Melody Pályázata!

Újra itt vagyok!
Most Melody Pályázatára hívnám fel a figyelmeteket, ami Vasárnap éjfélkor zárult le.
Pontosan egy hetet kapott a szavazásra, mert csak május 16-án fog kiderülni, hogy ki lett a győztes.
Ha van egy kis időtök, akkor látogassatok el az oldalra, ahol más-más szerzők(a legtöbbet, szerintem ismeritek) írásait, vagyis pályázati történetét olvashatjátok el. Amelyik a legjobban tetszett, arra le adhatjátok a szavazatotokat.
Személy szerint már mindegyiket olvastam, és le is adtam a szavazatomat. :)
Ha van időtök, akkor lesetekbe az oldalra. :)

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Blogajánlás!

Sziasztok!

Mit, ahogy azt a cím is mutatja, blogajánlás. :)
A Blog címe:
Kék Hold

A történet leírása:

Egy lányról szól, aki különleges képességeivel és rejtélyes múltjával meghódítja egy kóbor, gyötrődő, magányos vámpír szívét.

A történet rögtön a lényeg kellős-közepébe tereli az olvasót. Sok kérdés és sötét rejtély vár rád. Fedezd fel te is ezt a különleges és elbűvölő világot. Éld át Kaméliával az első szerelmet. Ragadd ki magad a sötét egyhangúságból, és menny a vámpírokkal éjjelente a temetőbe portyázni.

De vigyázz, nehogy frászt kapj!

Én személy szerint, imádom ezt a blogot. Ajánlom Nektek, érdemes elolvasni :)
Puszi

11. fejezet

Köszönöm a kommentárokat lányok. :) Remélem ez is tetszeni fog nektek, és kapok érte sok-sok kommentárt. :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész.
Puszi

Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen.
Megpróbáltam felállni, de ahhoz túl gyenge voltam, így megszólaltam.
- Klein! – A hangom rekedtes volt, és csak suttogásra futotta, ezért úgy döntöttem, hogy elkúszok a bejáratig.
- Klein, várjon! – mondtam, miközben előre haladtam, de ezt sem hallotta meg.
Nagyon lassan jutottam csak előre, Robert pedig már réges-rég kint volt a házból, de nem adtam fel. Ha kell, négykézláb megyek utána, hogy beszélni tudjak Vele.

Amint elértem a bejárathoz, feltápászkodtam a földről, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem a napfénybe. Hirtelen túlságosan ragyogónak éreztem a napot, így hunyorogva indultam el Robert után, aki úgy eltűnt, mint a kámfor.
Utol kell érnem, utol kell érnem! - mondogattam magamban, miközben egyik lábamat a másik után raktam.
Futnom kellett volna, hogy még beszélni tudjak Vele, de azt nem tudtam, így gyorsabbra vettem a tempót, és bevetettem magam az erdőbe.
Minden erőmet összeszedve szaladtam, s tekintetemmel Robertet kerestem, de nem láttam sehol sem.


Már kezdtem fáradni, de nem érdekelt, csak folytattam az utamat, amíg el nem estem egy fa kiálló gyökerében, és hasra nem vágódtam.
Felhorzsoltam a térdem, és kapkodtam a levegőt, mégis folytatni akartam a katonám keresését, ám hiába próbáltam felállni, nem ment. Minden erőm elszállt, én pedig kimerülten hanyatlottam a porba, majd lehunytam a szemem, és nagyokat lélegeztem.
Ismét az a mondat jutott eszembe, amit egy héttel ezelőtt mondtam neki.
Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ostoba voltam, mikor azokat mondtam neki, mert nem érdemelte meg, hisz már számtalanszor megvédett, ráadásul befogadott az otthonába is. Nem lehetek elég hálás neki, bár… miatta halt meg a családom, vagyis… őmiatta is.
Már megint ide lyukadtam ki, pedig úgy döntöttem, hogy túllépek ezen, de eddig még nem sikerült, hiába próbálkoztam.

Valahogy mindig Robertre gondolok, de nem tudom miért. Az rendben van, hogy egy német katona, és talán veszélybe vagyok mellette, mégis... mégis, mikor lehunyom a szemem, megjelenik előttem az arca. A mindig ápolt haja, a gyönyörű kékeszöld szemei és a mosolya, amit oly ritkán látok, de megmaradt bennem.
Emlékszem, mikor elbújtam az emberei elől, és mikor feltűnt a helyszínen, tetőtől-talpig végigfuttattam szemem a testén.
Mindig vele akarok lenni, és szeretem, ha a közelemben van, nem pedig valahol, ahol hozzám hasonlókat ejt foglyul.


Nem tudom, hogy mióta fekhettem a földön, de nem is érdekelt; fáztam, mégse tettem ellene semmit sem. Ekkor léptek zaját hallottam meg a fejem irányából.
Nem mozdultam meg, halottnak tettettem magam, és a szememet sem nyitottam ki, akármennyire is kíváncsi voltam az érkezőre. Fáradt voltam, s talán még aludtam is egy kicsit, de ebben a pillanatban ez nem számított.
Sok szituáció fordult meg a fejemben, de mindegyikben benne volt Klein, amint magához ölel. Tényleg furcsa gondolataim voltak Vele kapcsolatban, ám most nem ezzel foglalkoztam.
Ekkor ez a valaki mellém ért, rajtam pedig eluralkodott a félelem, és vártam az erős kart, ami felráncigál a földről, de nem ez történt. Helyette ölbe vett az idegen, majd elindult velem – azt nem tudtam, hogy merre -, de a ruhája illata ismerős volt, és megnyugtató.
Ő volt az.
Bár nem nyitottam ki a szemem, tudtam, hogy hazavisz, mert hiába bántottam meg, Ő akkor is megvéd és vigyáz rám.


