DÍJ!

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1-3. Köszönöm a díjat Tűzvirágnak

4.
- Van három testvérem.
- Nagyon sokféle zenét meghallgatok :)
- Kíváncsi vagyok :P
- Ha rám jön, akkor nagyon hisztis tudok lenni xD
- 17 éves leszek október 19-én. :)
- Terveim vannak(bár kinek nincsenek :P)
- Ki szeretnék menni külföldre :D

5-6.
Nilla
Evelyn
Delirium
Holdfény
Kemra
Nilla
Eilis

7. :D
Még egyszer köszönöm :)

A történet videója

Sziasztok!

Ahogy a cím is mutatja, a Történet Videóját tekinthetitek meg az alábbi linkre kattintva.
http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs
Mivel úgy hiszem, hogy egy darabig még nem lesz rész, így úgy gondoltam, nézzétek meg az előzetesét. :) Nehezen, de végre elkészültem vele. Már suli alatt is foglalkoztam vele, de tegnap este rászántam magam és befejeztem a vidit. :)
A hibákért elnézést kérek. Nem vagyok valami jó benne(szövegre gondolok), de már nem akartam átírni magyarra. :S A címet pedig ha nem értitek, hogy miért azt adtam neki, akkor nyugodtan kérdezzetek :) Válaszolok rá :D
Na, puszim

Gicus

Újra megkaptam!

Kreatív blogger díj :)

Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni.

2. A logót ki kell tenni a blogomba.

3. Be kell linkelnem,akitől kaptam.

4. Tovább kell adnom 7 embernek.

5. Be kell linkelnem őket.

6. Megjegyzést kell hagynom nálunk.

Hát... Újra megkaptam ezt a díjat. :) Köszönöm Petriiinek a díjat :)
Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de köszönöm :)(L)

Most tovább adom 7 embernek, akik szintén megérdemlik. :)

1. Nilla: http://valoszinutlen.blogspot.com/

2. Szandi: http://szandi22.blogspot.com/

3. Sehike: http://sehikeblog.blogspot.com/

4. Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/

5. Cinthy: http://cassieharrison.freeblog.hu/

6. Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/

7. Geti: http://heylinnilsson.blogspot.com/

+1: Melody: http://fellegekfelett.blogspot.com/

Puszi, és még egyszer köszönöm. (L)

Jelentés!

Sziasztok!

Tudom, hogy se szó, se beszéd, eltűntem. Sajnálom, de nem tudom folytatni a történetet. Ez most nem azt jelenti, hogy nem is fogom, csupán nincs ihletem,:S de összeszedem magam, és írok majd egy fejezetet. :)
Nem tudom, mikor fogom folytatni, de lehet, hogy addig, amíg be nem fejezem a Jennyset, nem lesz rész, de még gondolkodom rajta. Nem akarok veletek kiszúrni, ezért összehozok egy részt... valahogy :)

Sajnálom, tényleg. Ha akartok szidjatok le, kövezzetek meg, ami tetszik.

Puszi

Gicus

12. fejezet

Na, Drágáim, meghoztam a 12. fejezetet, ami jóval hosszabb, mint az előzőek :)
Sajnálom, hogy ennyit késett, de - mondjuk úgy, hogy - fordulóponthoz ért a történet :D
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, és remélem, hogy most sem hagytok cserben :)
Kérlek,ragadjatok billentyűzetet, és írjátok le a véleményeteket a fejezetről. :D
Puszi

U.I.: Utólag is Boldog Születésnapot Robertnek :)

Nem, az nem lehet… Ez képtelenség… nem szerethettem bele, hisz Ő az ellenségem, és… Ó, te jó ég! – világosodtam meg.
Tehát ezért akartam mindig vele lenni, bár… nem töltöttünk együtt olyan sok időt, mégis megtörtént. Sosem hittem volna, hogy valaha szerelmes leszek abba a személybe, aki bármikor végezhet velem. És az egészben az a legrosszabb, hogy Ő nem érez így irántam… Csak egy "bajba jutott" nőt lát bennem, senki mást…
Az álmom! - jutott eszembe. - Az már figyelmeztetett engem, de én nem vettem észre a jeleket. Már a tudatalattim is próbálta velem közölni, hogy szeretem Robertet, de nem jöttem rá… Ennyire vak lettem volna? Hogy fogok ezek után vele együtt élni?

Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, én pedig ijedten húzódtam el tőle, hisz nem hallottam, hogy mikor jött be a házba az illető, annyira belemerültem a gondolataimba.
Felnéztem az előttem álló alakra, és megnyugodtam, mikor megláttam az arcát. Aggódó tekintettel meredt rám, én pedig nem tudtam felelni. Leült mellém, majd lassan rám nézett.
Az ezernyi pillangó ismét repkedni kezdett a hasamban, és melegem lett, közben szaporán vettem a levegőt. Vágytam arra, hogy megérintsem Őt, mégse tettem, nem volt merszem hozzá. Annyira rossz érzés volt, hogy tudtam, az ellenségbe szerettem bele, de legbelül nem ezt éreztem. A szívem úgy tekintett rá, mint egyszerű állampolgárra, és semmiképp sem úgy, mint egy német katonára.
Visszaemlékeztem, amit még régebben mondott az édesanyám.
- Rebeka, tudni fogod, hogy mikor jön el számodra az igazi - mondta, miközben az édesapámra nézett, aki a húgommal játszott.
- De mégis honnan? - kérdeztem.
- Érezni fogod, itt – tette kezét a szívemre. – Neki higgy, tudni és jelezni fogja, ha Ő a közeledben van.
- Apával is így volt?
- Igen – mosolyodott el. - Mikor megpillantottam Őt, rögtön tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet. Ha egyszer eljön az igazi, úgy vágysz arra, hogy vele lehess, hogy észre sem fogod venni, de úgy vonzódtok majd egymáshoz, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

