nem tudtam, hogy miért, de a karjaiban szerettem volna lenni, az megnyugtatott valamelyest, mint amikor rémálmom volt.

Már vagy öt perce csend uralkodott közöttünk, de Klein még mindig a plafont nézte, és gondolkozhatott. Mondjuk azon, átadjon-e a katonáinak, hogy majd átszállítsanak Auschwitzba. Eszembe jutott még az, hogy talán arra gondol, megint meg kéne kötöznie.
Sosem szerettem a tudatlanságot, így hát megszólítottam.
- Min gondolkodik? – kérdeztem, miközben az ujjaimat tördeltem. Rám emelte a tekintetét, majd felállt és leült mellém.
- Magán – felelte, mire az arcomba szökött a vér, és lehajtottam a fejem.
- Sajnálom – mondtam. Ekkor megéreztem kezét az arcomon, én pedig rá néztem.
- Nem haragszom magára Rebeka, de szeretném, ha mostantól betartaná az utasításaimat, mert nem akarom, hogy bántódása essék – tűrt a fülem mögé egy rakoncátlan hajtincset.
- Rendben – suttogtam.
- Ne féljen tőlem, nem bántom – mosolygott, de aztán lehervadt az arcáról és helyét komolyság vette át. Nem értettem.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Valamit el kell mondjak Önnek, valami olyat, ami... ami fájdalmas lehet a maga számára. - Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az.