Mikor megérkeztünk – nem tudom, hogy, de - kinyitotta az ajtót, majd, mikor beléptünk a házba, megcsapott a kellemes meleg, s már koránt sem fáztam annyira, mint kint.
Lefektetett az egyik ágyra, majd betakart, de engem még mindig rázott a hideg.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, és nagy meglepetésemre sikerült, így láthattam, ahogy leveszi magáról a kabátot, majd leteszi az ágyára.
Éhes voltam, a torkomat pedig száraznak éreztem, de megkíséreltem a beszédet, hátha meghallja.
- Robert – suttogtam, mert ennél többre nem jutottam. Ő felém fordult, majd mindent félbe hagyott, és közelebb jött hozzám.
- Rebeka, jól van? – kérdezte, és szemeiben aggódást véltem felfedezni. Kérdésére válaszul csak bólintottam. – Miért ment ki? – simogatta meg az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Beszélni szerettem volna Önnel, de nem hallotta, mikor megszólítottam itthon.
- Mikor? – kérdezte.
- Mielőtt elment volna, de mivel nem várt meg, így kénytelen voltam maga után menni – mondtam rekedtes hangon, bár alig volt erőm hozzá.
- Majd később beszélgetünk, de most egyen és igyon valamit – állt fel mellőlem, miközben ezeket mondta, majd visszaült az ágyra, kezében a tányérral, amin még mindig rajta volt az az egy szelet kenyér, amit nem ettem meg reggel.
- Tessék – nyújtotta felém, de én elfordítottam a fejem. – Ennie kell valamit.
- Nem tudok enni – néztem el oldalra.
- Akkor legalább igyon, kérem. – Elvettem a poharat a kezéből, majd kortyoltam egyet… kettőt… hármat, majd megittam az összeset. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfogyott a vizem, mert még mindig szomjas voltam. Klein bizonyára észrevette ezt, mert nyomban felpattant az ágyról, majd egy kancsó vízzel tért vissza. Töltött nekem, én pedig szinte egyhuzamban megittam az egészet.

Vagy öt pohár után már úgy éreztem, hogy nem vagyok szomjas, de enni még mindig nem voltam hajlandó.
Még mindig fáztam, így összegömbölyödtem a takaró alatt, és nyakig betakaróztam, majd Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult.
Zavarba jöttem, így elkaptam a tekintetemet, de még láttam, ahogy elmosolyodik, ezért újra ráemeltem a tekintetemet.
Ezen meglepődött, hisz nem értette, hogy hirtelen miért néztem rá.
- Valami baj van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Csak… olyan ritkán mosolyog.
- Háború van, nincs miért mosolyognom – felelte. – Most aludjon, pihennie kell! – mondta, majd felállt, és megpuszilta a homlokom.
Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, mert azt szerettem volna, ha velem marad, és nem megy sehová.
Gyorsan kellett döntenem, így megszólaltam.
- Velem aludna? – kérdeztem, mire meglepetten nézett rám. Zavarba jöttem, így hol Rá, hol a padlóra fordítottam a tekintetemet. Mindig megnyugodtam a közelében, és emlékszem, hogy milyen meleg volt a teste, mikor elsőnek egymás mellett aludtunk. – Kérem – néztem rá könyörgő szemekkel.
Látszott rajta, hogy gondolkozik a válaszon, de nem tudta eldönteni, hogy helyes lenne-e, ha velem töltené az éjszakát. Az igazat megvallva, mindennél jobban vágytam a közelségére, és meg akartam érinteni. Úgy éreztem, hogy Ő más, mint a többiek, és valóban így is volt. Senki sem féltett még ennyire, mint Klein, vagyis… talán még az édesapám, de rájött, hogy meg tudom magam védeni.
- Rebeka – guggolt le mellém, majd a szemembe nézett. – Maga… - De nem hagytam, hogy befejezze.
- Megnyugodnék tőle… Tudja, maga az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, és kérem, ne értsen félre. Tudom, hogy csak a lakótársa vagyok, nem kell semmit sem mondania. Nem köteleztem semmire sem, csupán megkértem - mosolyodtam el, majd nagy levegőt vettem, és kifújtam.
- Biztos benne, hogy ezt akarja? Mert nem szeretném, ha…
- Biztos – emeltem rá tekintetemet, miközben a szemébe nézve határozottan, mondtam ki ezt a szót.
- Értem. – Csak ennyit mondott, én pedig arrébb húzódtam, hogy mellém tudjon feküdni. – Koszos vagyok – mondta, miközben levette az ingét, ami alatt egy fehér atléta volt, és befeküdt az ágyba.
- Nem koszosabb, mint én – mosolyodtam el. Szerintem, egyáltalán nem piszkos – gondoltam, majd néztem, ahogy leteszi fejét a párnára és magára húzza a takarót.
Amikor lefeküdt mellém, a szívverésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repdesne a hasamban. Még sosem éreztem ilyet azelőtt, ezért nem tudtam, hogy mi lehet velem.
Most is a kedvemben jár, én pedig olyan goromba voltam vele az elmúlt egy hétben - gondoltam, majd kérdések ezrei jutottak az eszembe.
- Miért hozott nekem könyvet, mikor a fogja voltam? Egy túszt nem szoktak kényeztetni, Ő mégis ezt tette. Miért védett meg mindig? Miért álmodtam azt, hogy meghalt, és, miért rohantam hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e? Egyáltalán, miért aggódom érte? Miért vágyok a karjaiba, mikor az ellenségem? - tettem fel magamnak a kérdéseket, de választ nem találtam rájuk. Túl sok volt a "Miért?", és túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Jobb, ha most alszik, mert bizonyára kimerült és fáradt – hallottam meg a hangját. Felé fordultam, és bólintottam, de mielőtt elaludtam volna, egyet mindenképp meg kellett, hogy tegyek.
- Bocsásson meg – néztem kékeszöld szemeibe. – Bocsásson meg… – ismételtem meg az előző mondatomat, majd folytattam. -... Nem szabadott volna úgy viselkednem magával, mikor Ön mindig megvédett és segített nekem.
- Nem haragszom magára, ez természetes reakció volt Öntől, hisz elveszítette a családját… miattam.
- Kérem, Robert, ne mondjon ilyeneket, mert erről én tehetek. Ha velük maradtam volna, mindez nem történik meg, de e helyett a városban tartózkodtam.
- De akkor magát is elhurcolták volna az embereim. – Bólintottam.
- Miért mentett meg? – kérdeztem, hogy legalább az egyik megválaszolatlan kérdésemre választ kaphassak. Nem felelt rögtön; átgondolta a válaszát, mielőtt megszólalt volna.
- Mert – itt szünetet tartott - van magában valami. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi, de úgy éreztem, meg kell, védjem… Élnie kell. – Rám nézett - mivel eddig a plafont bámulta -, én pedig álltam a tekintetét. – Most aludjon!