Tényleg ilyen lenne a szerelem? Mindig boldog és békés? Nem, az túl egyszerű lenne, és ezt a jelenlegi helyzet is bizonyítja. Itt van a háború… Klein közelségére pedig annyira vágyom, hogy úgy érzem, nélküle nem élném túl ezt a viszálykodást.
- Mi a baj, Rebeka? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy leszedem a fejét, ha megkérdezi. Egy bizonyos szinten megértettem Őt, hisz én magam is féltem volna a reakciómtól, mivel olyan gonosz voltam vele, mint eddig még soha.
- Semmi baj, csak… - Most el kéne mondanod neki - gondoltam, majd folytattam -… csak azt szeretném, ha velem maradna – pirultam el, és még én is alig hittem el, hogy kimondtam. Meglepődött a kijelentésemen, majd lenézett a földre, de nem szólalt meg, én pedig vártam a határozott „Nem” válaszát.
- Azért jöttem vissza, mert itt felejtettem valamit – szólalt meg végül.
- Értem – bólintottam.
- De… Talán egy kicsit maradhatok – nézett rám kékeszöld szemeivel, én pedig izgatott lettem a kijelentésétől.
- Tényleg velem maradna? – kérdeztem.
- Igen – mosolyodott el.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, majd közelebb ültem hozzá, és egy puszit adtam az arcára, egész közel ajkaihoz.
Annyira nagy volt a kísértés, hogy birtokba vegyem őket, hogy azt hittem, tényleg megteszem. Elhúzódtam tőle, majd vállára hajtottam a fejem, és belé karoltam, Ő pedig megsimogatta az arcomat. Biztos azt hitte, hogy még mindig szomorkodom a családom miatt, és ez részben igaz is volt, de tudtam, hogy Ők már egy szebb helyen vannak.
A nagymama és a nagypapa már várta őket, hogy aztán fentről figyelhessék az egyetlen életben maradt Kreidlt. Egyetlen. Olyan furcsa volt kiejteni még magamban is ezt az egy szót. Régebben még azt hittem, hogy minden karácsonyomat együtt fogom tölteni a családommal, de már beláttam, ez nem válik valóra. Soha.
Sosem lesz férjem, vagy gyerekem, mert előbb utóbb meg fognak találni, én pedig nem tudok majd ellene mit tenni. Értem is eljön majd a halál, de hogy mikor, az kérdéses. Talán már holnap, vagy egy hét múlva, vagy majd csak jövőre. Ki tudja?

Robertre néztem, aki csak bámult maga elé, én pedig nem értettem, hogy mi baja lehet.
Talán azért viselkedik így, mert így közeledtem felé, vagy valami más van a háttérben?
Felemeltem az egyik kezem, majd a hajával kezdtem játszani, mire tekintetét rám emelte, ami kíváncsiságot tükrözött. Abbahagytam a játszást, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. Nem húzódott el erre a mozdulatomra, és ennek örültem, bár zavarban voltam, mégis arra törekedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
Most már csak Ő maradt számomra, és nem akartam elveszíteni, ahogy a családom többi tagját, mostanra Robert jelentette számomra a családot.
Megszorította a kezem, én pedig halványan rámosolyogtam majd megszólaltam.
- Maradjon velem! Csak maga maradt nekem, senki más. Ne hagyjon el! – néztem kékeszöld szemeibe, és reménykedtem, hogy megérti, mit akarok neki mondani.
- Önnel maradok, ameddig csak akarja – mosolyodott el, én pedig átöleltem, majd a fülébe suttogtam.
- Köszönöm.
Az ölébe ültetett, és egy puszit adott a homlokomra, majd vállára hajtottam a fejemet, s magamba szívtam az illatát.
Milyen furcsa dolog a szerelem. Ha tényleg szeretünk valakit, nem érdekel, mennyit hibázott vagy mit tett, mert akkor is elfogadjuk.
Úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, még ha mindent tönkreteszek, akkor is tudnia kell, mit érzek iránta. Nem szerettem húzni az időt, de most szívesen tettem, bár tudtam, hogy muszáj mennie, ám mégse engedtem el.
Megmarkoltam az ingét, és jobban hozzábújtam, Robert pedig szorosabban magához ölelt. Ez többet jelentet nekem bármely szónál. Karjai védelmezőn fonódtak körém, én pedig biztonságban éreztem magam köztük.
Felemeltem a fejem, s ráemeltem a tekintetem, pont akkor, mikor Ő is, és csak néztük egymást.
Szavak nélkül beszélgettünk, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
Körülöttünk megállt az idő, és csak mi voltunk. Sem háború, sem fájdalom, sem semmi más. Édes volt, mint a méz, s olyan csodálatos, hogy úgy éreztem, mintha szálltam volna. Egy pillanatig azt hittem, csak álmodom, de nem; ott ültem az ölében, a karjai közt, és boldog voltam. Nagyon boldog. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről, és Robert illata megrészegített.
Lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt, én pedig nyaka köré fontam a karom, és viszonoztam a csókját. Lassan mozogtak ajkaink, s mindketten kapkodtuk a levegőt, de nem szakítottuk meg a csókunkat. Nem, egyáltalán nem akartuk abbahagyni, bár mennie kellett volna, mégsem húzódott el, inkább átölelte a derekamat, majd egyik kezével hátulról a hajamba túrt, s közelebb vont magához, és én is így tettem.
Aztán rájöttem, hogy ezt nem lenne szabad, mégis Ő húzódott el hamarabb.
Eleinte csak néztük a másikat, majd mindketten elmosolyodtunk és újra megcsókoltuk egymást.
Pont akkor szakította meg a csókunk, mikor kezdtem belemelegedni, és ez rossz érzés volt. Bár ki örülne annak, ha befejeznek egy ilyen… ilyen… fantasztikus… csókot?
Szerintem senki.
Megsimogatta az arcom, majd a fülem mögé tűrt egy tincset és mosolyogva engem nézett.
- Sajnos most már mennem kell – szólalt meg legelőször, én pedig bólintottam.
- Mikor jön vissza? – tudakoltam.
- Este, ha minden jól megy.
- Ezt, hogy érti?
- Előfordulhat, hogy ott kell maradnom egész éjjel, sőt, talán pár napig haza sem jövök.
- Miért? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy nélküle kibírnék akár egy napot is. Vele éreztem magam biztonságban, és nem szerettem volna, ha kiderülne, hogy rejteget. Talán, ha elmennék, akkor megvédhetném, ezt kellene tennem, mégis, itt akarok maradni Roberttel. Nehéz a döntés.
- Mert mindig váltjuk egymást az embereimmel, és ha ez megszakadna, akkor gyanakodni kezdenének, amit nem szeretnénk, ugye?
- Nem. – Ő csak elmosolyodott, én pedig felálltam az öléből, majd elindult a kijárat felé, de félúton megtorpant. Visszajött hozzám, majd kezei közé vette az arcomat, és hosszan megcsókolt, aztán még utoljára visszanézett rám az ajtóból, utána kilépett a házból.

Lefeküdtem az ágyra, majd behunytam a szemem és elmosolyodtam, miközben az előző jelentre gondoltam.
Lehet, hogy mégsem vagyok közömbös számára? Talán Ő is ugyanúgy érez irántam, mint én Őiránta? Akkor nagyon boldog lennék. Most már Robert a családom és a szerelmem is, és ha jól érzem, Ő is szeret engem. Remélem, nem akar kihasználni, mert abba belepusztulnék; az biztos. Még egy csapást nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Még egyet nem.
Nem hiszem el! Hogy szerethettem bele; pont belé? Anyának igaza volt. A szerelem kifürkészhetetlen és váratlan, akkor jön el, mikor úgy érzed, már nincs remény a boldogságra. Erre tessék. Itt van, egy olyan ember személyében, aki kedves, odaadó, gondoskodó és türelmes, én pedig bármi áron megvédeném. Bár eddig mindig Ő védett meg a katonáitól, vagy egy véletlen balesettől.
Miért kellett elmennie? Egyáltalán, miért van háború…? Bár… ha nem lenne, akkor sosem ismertem volna meg Őt.
A jelenre kellene koncentrálnom, és a mának kéne élnem, nem pedig mindig hátra tekintenem, s a múlton rágódnom.


Minden gyönyörű volt. Se fegyverek, se háború, semmi, csak a békesség vett körül.
Az erdő nyugodt volt, a madarak csiripeltek, és olyan boldogság töltött el, mint még ezelőtt soha.
A patakocskámnál ültem, s hallgattam a víz zubogását, ahogy utat tör magának a kisebb- nagyobb kövek közt, közben a körülöttem levő virágokat néztem és a belőlük áradó friss illatban fürdőztem.
Nem kellett attól tartanom, hogy megtámadnak, így csak csöndben vártam... vártam valamire, vagy inkább valakire. Nem tudtam, amíg meg nem jelent egy kislány az egyik bokor mellett. Rám mosolygott, majd odaszaladt hozzám, és a nyakamba vetette magát, én pedig magamhoz öleltem kicsiny testét. Semmit sem értettem, de ösztönösen karoltam át a pici lányt, és simítottam végig hosszú, szőkés barna haját, majd ránéztem.
Gyönyörű kislány volt.
Sötét rózsaszínű ruhát és barna cipőt viselt, kékeszöld szemei pedig ismerősek voltak.
- Édesapa hol van? – kérdezte. – Azt ígérte, hogy mindjárt visszajön.
- Nem tudom, Drágám, de ha ezt ígérte, akkor hamarosan itt lesz – mosolyogtam. Nem tudtam, hogy ki lehet az apukája, és kíváncsi voltam Rá. Sosem hittem, hogy valaha is gyerekem fog születni, de most a karjaimban tartottam a lányom. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, majd megszólalt.
- Mindjárt visszajövök – mondta, és elszaladt. Mosolyogva bámultam utána, és hagytam, hogy elmenjen, hisz semmilyen veszély nem fenyegette Őt.
Lehet, hogy az Ő lánya? Vagyis a miénk? Istenem, de boldog lennék, ha tényleg így lenne. Már nem lehetünk ellenségek, hisz nincs háború, csak a béke, ami körül vesz minket.
Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem az égre. A nap ragyogott az égbolton, és úgy éreztem, hogy ezzel jelzi e borzalmas korszak végét.
Ekkor hangos nevetést hallottam meg nem messze tőlem.
A fák felé fordítottam a tekintetem, majd megláttam a kislányomat, aki amint megpillantott, rohant is hozzám egy csokor gyöngyvirággal a kezében.
Az ölembe ült, majd felém nyújtotta a virágcsokrot.
- Ez a Tiéd anyukám – mosolygott, én pedig megköszöntem, majd egy puszit adtam dundi kis pofijára.
- Gyönyörűek vagytok – hallottam meg a hangját, majd lassan felé fordultam, és mikor megláttam Őt, boldog mosoly futott az arcomra. Közelebb jött hozzánk, majd leült mellénk.
- Gyűjtök köveket! – kiáltott fel kislányom, majd kiugrott az ölemből, és a sekély vízbe gázolt.
- Hát nem aranyos? – kérdeztem kis idő múlva, ám választ nem kaptam. Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult. – Mi a baj? Talán van rajtam valami? – tudakoltam, és arcomat kezdtem törölgetni.
- Nem, nincs rajtad semmi, csak boldog vagyok, hogy vége van a háborúnak – mosolygott, majd magához ölelt. – Nem kell attól tartanunk, hogy lebukunk.
- Igen, ez tényleg nagyon jó dolog – hajtottam a fejem a vállára, és így néztem a kislányunkat, ahogy kedvére válogatja a köveket, amik a kezébe akadnak.


Mikor felkeltem már besötétedett, de Robert még mindig nem ért haza, nekem pedig eszembe jutott, hogy mit mondott, mielőtt elment volna.
Lehet, hogy ott kellett maradnia. Tehát akkor egyedül leszek, talán több napon át - gondoltam, ám ekkor nyílt az ajtó, és a katonám lépett be rajta.
Elmosolyodtam, majd felálltam az ágyról, de nem mentem közelebb hozzá. Vártam, hogy adjon valami jelet, hogy nem csak a pillanat hevében csókolt meg.
Sajnos, nem történt semmi. Rosszulesett, de megértettem, hogy csak nekem számított valamit az a csók.
Hogy ne tűnjek ostobának, amiért csak állok, és bámulom Őt, elindultam az ajtó irányába. Ki akartam menni, levegőzni, és elfelejteni, ami reggel történt.
Kétlem, hogy ilyenkor még kutatják az erdőt.
Épp tettem volna a kezem a kilincsre, mikor Robert keze megállította az enyémet. Felnéztem kékeszöld szemeibe, melyek tele voltak kérdésekkel és érzésekkel.
Meleg keze az enyémen pihent, és megjelent az a bizsergető érzés a bőrömön, amiről már néhányszor olvastam a romantikus regényekben. Nem igazán hittem, hogy tényleg létezik ilyen, ám most mégis megtörtént velem, én pedig nem tudtam, mit kellene tennem.
Csak álltam és néztem Őt, Ő pedig engem, majd megtörte a csendet.
- Hova akar menni? – érdeklődött.
- Ki – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem akarok itt maradni; kint szeretnék lenni a szabadban.
- Nem lehet.
- Robert, kérem, este van, nem hiszem, hogy most is az erdőben mászkálnának az emberei. Vagy tévedek?
- Nem, de magával megyek – mondta, majd elengedte a kezem, és magára kapta a kabátját. Amint mellém ért, kinyitotta az ajtót, majd előre engedett, én pedig nagyot szippantottam a friss levegőből, mikor már végre kint voltam a házból.
Jó volt újra a szabadban lenni, nem pedig bent a négy fal között várni, hogy rám törjék az ajtót, és elhurcoljanak.
Hátra néztem, majd elmosolyodtam, mikor megláttam Robert bosszús arcát. Habár így is nagyon jóképű volt, de nem örültem, hogy mérges.
- Ne vágjon ilyen arcot, kérem. Nem lesz semmi baj – fogtam meg a kezét, mikor mellém ért, majd az erdő felé kezdtem húzni.