Ő már rég az igazak álmát aludta, miközben én még mindig ébren voltam, és a mennyezetet bámultam. Egyszerűen nem jött álom a szememre, s többször eszembe jutott, hogy hozzábújok, hátha hamarabb elalszok.
Vajon mit hinne, és hogyan reagálna reggel? – tettem fel magamnak a kérdést.
Elég sokat morfondíroztam rajta, és végül döntöttem.
Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem Őt, majd lehunytam a szemem, s magamba szívtam nyugalmat árasztó illatát.
Egyáltalán nem volt koszos, sem büdös, sőt, az illat, ami áradt belőle, jobban vonzott, mint a gyöngyvirágé.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette átkarolt, és magához ölelt úgy, mint legutóbb, nekem pedig boldog mosoly futott az arcomra.


Másnap reggel egyszerre keltünk fel, és egy pillanatig észre sem vettük, hogy összeölelkezve fekszünk az ágyon, de amint megéreztük magunkon a másik karját, szétrebbentünk.
Mindketten zavarba jöttünk, de elsőnek Ő szólalt meg.
- Jól aludt? – kérdezte, miközben szemével az enyémeket kereste.
- I-Igen, remekül - mondtam, és éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér. – Na, és Ön, azon kívül, hogy… magán aludtam? Nem volt kényelmetlen? – tudakoltam, közben az ujjaimmal játszottam.
- Igen, és nem volt kényelmetlen – mosolyodott el. Még magam sem tudtam, hogy miért beszélgettünk erről, de legalább hallhattam a hangját.
Csak néztük egymást, és szavak nélkül társalogtunk, mégis úgy éreztem, hogy ez több, egyszerű beszélgetésnél. Valamit közölni szerettünk volna a másikkal, de nem tudtuk hogyan tegyük.
- Éhes? - törte meg a csendet.
- Igen, most már az vagyok – bólintottam, és bizonyítékul megkordult a gyomrom. Ő csak elmosolyodott, majd felkelt az ágyból, és elindult, hogy elkészítse a szokásos vajas kenyeremet.


Megvárta, amíg megettem az utolsó falaltot is, és csak utána kezdett készülődni. Megittam azt az egy pohár vizet, amit elém rakott, miközben megreggeliztem, majd tekintetemet rá fordítottam.
Ekkor vettem csak észre, hogy milyen kidolgozott teste is van Kleinnek. Nem túl izmos, de nem is gebe, pont a kettő közt volt, ami nagyon imponált nekem. Végigfuttattam szememet a karjain és a felső testén, legalábbis addig, amíg magára nem vette az ingét, majd a kabátját.
Sosem bámultam meg a férfiakat, de most mégis megtettem, és hiába próbáltam elfordítani a tekintetemet, nem ment. Nem csak a teste, de a szemei is magával ragadtak, amint rám pillantott, mikor észrevette, hogy bámulom.
- Köszönöm. – Végül csak ennyit mondtam egy kis csend után.
- Szívesen – mosolyodott el, mire én is így tettem. – Rebeka – jött közelebb hozzám, mire a szívem őrült gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomban. – Kérem, hallgasson rám! Akármi is történjék, maradjon bent a házban! Ne menjen ki, még akkor sem, ha úgy támad kedve, mert baja eshet, amit nem szeretnék. Megígéri, hogy itt marad? – kérdezte, de szinte meg sem hallottam a kérdést, annyira elvesztem kékeszöld szemeiben, ami a tengert juttatta eszembe, mikor a nap megcsillogtatja a felszínét.
- Megígéri? – ismételte meg az előbbi kérdését, mivel nem válaszoltam.
- Igen, megígérem – bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondta, majd arcomra tette az egyik kezét, és megpuszilta a homlokom, aztán távozott.
Egyfolytában az előbbi jelenetre gondoltam, és arra, milyen jó volt este, mikor átölelt. Lassan kezdett világossá válni, miért érzem azt a valamit, ami a hatalmába kerít, valahányszor kékeszöld szemeibe nézek. Sok időbe telt, míg rájöttem…
Beleszerettem az ellenségbe…

Love Books

A játék menete:

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.
2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet
3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

1. Kis csaj
2.
Vámpírakadémia: Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel[Dimitrij, Rose, oktatója, akibe halálosan beleszeret a lány] és fenyegetésekkel kell megbirkóznia, de mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Dermesztő ölelés:Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg.