A fekete égboltot a hold és több ezer csillag ragyogta be, és bár egyre beljebb haladtunk az erdőbe, mégis egyre világosabb lett, ahogy a fák lombjai között egyre jobban átszűrődtek az éjszaka fényei.
Még mindig a kezét fogtam, ám úgy tűnt, hogy ez cseppet sem zavarja, hisz derűs mosoly ült az arcán.
Úgy tűnt, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy rákérdezzek a reggel történtekre; jelenleg bátorságom is van hozzá és úgy tűnik az időpont és az Ő hangulata is megfelelő volt.
Vajon, mit fog felelni?
Féltem. Féltem, hogy nem úgy érez irántam, mint én Őiránta, és azt mondja majd: Menjen el!
Akkor inkább a tábor, minthogy nélküle kellejen élnem valahol a világban.


Mikor végre odaértünk a patakomhoz, nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem minden bátorságomat, majd elengedtem Robert kezét. Leültem egy, a parton kiálló kőre és intettem neki, hogy foglaljon helyet mellettem.
Nem húztam tovább az időt, és arra sem adtam esély, hogy meggondoljam magam, így egyből rákérdeztem arra a dologra, ami reggel óta nem hagyott nyugodni.
- Robert, kérdezhetek valamit? – tudakoltam.
- Igen. – Ránéztem, és gondolkodás nélkül belevágtam a közepébe.
- Jelentett Önnek bármit is a reggeli csókunk? – kérdeztem, de közben nem mertem a szemébe nézni. Mivel nem szólalt meg. így folytattam – Kérem, őszintén válaszoljon - könnyes szemeimmel pillantottam fel rá. Teljes döbbenet ült ki az arcára, én pedig úgy éreztem, hogy igazam volt. Csak számomra volt fontos. Felálltam, mert képleten lettem volna tovább ülni mellette, de hirtelen megfogta a karomat.
- Kérem, felejtse el, amit mondtam. - Ekkor már nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
- Rebeka. - Lágyan maga felé fordította az arcomat, s mikor meglátta könnyeimet, letörölte őket. – Kérem, ne sírjon – mosolyodott el. – Nekem is sokat jelentett, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Önnek is. Mikor hazaértem, nem tudtam, hogyan viselkedjek Önnel – ejtette le maga mellé a kezét, én pedig közelebb léptem hozzá, s kékeszöld szemeibe néztem, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán.
Átkarolta a derekamat és a karjaiba zárt, én pedig fejemet a mellkasába fúrtam, s belé kapaszkodtam. Boldog mosoly futott az arcomra, magamba szívtam édes illatát, Ő pedig végig simított a hajamon. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, és tudni, hogy viszonozza az érzéseimet. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, amik boldogságtól csillogtak, ahogy az enyémek is.
- Mennyivel jobb volna, ha nem az ellenségem lenne – szólaltam meg legelőször.
- Igen.
- De én nem tudok magára úgy tekinteni, mint egy katonára.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte meglepetten.
- Úgy, hogy nem látom Önben azt, amit az embereiben… Azt a gyilkolási szándékot, vagy, hogy mindenképp el kell fognia egy embert, csak, hogy teljesítse a parancsot. – Elengedett, majd elfordult tőlem, s közelebb ment a patakhoz.
- Én is ugyanolyan vagyok, mint a katonáim – szólalt meg egy kis csend után. Odasétáltam hozzá, majd vállára raktam a kezem, s magam felé fordítottam.
- Nem - ellenkeztem - ha olyan lenne, mint ők, akkor nem mentett volna meg, hanem egyenesen az egyik táborba irányított volna.
- Mindenki mást elfogok, és elküldök a haláltáborok egyikébe, csak magát nem - nézett rám.
- Miért nem? - tettem fel azt a kérdést, amelyet már kezdetektől fogva meg akartam kérdezni.
- Mert szeretem. – Végig simított az arcomon, és közelebb lépett hozzám. - Azt hiszem, már a legelső találkozásunk óta – mondta, majd még egyet előre lépett, így csak egy-két centiméter választotta el arcunkat egymástól.
- Én is szeretem, de sokáig tartott, míg rájöttem – néztem kékeszöld szemeibe, majd arca közeledni kezdett. Amint ajkai elérték az enyémeket, a szívem meglódult, és a kezem automatikusan nyaka köré fonódtak. Átkarolta a derekamat, és még közelebb vont magához, én pedig beletúrtam a hajába, miközben egyre szaporábban vettem a levegőt. A csókja olyan volt, mint a frissen készített nektár, én pedig örömmel ízleltem meg, és egyre többet akartam belőle.


Képtelen voltam betelni vele, de egyelőre be kellett érnem ennyivel. Holnap ismét elmegy, és addig pihennie is kellene. Nehezen bár, de megszakítottam a csókunkat, majd a szemébe néztem, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Azt hiszem, haza kellene mennünk, hisz… holnap korán kel – néztem le a kabátjára, de Ő állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Higgye el, hogy legszívesebben magával lennék egész nap, de… - Mutatóujjamat ajkaira tettem, ezzel elhallgattatva Őt.
- Tudom, hogy mit akar mondani, és én sem szeretném, ha lebukna.
Összekulcsolta a kezünket, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszaindultunk a házhoz.


Amikor hazaérkeztünk, megkértem Robertet, hogy ezen az éjszakán ismét aludjon mellettem, amibe egyből beleegyezett.
Ahogy mellettem feküdt minden megszűnt körülöttem; csak boldogságot éreztem, annak is egy eddig ismeretlen fajtáját. Olyan tökéletes volt minden. Csak Ő és Én. Ennél gyönyörűbb pillanatot elképzelni sem tudtam.

Melody Pályázata!

Újra itt vagyok!
Most Melody Pályázatára hívnám fel a figyelmeteket, ami Vasárnap éjfélkor zárult le.
Pontosan egy hetet kapott a szavazásra, mert csak május 16-án fog kiderülni, hogy ki lett a győztes.
Ha van egy kis időtök, akkor látogassatok el az oldalra, ahol más-más szerzők(a legtöbbet, szerintem ismeritek) írásait, vagyis pályázati történetét olvashatjátok el. Amelyik a legjobban tetszett, arra le adhatjátok a szavazatotokat.
Személy szerint már mindegyiket olvastam, és le is adtam a szavazatomat. :)
Ha van időtök, akkor lesetekbe az oldalra. :)

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Blogajánlás!

Sziasztok!

Mit, ahogy azt a cím is mutatja, blogajánlás. :)
A Blog címe:
Kék Hold

A történet leírása:

Egy lányról szól, aki különleges képességeivel és rejtélyes múltjával meghódítja egy kóbor, gyötrődő, magányos vámpír szívét.

A történet rögtön a lényeg kellős-közepébe tereli az olvasót. Sok kérdés és sötét rejtély vár rád. Fedezd fel te is ezt a különleges és elbűvölő világot. Éld át Kaméliával az első szerelmet. Ragadd ki magad a sötét egyhangúságból, és menny a vámpírokkal éjjelente a temetőbe portyázni.

De vigyázz, nehogy frászt kapj!

Én személy szerint, imádom ezt a blogot. Ajánlom Nektek, érdemes elolvasni :)
Puszi

11. fejezet

Köszönöm a kommentárokat lányok. :) Remélem ez is tetszeni fog nektek, és kapok érte sok-sok kommentárt. :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész.
Puszi

Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen.
Megpróbáltam felállni, de ahhoz túl gyenge voltam, így megszólaltam.
- Klein! – A hangom rekedtes volt, és csak suttogásra futotta, ezért úgy döntöttem, hogy elkúszok a bejáratig.
- Klein, várjon! – mondtam, miközben előre haladtam, de ezt sem hallotta meg.
Nagyon lassan jutottam csak előre, Robert pedig már réges-rég kint volt a házból, de nem adtam fel. Ha kell, négykézláb megyek utána, hogy beszélni tudjak Vele.

Amint elértem a bejárathoz, feltápászkodtam a földről, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem a napfénybe. Hirtelen túlságosan ragyogónak éreztem a napot, így hunyorogva indultam el Robert után, aki úgy eltűnt, mint a kámfor.
Utol kell érnem, utol kell érnem! - mondogattam magamban, miközben egyik lábamat a másik után raktam.
Futnom kellett volna, hogy még beszélni tudjak Vele, de azt nem tudtam, így gyorsabbra vettem a tempót, és bevetettem magam az erdőbe.
Minden erőmet összeszedve szaladtam, s tekintetemmel Robertet kerestem, de nem láttam sehol sem.


Már kezdtem fáradni, de nem érdekelt, csak folytattam az utamat, amíg el nem estem egy fa kiálló gyökerében, és hasra nem vágódtam.
Felhorzsoltam a térdem, és kapkodtam a levegőt, mégis folytatni akartam a katonám keresését, ám hiába próbáltam felállni, nem ment. Minden erőm elszállt, én pedig kimerülten hanyatlottam a porba, majd lehunytam a szemem, és nagyokat lélegeztem.
Ismét az a mondat jutott eszembe, amit egy héttel ezelőtt mondtam neki.
Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ostoba voltam, mikor azokat mondtam neki, mert nem érdemelte meg, hisz már számtalanszor megvédett, ráadásul befogadott az otthonába is. Nem lehetek elég hálás neki, bár… miatta halt meg a családom, vagyis… őmiatta is.
Már megint ide lyukadtam ki, pedig úgy döntöttem, hogy túllépek ezen, de eddig még nem sikerült, hiába próbálkoztam.

Valahogy mindig Robertre gondolok, de nem tudom miért. Az rendben van, hogy egy német katona, és talán veszélybe vagyok mellette, mégis... mégis, mikor lehunyom a szemem, megjelenik előttem az arca. A mindig ápolt haja, a gyönyörű kékeszöld szemei és a mosolya, amit oly ritkán látok, de megmaradt bennem.
Emlékszem, mikor elbújtam az emberei elől, és mikor feltűnt a helyszínen, tetőtől-talpig végigfuttattam szemem a testén.
Mindig vele akarok lenni, és szeretem, ha a közelemben van, nem pedig valahol, ahol hozzám hasonlókat ejt foglyul.


Nem tudom, hogy mióta fekhettem a földön, de nem is érdekelt; fáztam, mégse tettem ellene semmit sem. Ekkor léptek zaját hallottam meg a fejem irányából.
Nem mozdultam meg, halottnak tettettem magam, és a szememet sem nyitottam ki, akármennyire is kíváncsi voltam az érkezőre. Fáradt voltam, s talán még aludtam is egy kicsit, de ebben a pillanatban ez nem számított.
Sok szituáció fordult meg a fejemben, de mindegyikben benne volt Klein, amint magához ölel. Tényleg furcsa gondolataim voltak Vele kapcsolatban, ám most nem ezzel foglalkoztam.
Ekkor ez a valaki mellém ért, rajtam pedig eluralkodott a félelem, és vártam az erős kart, ami felráncigál a földről, de nem ez történt. Helyette ölbe vett az idegen, majd elindult velem – azt nem tudtam, hogy merre -, de a ruhája illata ismerős volt, és megnyugtató.
Ő volt az.
Bár nem nyitottam ki a szemem, tudtam, hogy hazavisz, mert hiába bántottam meg, Ő akkor is megvéd és vigyáz rám.


Mikor megérkeztünk – nem tudom, hogy, de - kinyitotta az ajtót, majd, mikor beléptünk a házba, megcsapott a kellemes meleg, s már koránt sem fáztam annyira, mint kint.
Lefektetett az egyik ágyra, majd betakart, de engem még mindig rázott a hideg.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, és nagy meglepetésemre sikerült, így láthattam, ahogy leveszi magáról a kabátot, majd leteszi az ágyára.
Éhes voltam, a torkomat pedig száraznak éreztem, de megkíséreltem a beszédet, hátha meghallja.
- Robert – suttogtam, mert ennél többre nem jutottam. Ő felém fordult, majd mindent félbe hagyott, és közelebb jött hozzám.
- Rebeka, jól van? – kérdezte, és szemeiben aggódást véltem felfedezni. Kérdésére válaszul csak bólintottam. – Miért ment ki? – simogatta meg az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Beszélni szerettem volna Önnel, de nem hallotta, mikor megszólítottam itthon.
- Mikor? – kérdezte.
- Mielőtt elment volna, de mivel nem várt meg, így kénytelen voltam maga után menni – mondtam rekedtes hangon, bár alig volt erőm hozzá.
- Majd később beszélgetünk, de most egyen és igyon valamit – állt fel mellőlem, miközben ezeket mondta, majd visszaült az ágyra, kezében a tányérral, amin még mindig rajta volt az az egy szelet kenyér, amit nem ettem meg reggel.
- Tessék – nyújtotta felém, de én elfordítottam a fejem. – Ennie kell valamit.
- Nem tudok enni – néztem el oldalra.
- Akkor legalább igyon, kérem. – Elvettem a poharat a kezéből, majd kortyoltam egyet… kettőt… hármat, majd megittam az összeset. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfogyott a vizem, mert még mindig szomjas voltam. Klein bizonyára észrevette ezt, mert nyomban felpattant az ágyról, majd egy kancsó vízzel tért vissza. Töltött nekem, én pedig szinte egyhuzamban megittam az egészet.