Az eperszedő:Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga...

Az utolsót még nem olvastam, de érdekesnek bizonyul. Egyik barátnőm azt fogja kapni:D
Az első kettő szenzációs:D:D:D Én imádom<3


3.
Ritusom
Đóri
Mendyra

10. fejezet

Köszönöm a kommentárokat mindenkinek:)
Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jól esne, ha kapnék pár véleményt :)
puszi


Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az. Nem szólaltam meg, csak vártam… vártam, hogy kimondja azt a dolgot, ami mindent tönkretesz bennem.
Legbelül még reménykedtem, hogy nincs igazam, de mikor szomorúan rám nézett, minden bizakodásom szertefoszlott.
- Mondja azt… Mondja azt, hogy nem a családomról van szó – remegett meg a hangom, miközben reménykedve bámultam Őt.
- Sajnálom, Rebeka – tette kezét az enyémekre, majd finoman megszorította.
- Nem – suttogtam, közben a fejemet ráztam. – Nem! – pattantam fel az ágyról, majd hátrálni kezdtem s könnyek gyűltek a szemembe.
- Rebeka - állt elém, majd megfogta a kezemet és leültetett az ágyra, aztán leguggolt s folytatta. - A vonat, amelyikkel Auschwitzba szállították őket és más... zsidókat... kisiklott. Csak tíz ember élte túl, de ők is komoly sérüléseket szereztek, viszont a családja nem volt köztük. Sajnálom.
- Hazudik – szűrtem a fogaim közt. – El akarja hitetni velem ezt a szörnyűséget, hogy fájdalmat okozzon nekem.
- Sose tennék olyat.
- Tudja mit? Vigyen engem is a táborba, végezzenek velem is – néztem rá dühösen, mire elengedte a kezem. – Egyszer úgyis odakerülnék.
- Rebeka, én nem hagyom, hogy odakerüljön.
- Miért nem? Mit akar tőlem? Legyek a cselédje, vagy a szajhája? – álltam fel, Ő pedig követte a mozdulatomat.
- Nem azért védem meg, hogy aztán kihasználjam és olyat tegyek magával, amit nem akar.
- Hisz férfi! Miért pont maga nem használná ki a helyzetet? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Látja? Maga is csak olyan, mint a többi.
- Rebeka – suttogta a nevemet.
- Gyerünk, csinálja! – kezdtem el vetkőzni.
- Mit csinál? – kérdezte döbbenten.
- Maga szerint minek látszik? – tudakoltam, közben épp felsőmet vettem le, így felfedtem kebleimet.
- Rebeka, öltözzön vissza! – fordította el tekintetét, közben levette magáról a kabátját és felém nyújtotta.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdeztem.
- Kérem – indult el felém, majd eltakarta a dzsekijével a felsőtestemet. – Tudom, hogy szörnyen érintették az előbb hallottak, de kérem, ne legyen közönséges. Maga nem ilyen – nézett a szemembe, a könnyeim pedig eleredtek; átölelt, és védelmező karjai közt zokogtam tovább.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt az édesanyám és a húgom, de legbelül tudtam, igaz, ami mondott Klein.


Órákon át sírtam, de Robert egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibőgjem magam.
Próbált megnyugtatni, rávenni az alvásra, de nem ment neki, így csak engedte, hogy könnyeimmel eláztassam az ingét.
Újra és újra magamba szívtam az illatát és úgy tűnt, hogy kezdek megnyugodni, de amint felállt mellőlem, ismét előtört belőlem a sírás.
Nem hagyhatott magamra egy percre sem. Ezért szégyelltem is magam, mert neki feladata volt és nem akartam, hogy lebukjon, így megpróbáltam elengedni Őt.

Épp lépett volna ki az ajtón, mikor odaszaladtam hozzá és átöleltem, mert éreztem, hogy hamarosan újból sírni kezdek. Ő megsimogatta a hajam, majd egy puszit adott a fejemre és távozott.
Lerogytam a földre és ott zokogtam tovább.


Már nem rázott a sírás, csak időnként jött rám, de az hamar elmúlt. Az ágyamon ültem és bámultam ki a fejemből; egyszerűn nem bírtam felfogni, hogy elmentek… hogy egyedül maradtam.
Akaratom ellenére is elképzeltem az egész vonatszerencsétlenséget.
A mozdony egyenletes sebességgel halad a síneken, a vagonok tele vannak a magamfajtával, és rettegnek, hogy mi lesz, ha Auschwitzba érnek. Vajon mit tesznek a gyerekeikkel és velük?
Valószínűleg erre gondolhattak, mert nekem is ezek járnának a fejemben.
A családom… Miért? Miért vette el tőlem Isten Őket? Mit ártottam Neki, amiért ezzel büntet?
Nekem kellett volna a vonaton utaznom, nem pedig nekik… Ha aznap nem mentem volna el hazulról, akkor lehet, hogy hamarabb észreveszem a katonákat, s ki tudom Őket menekíteni a házból.
Az én hibám… Én tehetek róla… Miattam haltak meg.
Az édesanyám, aki nagyon beteg volt, és a húgom, aki meg sem érte a tizenegy évet, már eltávozott erről a világról… Erről a borzalmasan gonosz földről. Most már együtt vannak édesapámmal, de én… én még itt vagyok, teljesen egyedül… magányosan.