Vagy öt pohár után már úgy éreztem, hogy nem vagyok szomjas, de enni még mindig nem voltam hajlandó.
Még mindig fáztam, így összegömbölyödtem a takaró alatt, és nyakig betakaróztam, majd Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult.
Zavarba jöttem, így elkaptam a tekintetemet, de még láttam, ahogy elmosolyodik, ezért újra ráemeltem a tekintetemet.
Ezen meglepődött, hisz nem értette, hogy hirtelen miért néztem rá.
- Valami baj van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Csak… olyan ritkán mosolyog.
- Háború van, nincs miért mosolyognom – felelte. – Most aludjon, pihennie kell! – mondta, majd felállt, és megpuszilta a homlokom.
Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, mert azt szerettem volna, ha velem marad, és nem megy sehová.
Gyorsan kellett döntenem, így megszólaltam.
- Velem aludna? – kérdeztem, mire meglepetten nézett rám. Zavarba jöttem, így hol Rá, hol a padlóra fordítottam a tekintetemet. Mindig megnyugodtam a közelében, és emlékszem, hogy milyen meleg volt a teste, mikor elsőnek egymás mellett aludtunk. – Kérem – néztem rá könyörgő szemekkel.
Látszott rajta, hogy gondolkozik a válaszon, de nem tudta eldönteni, hogy helyes lenne-e, ha velem töltené az éjszakát. Az igazat megvallva, mindennél jobban vágytam a közelségére, és meg akartam érinteni. Úgy éreztem, hogy Ő más, mint a többiek, és valóban így is volt. Senki sem féltett még ennyire, mint Klein, vagyis… talán még az édesapám, de rájött, hogy meg tudom magam védeni.
- Rebeka – guggolt le mellém, majd a szemembe nézett. – Maga… - De nem hagytam, hogy befejezze.
- Megnyugodnék tőle… Tudja, maga az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, és kérem, ne értsen félre. Tudom, hogy csak a lakótársa vagyok, nem kell semmit sem mondania. Nem köteleztem semmire sem, csupán megkértem - mosolyodtam el, majd nagy levegőt vettem, és kifújtam.
- Biztos benne, hogy ezt akarja? Mert nem szeretném, ha…
- Biztos – emeltem rá tekintetemet, miközben a szemébe nézve határozottan, mondtam ki ezt a szót.
- Értem. – Csak ennyit mondott, én pedig arrébb húzódtam, hogy mellém tudjon feküdni. – Koszos vagyok – mondta, miközben levette az ingét, ami alatt egy fehér atléta volt, és befeküdt az ágyba.
- Nem koszosabb, mint én – mosolyodtam el. Szerintem, egyáltalán nem piszkos – gondoltam, majd néztem, ahogy leteszi fejét a párnára és magára húzza a takarót.
Amikor lefeküdt mellém, a szívverésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repdesne a hasamban. Még sosem éreztem ilyet azelőtt, ezért nem tudtam, hogy mi lehet velem.
Most is a kedvemben jár, én pedig olyan goromba voltam vele az elmúlt egy hétben - gondoltam, majd kérdések ezrei jutottak az eszembe.
- Miért hozott nekem könyvet, mikor a fogja voltam? Egy túszt nem szoktak kényeztetni, Ő mégis ezt tette. Miért védett meg mindig? Miért álmodtam azt, hogy meghalt, és, miért rohantam hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e? Egyáltalán, miért aggódom érte? Miért vágyok a karjaiba, mikor az ellenségem? - tettem fel magamnak a kérdéseket, de választ nem találtam rájuk. Túl sok volt a "Miért?", és túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Jobb, ha most alszik, mert bizonyára kimerült és fáradt – hallottam meg a hangját. Felé fordultam, és bólintottam, de mielőtt elaludtam volna, egyet mindenképp meg kellett, hogy tegyek.
- Bocsásson meg – néztem kékeszöld szemeibe. – Bocsásson meg… – ismételtem meg az előző mondatomat, majd folytattam. -... Nem szabadott volna úgy viselkednem magával, mikor Ön mindig megvédett és segített nekem.
- Nem haragszom magára, ez természetes reakció volt Öntől, hisz elveszítette a családját… miattam.
- Kérem, Robert, ne mondjon ilyeneket, mert erről én tehetek. Ha velük maradtam volna, mindez nem történik meg, de e helyett a városban tartózkodtam.
- De akkor magát is elhurcolták volna az embereim. – Bólintottam.
- Miért mentett meg? – kérdeztem, hogy legalább az egyik megválaszolatlan kérdésemre választ kaphassak. Nem felelt rögtön; átgondolta a válaszát, mielőtt megszólalt volna.
- Mert – itt szünetet tartott - van magában valami. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi, de úgy éreztem, meg kell, védjem… Élnie kell. – Rám nézett - mivel eddig a plafont bámulta -, én pedig álltam a tekintetét. – Most aludjon!


Ő már rég az igazak álmát aludta, miközben én még mindig ébren voltam, és a mennyezetet bámultam. Egyszerűen nem jött álom a szememre, s többször eszembe jutott, hogy hozzábújok, hátha hamarabb elalszok.
Vajon mit hinne, és hogyan reagálna reggel? – tettem fel magamnak a kérdést.
Elég sokat morfondíroztam rajta, és végül döntöttem.
Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem Őt, majd lehunytam a szemem, s magamba szívtam nyugalmat árasztó illatát.
Egyáltalán nem volt koszos, sem büdös, sőt, az illat, ami áradt belőle, jobban vonzott, mint a gyöngyvirágé.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette átkarolt, és magához ölelt úgy, mint legutóbb, nekem pedig boldog mosoly futott az arcomra.