Ekkor nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, hogy ki az, mert meg akartam halni és azt kívántam, bár Klein egyik katonája lenne az és vinne el magával a halálba. Örültem volna neki, mert akkor én is a családommal lehetnék.
Mikor mégis felnéztem valóban egy katona állt előttem, de nem az, akire számítottam… Egy átlagos tiszt helyett egy jóképű parancsnok sétált be rajta, aki közelebb jött hozzám, majd leült mellém.
Nem néztem Rá, csak meredtem magam elé és egy pontot bámultam, amit pár órával azelőtt néztem ki, mielőtt megérkezett volna.
Egy kósza tincset söpört ki az arcomból, de szinte meg sem éreztem, ahogy azt sem, mikor megfogta a kezem.
Felállt mellőlem, majd eltűnt a látó körömből, én pedig újra a gondolataimba merültem.


Meg kell halnom. Elmegyek innen és feladom magam, vagy addig győzködöm Kleint, amíg be nem adja a derekát, s el nem visz a táborba. A társai bizonyára örülnének nekem, mert lenne még egy ember, akivel végezhetnek.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de ekkor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
A szemem sarkából megláttam egy tányért, amin egy kis szelet vajas kenyér volt, majd észrevettem Kleint is, aki a kezében egy bögre, gőzölgő teát tartott.
Egyáltalán nem kívántam az ételt sem az innivalót. Véget akartam vetni az életemnek.
- Rebeka, ezt magának készítettem… bizonyára éhes – tolta közelebb a tányért, de én meg sem mozdultam.
- Tudom, milyen lehet most magának és azt is, hogy dühös rám, s többé szóba sem akar állni velem. Megbántam azt, amit tettem és belátom, hogy… - de nem fejezte be a mondatot, mert ránéztem.
- Nem… maga nem tudja, hogy mit érzek most – a hangom rekedtes volt. Nem ittam egy korty vizet sem, mióta megtudtam, hogy… - Megölte Őket! - mondtam dühtől izzó szemekkel, pedig nem Rá voltam mérges, hanem magamra. Részben Ő tehetett arról, hogy a családom eltávozott, de én voltam a hibás, amiért magukra hagytam.
- Menjen innen! Soha többé nem akarom látni! – emeltem meg a hangom, de utána fájni kezdett a torkom, így köhécselni kezdtem.
Ő felém nyúlt, ám amint megérintette a kezemet, én elhúztam az enyémeket, és felálltam az ágyról, majd leültem a ház egyik legtávolabb eső zugába s felhúztam a térdeimet, a fejemet pedig rájuk hajtottam. A könnyeim utat törtek maguknak és hiába próbáltam megálljt parancsolni nekik, ők megállíthatatlanul záporoztak.
Fájt. Nem volt elég a háború, még el is vesztettem a szeretteimet és megbántottam azt az embert, aki egész végig mellettem volt.

**

Egy hét telt el, mióta megtudtam, hogy nincsenek többé, de még mindig keservesen zokogtam, amikor rájuk gondoltam.
Még mindig abban a sarokban ültem, ahova Klein elől „menekültem”.
Egy héttel ezelőtt minden nap reménykedtem, hogy valahol, valamikor újra találkozhatok velük, de mostmár ez a reményem szertefoszlott.

Kleinnel nem álltam szóba és öt méternél közelebb nem jött hozzám. Még egy határvonalat is húzott, hogy tudja, meddig jöhet el. Mindig oda tette le az ételt és az italt, amit nekem készített, de én sosem ettem meg csak ittam. Rájöttem, a családom nem akarná, hogy végezzek magammal, hiába volt is ez a leghőbb kívánságom.
Minden nap elment és később jött haza, mint szokott. Úgy láttam, hogy nem akart velem sok időt tölteni, ahogy meg is mondtam neki egy héttel ezelőtt.
Még mindig visszhangzottak a fejemben a saját szavaim.
Megölte Őket! Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ennek ellenére is foglalkozott velem, pedig meg sem érdemeltem a kedvességét.
Ő nem tudott arról, hogy minden éjjel leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Hiányzott a közelsége, s úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, ha mellette lehetek, de egyet nem tudtam kiverni a fejemből. Azt az egy dolgot, amit még aznap éjjel mondott nekem, mikor a sarokban ültem.
- Igen, én tehetek arról, ami történt, mert azt szerettem volna, ha legalább maga megmenekül a haláltól.
Nem értettem, csak egyet tudtam… azt akarta, hogy életben maradjak. Sokszor eszembe jutott, hogy talán azért, mert arra a dologra kellek Neki, de mikor kiborultam nem tett semmit, pedig önként felkínáltam magam.


Ismét a nap fényére keltem és Klein épp akkor vette fel magára a kabátját. Lenéztem a földre, ahol megláttam a szokásos vajas kenyerem és pohár vizem.
Az igazság az volt, hogy mindig beleharaptam a kenyérbe, de alig bírtam lenyelni, így inkább csak vizet ittam, emiatt le is fogytam.
Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen…

Diamond Blogger!

0. Megköszönöd akitől kaptad, és belinkeled :D
1. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
2. Értesíted őket az ajándékról =)
3. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
4. Pár mondatban bemutatkozol a nagy világnak =)

Köszönöm szépen Ninci!:)
http://www.tuni-stories.blogspot.com/


Azért szeretek másoknak írni, mert...

szeretem a visszajelzésekben azt olvasni, hogy igenis tetszik nekik az, amit írok és ez boldoggá tesz, hogy örömöt szerzek, valahányszor friss részt hozok nekik:)

Bemutatkoznék[bár már megtörtént:)]:

Nevem: Hegedűs Ágnes (Gicus, Ági)
Korom: 16
Lakhelyem: Nyíregyháza
Születési helyem: Nyíregyháza

- Szeretek írni, olvasni, zenét hallgatni, beszélgetni a barátnőimmel és hülyülni. :P
- Nem szeretek kíváncsiskodni, de nem tudok elleni mit tenni :S
- Szeretnék színésznő lenni, de mintha ez kezdene eltávolodni tőlem és inkább az írás felé hajlok, ami szintén jó. Azt hiszem.


Nekik küldöm :D (L)

1. Nilla
http://millicentalston.blogspot.com/
http://valoszinutlen.blogspot.com/
2. Zsúú
http://warofthedarkangel.blogspot.com/
3. Holdfény
http://trigenillasmiracle.blogol.hu/
4. Cinti
http://cassieharrison.freeblog.hu/
5. Delirium
http://delirium-2.blogspot.com/
6. Candy
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/
7. Kacey
http://cullenesafeherfarkas.blogspot.com/
8. Ritush
http://egyalomvolt.blogspot.com/
9. Twilight Girl
http://ketkulonbozovilag.blogspot.com/
10.Somegirl
http://weloveyourpattz.blogspot.com/

Blogger Díj!

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat

1) Elfogadtam
2) Megtörtént
3) Ez is megtörtént
4)

1. Nilla
http://millicentalston.blogspot.com/
http://valoszinutlen.blogspot.com/
2. Zsúú
http://warofthedarkangel.blogspot.com/
3. Holdfény
http://trigenillasmiracle.blogol.hu/
4. Cinti
http://cassieharrison.freeblog.hu/
5. Delirium
http://delirium-2.blogspot.com/
6. Candy
http://robpattinsonfiction.blogspot.com/

5)

Név: Hegedűs Ágnes
Becenév: Ági, Gicus
Lakhely, születési hely: Magyarország
Magasság: 155 cm
Névnap: január 21.
Foglalkozás: tanuló
Testvérek: 3
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: angol
Gyűjtemény: könyv, zene, film
Cipőméret: 37
Iskola: Sipkay Barna Kereskedelmi Szakközép Iskola
Osztály: Elsős
Kedvenc tantárgyak: angol, tesi, MISM, Informatika
Hobbi: írás, olvasás, zenehallgatás
Zsebpénz: nem publikus
Kívánság: Sok van :P
Álom: Hogy legyek valaki, aki sokra viszi :)
Szerencseszám: Minden páros szám
Szeretne találkozni: Robert Pattinsonnal (valaki tudja, hogy miért, de nem kell rosszra gondolni :P), és az olvasóimmal személyesen:)
Háziállatok: nincs, de szeretnék majd egy kutyust :)

6)

Ritush - tól és Evenyntől kaptam március 21-én.

9. fejezet

Sajnálom, hogy ennyit késett a rész, de most itt van és olvashatjátok:)
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez:)
Ritush: Igen, én mondtam, hogy 13 nap, de az a másiknál van:) Itt egy hónap volt:(
Remélem, tetszik majd és kapok érte sok-sok kommentárt:)
puszi

Másnap reggel kipihenten, Klein karjai közt ébredtem. Egy kicsit fáztam, így Roberthez bújtam, akinek a testéből kellemes meleg áradt.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette szorosabban magához ölelt, én pedig elmosolyodtam.
Mintha álmában is vigyázna rám – gondoltam. - Talán nem kellett volna elfogadnom az ajánlatát, mert akkor biztonságban lenne, ráadásul Ő a parancsnok és az ellenségem is. Vele kéne a legnagyobb veszélyben lennem, mégis…mégis úgy érzem, hogy mindentől megvéd, még a katonáitól is, ha kell.
Nem akartam, hogy elmenjen, mert azt szerettem volna, ha velem marad, mivel még mindig féltem. Klein olyan volt nekem, mint egy testőr, aki megvéd akár egy erős fuvallattól, vagy egy leeső falevéltől.
Napok óta Robert volt az egyetlen ember, akiben megbíztam, és… akire rábíznám akár az életemet is. Bár… azt nem tudtam volna megmondani, hogy miért, de így éreztem.
Az álmom.
Mi lett volna, ha az a valóság? Borzalmas. Hogy Klein meghaljon az emberei által, méghozzá miattam? Azt hiszem, ezt nem tudtam volna elviselni. Bár az ellenségem, mégis úgy tekint rám, mint egy barátra, vagy egy régi ismerősre.
Robert mocorogni kezdett, én pedig gyorsan becsuktam a szemem, mielőtt észrevette volna, hogy fent vagyok.
Rögtön elengedett, mikor rájött, hogy ölelget, és hátrébb húzódott, majd óvatosan kiszállt az ágyból.
Igyekezett halkan végezni a készülődést, de én mindent hallottam, még azt is, mikor megborotválkozott.
Hirtelen átfordultam a másik oldalamra, és kikukucskáltam a pilláim alól úgy, hogy Klein ne vegye észre. Kíváncsi voltam, hogy mit csinál.
Azt hiszem rossz ötlet volt meglesnem, mert épp a nadrágját húzta fel magára, a felső testét pedig semmi sem borította. Gyorsan becsuktam a szemem és próbáltam nem az előbbi jelenetre gondolni… De nem ment.
Remélem nem vette észre – gondoltam, majd nyakig betakaróztam. Ismét megpróbálkoztam elterelni a gondolataimat, de egy nem várt kép villant be.
Őt láttam… holtan.
Újra lejátszódott bennem az előző rémálmom, és ijedten ültem fel az ágyban.
Körbe néztem a házban, és Roberten akadt meg a szemem, aki épp a kabátját készült felvenni, de félúton megállt. Kérdő tekintettel meredt rám, majd belebújt a dzsekijébe és mellém sétált s leguggolt. Ránéztem, Ő pedig szólásra nyitotta a száját, de én ajkaira tettem a mutatóujjam, hogy ne szólaljon meg.
- Menjen! – utasítottam, majd visszadőltem az ágyba.
- Megvárom, míg elalszik – mondta, én pedig bólintottam, majd lehunytam a szemem. Fáradt voltam. Kimerülhettem a sok sírás, bujdosás és rémálom miatt.



Mikor felébredtem, Klein már nem volt mellettem, egyedül voltam a házban, és talán dél körül járhatott az idő.
Kikeltem az ágyból és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaim, majd a szemem megakadt az asztalon heverő papíron.
Kezembe vettem a levelet, majd olvasni kezdtem.

Rebeka!

Miután elaludt, készítettem magának egy kis ennivalót. Egye meg, biztosan már éhes.
Hadd kérjem meg valamire. Ne menjen ki, maradjon a házban, estefelé hazaérek.

Robert


Elmosolyodtam, majd összehajtottam az üzenetet és visszaraktam az asztalra. A levél mellett ott volt egy tányér, amin két vajas kenyér hevert, mellette pedig egy pohár vizet találtam.
Farkas éhes voltam így, amit találtam a tányéromon, mindet megettem.


Ragyogóan sütött a nap, kedvem támadt kimenni és elsétálni a patakomig, s ott megmártóztatnia lábaimat.
Klein „parancsát” figyelembe sem véve, elindultam az erdőbe, bár tudtam, hogy engem keresnek, nem törődtem vele.
Neki vágtam a rengetegnek és, ami utamat állta azt átléptem vagy éppenséggel átugrottam.
Jó, tudom, hogy a házban talán biztonságosabb lenne, de ott van az a fránya "TALÁN" szócska, ami nem biztost jelent. Bármikor beállíthat valamelyik katonája, és akkor Klein is bajba kerül, ráadásul miattam.


Csakhamar megérkeztem a patakocskámhoz. Leültem a partjára, majd lábaimat a vízbe lógattam. Ez megszokássá vált, és meg is nyugtatott valamelyest, mert elterelte a gondolataimat.
Mivel piszkosnak éreztem magam, úgy döntöttem, hogy megmosakszom. Körbe pásztáztam a környéket, majd vetkőzni kezdtem. Először az arcomat mostam meg, majd úgy haladtam lejjebb és lejjebb, közben imádkoztam, hogy ne járjon erre senki sem.
Mikor végeztem, gyorsan felöltöztem és ismét körül néztem, hogy nem látott-e meg valaki.
Az erdő most csendes volt, talán túl csendes is.
Sem madárfütty, sem erdei állatok hangját nem lehetett hallani.
Elindultam a pataktól a város felé, de félúton megtorpantam.
Miért akarok én a városba menni, mikor ott vagyok leginkább veszélynek kitéve? - jutott eszembe, így hát Klein háza felé vettem az irányt.


Egyszer csak hangokat hallottam meg a távolból, és egyből tudtam, hogy kik azok.
Ezek folyton az erdőben mászkálnak? - kérdeztem magamtól. - Buta Rebeka! Klein azt mondta, hogy maradj a házban, erre te kijössz a halálba. Gratulálok! - gondoltam, miközben kerestem magamnak egy búvóhelyet.

Csakhamar találtam egyet, és elbújtam oda, nehogy meglássanak, de már késő volt, ugyanis az egyik megszólalt, s olyan hanglejtéssel beszélt, mintha észrevett volna.
Ekkor hallottam, hogy felhúzzák a fegyvert, majd suttogni kezdtek egymásnak, miközben tudtam, már csak öt méter választ el a haláltól.

Egyre közelebb és közelebb értek hozzám, a szívem a torkomban dobogott és a félelem a hatalmába kerített. Még levegőt sem vettem s igyekeztem nem sokat mozogni, nehogy több távpontot adjak a katonáknak.
Már éreztem, hogy közel van hozzám. Kikukucskáltam egy kicsit és megláttam az egyik lábát, én pedig gyorsan visszabújtam a rejtekhelyemre.
Lehunytam a szemem és megpróbáltam egyenletesen lélegezni, de halkan, nehogy meghalljanak.
Hallottam, ahogy mindannyian sóhajtva leülnek egy kidőlt fatörzsre, hogy elfogyasszák az ebédjüket, én pedig meghúztam magam és vártam a csodát.


Nem tudom, hogy mióta lehettem ott, mikor egy ismerős hangot hallottam meg a távolból, bár nem a saját nyelvén beszélt, de így is tudtam, ki az az illető.
Ő lesz a megmentőm – gondoltam, miközben kilestem a búvóhelyemről. Valóban Klein állt a katonáival szemben, és ha jól hallottam, épp utasításokat osztogatott nekik.
Sosem mértem még végig Robertet, de most véletlenül mégis megtettem és észre sem vettem, hogy mit csinálok.
Olyan helyeken legeltettem a szemem, mint például az ajkai, a szemei, a nyaka, a teste és a tompora. Utóbbinál elvörösödve kaptam el a tekintetemet és néztem direkt másik irányba, nehogy megint azt a testrészét bámuljam.
Nem tudtam, hogy mi üthetett belém, de egyel tisztában voltam, minél hamarabb el akartam menni erről a helyről.
Ekkor mindegyik katona felállt a rönkről és elindultak arrafelé, amerről jöttek, Kleint pedig ott hagyták.

Pár perc gondolkodás után Ő is elindult, én pedig fel akartam állni, de a lábam beszorult a bokor tövébe, ugyanis oda bújtam el. Ezt meghallotta Robert is és visszafordult, majd elővette a fegyverét s elindult felém. Kétségbeesetten próbáltam kihúzni a lábam, de nem ment. Féltem a reakciójától, mert azt mondta, hogy nem mehetek ki, én pedig megszegtem a parancsát.
Már csak pár lépésnyire volt tőlem, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.
Ekkor hirtelen megjelent előttem Robert, kezében a fegyverrel és egyenesen rám szegezte, de egyben meg is lepődött.
- Rebeka, maga mit keres itt? Megírtam Önnek, hogy maradjon a házban – rakta el a pisztolyát, majd tekintete a beszorult lábamra vándorolt. Leguggolt mellém és kiszabadított a gyökerek fogságából, majd felsegített a földről.
- Sajnálom. Csak ki akartam mozdulni egy kicsit, mert olyan rossz volt egyedül lenni a házban.
- Jöjjön, hazakísérem, még mielőtt valaki meglátná magát – mondta, majd mindketten elindultunk.
- Maga mindig bajba kerül – szólalt meg kicsivel később Klein, én pedig rá emeltem a tekintetem.
- Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok magának – hajtottam le a fejem.
- Rebeka, én nem haragszom Önre, csupán féltem.
- Miért? - Nem értettem, mert semmi közöm nem volt hozzá... Nem voltam a fogja, bár a lakótársává fogadott, más kötelék nem volt köztünk. Ő katona, én pedig egy zsidó állampolgár voltam, semmi több. Ezen a kérdésen elgondolkodott, majd megszólalt.
- Mert a lakótársam és… nő.
- Nő? – húztam fel a szemöldököm. – Egy nő is képes magát megvédeni.
- De Ön látszólag képtelen rá – mondta. Ezt nem hagyhattam.
- Most is remekül elbújtam a katonái elől, maga is csak azért vett észre, mert megmozdultam – fontam össze a karomat a mellem előtt, jelezve, hogy mérges vagyok rá, bár kicsit kezdtem fázni és ki is rázott a hideg. Hirtelen hűlt le a levegő és támadt fel a szél, nekem pedig nem volt kabátom. Ekkor megéreztem a vállaimon Robert meleg kabátját. Felnéztem rá, Ő pedig elmosolyodott és egy pillanatra elvesztem kékes zöld színű szemeiben, amik most máshogy csillogtak, mint eddig. – Köszönöm – szólaltam meg nehezen, majd megszakítottam vele a szemkontaktust és tovább haladtunk.


A házba érve nyugalom árasztott el. Talán azért, mert itt nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bárhol máshol, vagy tán azért amiért velem volt Klein, aki mindentől megvédett. Nem tudtam eldönteni, de nem is igazán számított, csak az, hogy velem volt.
Először is, társaságot nyújtott számomra, másodszor pedig a testőröm volt.
Mindketten az ágyunkon ültünk; Robert a plafont fixírozta, én pedig Őt néztem, ahogy a mennyezetet bámulja. Nem tudtam, hogy miért, de a karjaiban szerettem volna lenni, az megnyugtatott valamelyest, mint amikor rémálmom volt.

Már vagy öt perce csend uralkodott közöttünk, de Klein még mindig a plafont nézte, és gondolkozhatott. Mondjuk azon, átadjon-e a katonáinak, hogy majd átszállítsanak Auschwitzba. Eszembe jutott még az, hogy talán arra gondol, megint meg kéne kötöznie.
Sosem szerettem a tudatlanságot, így hát megszólítottam.
- Min gondolkodik? – kérdeztem, miközben az ujjaimat tördeltem. Rám emelte a tekintetét, majd felállt és leült mellém.
- Magán – felelte, mire az arcomba szökött a vér, és lehajtottam a fejem.
- Sajnálom – mondtam. Ekkor megéreztem kezét az arcomon, én pedig rá néztem.
- Nem haragszom magára Rebeka, de szeretném, ha mostantól betartaná az utasításaimat, mert nem akarom, hogy bántódása essék – tűrt a fülem mögé egy rakoncátlan hajtincset.
- Rendben – suttogtam.
- Ne féljen tőlem, nem bántom – mosolygott, de aztán lehervadt az arcáról és helyét komolyság vette át. Nem értettem.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Valamit el kell mondjak Önnek, valami olyat, ami... ami fájdalmas lehet a maga számára. - Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az.

Köszönet!

KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, AKI SZAVAZOTT RÁM SZANDI PÁLYÁZATÁN.
A BARÁTNŐIMNEK IS KÖSZÖNÖM. IMÁDLAK TITEKET CSAJOK, EGYTŐL-EGYIG♥

KÖSZÖNÖM, HOGY OLVASTOK ENGEM ÉS, HOGY A KÉSÉS ELLENÉRE ELOLVASSÁTOK A RÉSZEKET. KÖSZÖNÖM A TÜRELMETEKET. IGYEKSZEM A RÉSSZEL.:)

AKI SZÁNT IDŐT AZ 1. RÉSZ JAVÍTOTT VÁLTOZATÁNAK ELOLVASÁSRA, ANNAK HÁLÁS VAGYOK, AZOKNAK MEG VÉGKÉPP, AKIK KOMMENTELIK IS.
SZERETLEK TITEKET CSAJOK!♥:D

PUSZILLAK TITEKET


U.I.: HAMAROSAN FRISS! SAJNÁLOM, HOGY MÁR EGY HÓNAPJA NEM HOZTAM BELŐLE ÚJ RÉSZT :(

Sziasztok!

Jelentkeztem egy pályázatra:D
Kukkantsátok meg, ha érdekel:D
http://eletemazalmom.blogspot.com/
Majdnem teljesen lent vagyok:) Ha tetszik, szavazzatok. :)
puszi