Másnap reggel egyszerre keltünk fel, és egy pillanatig észre sem vettük, hogy összeölelkezve fekszünk az ágyon, de amint megéreztük magunkon a másik karját, szétrebbentünk.
Mindketten zavarba jöttünk, de elsőnek Ő szólalt meg.
- Jól aludt? – kérdezte, miközben szemével az enyémeket kereste.
- I-Igen, remekül - mondtam, és éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér. – Na, és Ön, azon kívül, hogy… magán aludtam? Nem volt kényelmetlen? – tudakoltam, közben az ujjaimmal játszottam.
- Igen, és nem volt kényelmetlen – mosolyodott el. Még magam sem tudtam, hogy miért beszélgettünk erről, de legalább hallhattam a hangját.
Csak néztük egymást, és szavak nélkül társalogtunk, mégis úgy éreztem, hogy ez több, egyszerű beszélgetésnél. Valamit közölni szerettünk volna a másikkal, de nem tudtuk hogyan tegyük.
- Éhes? - törte meg a csendet.
- Igen, most már az vagyok – bólintottam, és bizonyítékul megkordult a gyomrom. Ő csak elmosolyodott, majd felkelt az ágyból, és elindult, hogy elkészítse a szokásos vajas kenyeremet.


Megvárta, amíg megettem az utolsó falaltot is, és csak utána kezdett készülődni. Megittam azt az egy pohár vizet, amit elém rakott, miközben megreggeliztem, majd tekintetemet rá fordítottam.
Ekkor vettem csak észre, hogy milyen kidolgozott teste is van Kleinnek. Nem túl izmos, de nem is gebe, pont a kettő közt volt, ami nagyon imponált nekem. Végigfuttattam szememet a karjain és a felső testén, legalábbis addig, amíg magára nem vette az ingét, majd a kabátját.
Sosem bámultam meg a férfiakat, de most mégis megtettem, és hiába próbáltam elfordítani a tekintetemet, nem ment. Nem csak a teste, de a szemei is magával ragadtak, amint rám pillantott, mikor észrevette, hogy bámulom.
- Köszönöm. – Végül csak ennyit mondtam egy kis csend után.
- Szívesen – mosolyodott el, mire én is így tettem. – Rebeka – jött közelebb hozzám, mire a szívem őrült gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomban. – Kérem, hallgasson rám! Akármi is történjék, maradjon bent a házban! Ne menjen ki, még akkor sem, ha úgy támad kedve, mert baja eshet, amit nem szeretnék. Megígéri, hogy itt marad? – kérdezte, de szinte meg sem hallottam a kérdést, annyira elvesztem kékeszöld szemeiben, ami a tengert juttatta eszembe, mikor a nap megcsillogtatja a felszínét.
- Megígéri? – ismételte meg az előbbi kérdését, mivel nem válaszoltam.
- Igen, megígérem – bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondta, majd arcomra tette az egyik kezét, és megpuszilta a homlokom, aztán távozott.
Egyfolytában az előbbi jelenetre gondoltam, és arra, milyen jó volt este, mikor átölelt. Lassan kezdett világossá válni, miért érzem azt a valamit, ami a hatalmába kerít, valahányszor kékeszöld szemeibe nézek. Sok időbe telt, míg rájöttem…
Beleszerettem az ellenségbe…

Love Books

A játék menete:

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.
2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet
3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

1. Kis csaj
2.
Vámpírakadémia: Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel[Dimitrij, Rose, oktatója, akibe halálosan beleszeret a lány] és fenyegetésekkel kell megbirkóznia, de mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Dermesztő ölelés:Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg.

Az eperszedő:Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga...

Az utolsót még nem olvastam, de érdekesnek bizonyul. Egyik barátnőm azt fogja kapni:D
Az első kettő szenzációs:D:D:D Én imádom<3


3.
Ritusom
Đóri
Mendyra

10. fejezet

Köszönöm a kommentárokat mindenkinek:)
Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jól esne, ha kapnék pár véleményt :)
puszi


Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az. Nem szólaltam meg, csak vártam… vártam, hogy kimondja azt a dolgot, ami mindent tönkretesz bennem.
Legbelül még reménykedtem, hogy nincs igazam, de mikor szomorúan rám nézett, minden bizakodásom szertefoszlott.
- Mondja azt… Mondja azt, hogy nem a családomról van szó – remegett meg a hangom, miközben reménykedve bámultam Őt.
- Sajnálom, Rebeka – tette kezét az enyémekre, majd finoman megszorította.
- Nem – suttogtam, közben a fejemet ráztam. – Nem! – pattantam fel az ágyról, majd hátrálni kezdtem s könnyek gyűltek a szemembe.
- Rebeka - állt elém, majd megfogta a kezemet és leültetett az ágyra, aztán leguggolt s folytatta. - A vonat, amelyikkel Auschwitzba szállították őket és más... zsidókat... kisiklott. Csak tíz ember élte túl, de ők is komoly sérüléseket szereztek, viszont a családja nem volt köztük. Sajnálom.
- Hazudik – szűrtem a fogaim közt. – El akarja hitetni velem ezt a szörnyűséget, hogy fájdalmat okozzon nekem.
- Sose tennék olyat.
- Tudja mit? Vigyen engem is a táborba, végezzenek velem is – néztem rá dühösen, mire elengedte a kezem. – Egyszer úgyis odakerülnék.
- Rebeka, én nem hagyom, hogy odakerüljön.
- Miért nem? Mit akar tőlem? Legyek a cselédje, vagy a szajhája? – álltam fel, Ő pedig követte a mozdulatomat.
- Nem azért védem meg, hogy aztán kihasználjam és olyat tegyek magával, amit nem akar.
- Hisz férfi! Miért pont maga nem használná ki a helyzetet? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Látja? Maga is csak olyan, mint a többi.
- Rebeka – suttogta a nevemet.
- Gyerünk, csinálja! – kezdtem el vetkőzni.
- Mit csinál? – kérdezte döbbenten.
- Maga szerint minek látszik? – tudakoltam, közben épp felsőmet vettem le, így felfedtem kebleimet.
- Rebeka, öltözzön vissza! – fordította el tekintetét, közben levette magáról a kabátját és felém nyújtotta.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdeztem.
- Kérem – indult el felém, majd eltakarta a dzsekijével a felsőtestemet. – Tudom, hogy szörnyen érintették az előbb hallottak, de kérem, ne legyen közönséges. Maga nem ilyen – nézett a szemembe, a könnyeim pedig eleredtek; átölelt, és védelmező karjai közt zokogtam tovább.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt az édesanyám és a húgom, de legbelül tudtam, igaz, ami mondott Klein.


Órákon át sírtam, de Robert egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibőgjem magam.
Próbált megnyugtatni, rávenni az alvásra, de nem ment neki, így csak engedte, hogy könnyeimmel eláztassam az ingét.
Újra és újra magamba szívtam az illatát és úgy tűnt, hogy kezdek megnyugodni, de amint felállt mellőlem, ismét előtört belőlem a sírás.
Nem hagyhatott magamra egy percre sem. Ezért szégyelltem is magam, mert neki feladata volt és nem akartam, hogy lebukjon, így megpróbáltam elengedni Őt.

Épp lépett volna ki az ajtón, mikor odaszaladtam hozzá és átöleltem, mert éreztem, hogy hamarosan újból sírni kezdek. Ő megsimogatta a hajam, majd egy puszit adott a fejemre és távozott.
Lerogytam a földre és ott zokogtam tovább.


Már nem rázott a sírás, csak időnként jött rám, de az hamar elmúlt. Az ágyamon ültem és bámultam ki a fejemből; egyszerűn nem bírtam felfogni, hogy elmentek… hogy egyedül maradtam.
Akaratom ellenére is elképzeltem az egész vonatszerencsétlenséget.
A mozdony egyenletes sebességgel halad a síneken, a vagonok tele vannak a magamfajtával, és rettegnek, hogy mi lesz, ha Auschwitzba érnek. Vajon mit tesznek a gyerekeikkel és velük?
Valószínűleg erre gondolhattak, mert nekem is ezek járnának a fejemben.
A családom… Miért? Miért vette el tőlem Isten Őket? Mit ártottam Neki, amiért ezzel büntet?
Nekem kellett volna a vonaton utaznom, nem pedig nekik… Ha aznap nem mentem volna el hazulról, akkor lehet, hogy hamarabb észreveszem a katonákat, s ki tudom Őket menekíteni a házból.
Az én hibám… Én tehetek róla… Miattam haltak meg.
Az édesanyám, aki nagyon beteg volt, és a húgom, aki meg sem érte a tizenegy évet, már eltávozott erről a világról… Erről a borzalmasan gonosz földről. Most már együtt vannak édesapámmal, de én… én még itt vagyok, teljesen egyedül… magányosan.


Ekkor nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, hogy ki az, mert meg akartam halni és azt kívántam, bár Klein egyik katonája lenne az és vinne el magával a halálba. Örültem volna neki, mert akkor én is a családommal lehetnék.
Mikor mégis felnéztem valóban egy katona állt előttem, de nem az, akire számítottam… Egy átlagos tiszt helyett egy jóképű parancsnok sétált be rajta, aki közelebb jött hozzám, majd leült mellém.
Nem néztem Rá, csak meredtem magam elé és egy pontot bámultam, amit pár órával azelőtt néztem ki, mielőtt megérkezett volna.
Egy kósza tincset söpört ki az arcomból, de szinte meg sem éreztem, ahogy azt sem, mikor megfogta a kezem.
Felállt mellőlem, majd eltűnt a látó körömből, én pedig újra a gondolataimba merültem.


Meg kell halnom. Elmegyek innen és feladom magam, vagy addig győzködöm Kleint, amíg be nem adja a derekát, s el nem visz a táborba. A társai bizonyára örülnének nekem, mert lenne még egy ember, akivel végezhetnek.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de ekkor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
A szemem sarkából megláttam egy tányért, amin egy kis szelet vajas kenyér volt, majd észrevettem Kleint is, aki a kezében egy bögre, gőzölgő teát tartott.
Egyáltalán nem kívántam az ételt sem az innivalót. Véget akartam vetni az életemnek.
- Rebeka, ezt magának készítettem… bizonyára éhes – tolta közelebb a tányért, de én meg sem mozdultam.
- Tudom, milyen lehet most magának és azt is, hogy dühös rám, s többé szóba sem akar állni velem. Megbántam azt, amit tettem és belátom, hogy… - de nem fejezte be a mondatot, mert ránéztem.
- Nem… maga nem tudja, hogy mit érzek most – a hangom rekedtes volt. Nem ittam egy korty vizet sem, mióta megtudtam, hogy… - Megölte Őket! - mondtam dühtől izzó szemekkel, pedig nem Rá voltam mérges, hanem magamra. Részben Ő tehetett arról, hogy a családom eltávozott, de én voltam a hibás, amiért magukra hagytam.
- Menjen innen! Soha többé nem akarom látni! – emeltem meg a hangom, de utána fájni kezdett a torkom, így köhécselni kezdtem.
Ő felém nyúlt, ám amint megérintette a kezemet, én elhúztam az enyémeket, és felálltam az ágyról, majd leültem a ház egyik legtávolabb eső zugába s felhúztam a térdeimet, a fejemet pedig rájuk hajtottam. A könnyeim utat törtek maguknak és hiába próbáltam megálljt parancsolni nekik, ők megállíthatatlanul záporoztak.
Fájt. Nem volt elég a háború, még el is vesztettem a szeretteimet és megbántottam azt az embert, aki egész végig mellettem volt.

**

Egy hét telt el, mióta megtudtam, hogy nincsenek többé, de még mindig keservesen zokogtam, amikor rájuk gondoltam.
Még mindig abban a sarokban ültem, ahova Klein elől „menekültem”.
Egy héttel ezelőtt minden nap reménykedtem, hogy valahol, valamikor újra találkozhatok velük, de mostmár ez a reményem szertefoszlott.

Kleinnel nem álltam szóba és öt méternél közelebb nem jött hozzám. Még egy határvonalat is húzott, hogy tudja, meddig jöhet el. Mindig oda tette le az ételt és az italt, amit nekem készített, de én sosem ettem meg csak ittam. Rájöttem, a családom nem akarná, hogy végezzek magammal, hiába volt is ez a leghőbb kívánságom.
Minden nap elment és később jött haza, mint szokott. Úgy láttam, hogy nem akart velem sok időt tölteni, ahogy meg is mondtam neki egy héttel ezelőtt.
Még mindig visszhangzottak a fejemben a saját szavaim.
Megölte Őket! Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ennek ellenére is foglalkozott velem, pedig meg sem érdemeltem a kedvességét.
Ő nem tudott arról, hogy minden éjjel leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Hiányzott a közelsége, s úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, ha mellette lehetek, de egyet nem tudtam kiverni a fejemből. Azt az egy dolgot, amit még aznap éjjel mondott nekem, mikor a sarokban ültem.
- Igen, én tehetek arról, ami történt, mert azt szerettem volna, ha legalább maga megmenekül a haláltól.
Nem értettem, csak egyet tudtam… azt akarta, hogy életben maradjak. Sokszor eszembe jutott, hogy talán azért, mert arra a dologra kellek Neki, de mikor kiborultam nem tett semmit, pedig önként felkínáltam magam.


Ismét a nap fényére keltem és Klein épp akkor vette fel magára a kabátját. Lenéztem a földre, ahol megláttam a szokásos vajas kenyerem és pohár vizem.
Az igazság az volt, hogy mindig beleharaptam a kenyérbe, de alig bírtam lenyelni, így inkább csak vizet ittam, emiatt le is fogytam.
Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen…