FONTOS BEJELENTÉS!

Sziasztok!
Probléma adódott! Egy olyan nagy probléma, hogy még én is sírásban törtem ki.:'(:@
Az összes meglévő fejezet, amit írtam (Katonás, Edward Jennys 1-2 rész) Mind már a múlté. Ugyanis miután újratették a gépet a vírusirtó, amit rátettek, szépen törölte. A Win7 pedig mikor betettem a pendrive-om(azon voltak a részek) már akkor sem engedte megnyitni a mappát, amikben voltak a fejezetek és a történetek. Pluszban a könyv, amit elkezdtem, az is odalett. Szerintem annak már kampec.
Késni fogok mindkettővel, ebben biztos vagyok. Mire mindent megszerzek... És újra elkezdem a 18. fejezetet a Lehetetlen is lehetségesből... Aztán a katonásnak is neki kell ugranom és ez mind idő lesz. Nem tudom mennyi. Igyekszem vele, de nem tudok időpontot mondani.
Sajnálom!:'(

U.I.: Annyira ki vagyok akadva, hogy azt el nem tudom mondani! :@ Olyan szinten vagyok mérges, hogy... :@ :@

Sziasztok!

Van egy bejelenteni valóm! Újratették a gépem, de Word-öt nem tettek rá, így nem tudom írni a fejezeteket. Lehet, hogy kések a részekkel. :( Szóval most csúsznak a frissek. Mindkét történetet akartam írni, de sajnos nem tudom emiatt a probléma miatt. :(
Ne haragudjatok rám!
Sajnálom!

Puszi

Gicus

14. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt a FRISS fejezet. :) Bocsánat, hogy megint későn hoztam. A kommentárokat köszönöm Henriemének, SarahB-nek, Heathernek és Kimnek. :)
Valószínű két hetente lesz fejezet úgy, mint a másik történetemnél, amit nemrégiben fejeztem be. Itt is és Facebookon is ki fogom írni, ha lesz változás vagy csúszás. :)

Megjegyzés: Egy új szereplő is felbukkant a történetben, akinek fontos szerepe lesz. :)
Jó olvasást! :)

Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…
Hirtelen megfordult, és azzal a lendülettel megragadta a karomat, és kicsavarta a kezemből a fegyveremet, ami hangos csattanással ért földet.
Meglepődtem, pedig számíthattam volna rá, hogy így lesz. Egy kiképzett katonát nem lehet csakúgy meglepni. Mit is gondoltam?

Csak néztem az ismeretlent, és vártam a legrosszabbra… de semmi nem történt. Egyszerűen csak állt előttem, és nézett, mintha életében először látott volna embert, mégis olyan erősen fogott, hogy nem tudtam kiszabadulni. A szeme kék, a haja pedig szőke volt, és ha nem szerettem volna Robertet annyira, még talán vonzónak is találtam volna. De így csak egy volt a sok férfi közül.

Hirtelen ajtócsapódást hallottunk, mire mindketten a hang felé kaptuk a fejünket. Visszanéztem a katonára, majd rátapostam a lábára, és kifutottam a szobából. Ez alatt arra gondoltam, hogy hátha találok másik fegyvert a konyhában.
Ahogy kiléptem a helyiségből, egyből beleütköztem valakibe. Azt hittem a társa lesz az, aki később ért ide, de amint felnéztem az illető arcába, megnyugodtam. Robert volt az, és kíváncsian nézett rám, majd Rá.

Nem értettem semmit. Talán csak egy csapda volt az egész, és elhitette velem Robert, hogy szeret? És miután én a tenyeréből eszem, elfog? Ennyire félreismertem volna őt? Kihasznált?
Hallottam, ahogy kilép a szobából a katona, majd megszólal. A hangjától összerezzentem Robert karjai közt.
- Parancsnok! – Ezt németül mondta ugyan, de Robert kabátjára ugyanaz volt ráírva, mint amit hallottam. Egyszer megkérdeztem tőle, mit jelent a szó a dzsekijén, ő pedig lefordította.
- Mi történt? – kérdezte felém fordulva.
- Le akart ütni – felelt a számomra még mindig ismeretlen. Tudott magyarul, de nem kis akcentussal rendelkezett. Összezavarodtam. Semmit sem értettem. Egyszer így, egyszer úgy akar beszélni? És Robert még mindig fogott, pont úgy, mint mikor először találkoztunk.
Kiszabadítottam a karomat, és csodálkoztam is, hogy ennyire könnyen elengedett, de abban a pillanatban más foglalkoztatott.
- Mi folyik itt? – kérdeztem, és két lépést hátráltam mindkettejüktől. Nem tudtam eldönteni, hogy bízzak-e Robertben vagy sem. Az érzés, ami a hatalmába kerített, rossz volt. Éreztem, hogy megint visszacsöppenek abba az időbe, mikor megismertem Őt. Gyűlöltem, amiért elfogott és nem engedett szabadon.
Robert a katona felé fordult, majd odasúgott neki valamit, mire az illető kiment a házból. Szemeit rám emelte, majd tett előre egy lépést.
- Rebeka, nyugodj meg, kérlek! – kért lágy hangon, de én még hátrább léptem.
- Mi ez az egész? Átvertél! – mondtam mérgesen. – Ki ez?
- Nem foglak bántani, és ő sem. Mindent elmagyarázok, csak nyugodj meg egy kicsit! – Olyan őszinte volt a tekintete, és hinni akartam neki, de a kint álldogáló katona mást mutatott. Mi másért lenne itt, ha nem azért, hogy megfosszon a szabadságomtól. Nem tudtam, mit kellene tennem, de dűlőre kellett jutnom, így úgy döntöttem, hogy meghallgatom. Nehezemre esett, de végül lassan rábólintottam. Helyet foglaltam a tőle legtávolabb álló széken, és csak annyit mondtam: Hallgatlak! Komolynak és határozottnak látszottam, de belül féltem. Szerettem, de egy pillanatra megingott benne a bizalmam. Úgy vélem, bárki így érzett volna a helyemben. Egy illető, akiben nehezen, de elkezdesz bízni, ráadásul bele is habarodsz, egyszer csak megjelenik valakivel, aki elől hetekig bujkáltál, s hirtelenjében úgy érzed, elárult. Megfordul a fejedben, hogy kihasználta a sebezhetőségedet, és így véghezvihette a tervét, amit jó előre eltervezett.
- Rebeka! – Robert hangja rángatott vissza a jelenbe, és ezzel megakadályozva, hogy további árulási terveket szövögessek gondolatban. Úgy gondoltam, hogy most jön az a szöveg, amit előre betanult az ilyen esetekre. Dühös voltam, és legszívesebben elmenekültem volna, de hiába lett volna minden próbálkozásom. Ketten voltak, és talán megkötözve hoztak volna vissza a házba. – Tudom, hogy most azt hiszed, nem érzek semmit irántad, és hogy csak csapda volt az egész… - kezdte, de én a szavába vágtam.
- Miért, ez nem így van? Tévedek? – kérdeztem dühösen, és úgy érezhető volt köztünk a feszültség. Robert mélyen a szemembe nézett, én pedig nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de tévedsz! – mondta nyugodt és lágy hangon. Kérdő tekintettel néztem rá, mire felállt, s közelebb jött hozzám. Mikor elért a tudatomig a mozdulata, addigra már késő volt. Robert szemei annyira magukhoz vonzották az enyéim, hogy nem vettem észre, amikor a katonám fél térdre ereszkedett előttem. Csak akkor ébredtem fel a kábulatból, mikor a kezeimet a kezébe vette. Erősen, mégis gyengéden fogta. Az eszem azt mondta, hogy: Húzd el a kezdet, és állj fel a székről! De a szívem azt diktálta, hogy hagyjam a kezeimet ott, ahol most vannak. Pihenjenek csak azokban a kezekben, amik biztonságot nyújtanak számomra. Sajnos abban a pillanatban egyáltalán nem éreztem magam biztonságban. – Figyelj rám! Az ajtónál várakozó katona a legjobb emberem, és egyben a legjobb barátom is. Azért van itt, hogy legyen valaki, akivel beszélgethetsz, mikor én nem vagyok itthon. Hogy ne legyél egyedül – mondta.
- Hogy ne legyek egyedül? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Nem vagyok egyedül, hisz itt vagy velem Te – mondtam, majd az ajtóra néztem. – Nem bízom benne.
- Akkor bízz bennem – fordította fejemet maga felé. – Hidd el, csak jót akarok neked, és azt szeretném, ha biztonságban lennél. Tudom, hogyha Vele vagy, akkor nem eshet semmi bajod. Mikor nem itthon vagyok, akkor folyton azon aggódom, hogy valami történik veled. Például itt keresnek az embereim, és itt találnak téged. Így nem tudok koncentrálni a feladatomra. – Keményen megmondta az igazságot, és teljes mértékig igaza volt. El kellett fogadnom a döntését, mert tudta, mit csinál, és hogy miért csinálja. A kezeinkre néztem, majd vissza Robertre.
- Rendben – bólintottam, ő pedig elmosolyodott. Ezek azon ritka mosolyok egyike volt, amiket úgy szerettem. Még csak egy napja voltunk együtt, mégis, az életemet is rábíztam volna. Tényleg szerelem volt az, amit iránta éreztem, és bár nem ismertem még őt annyira, de épp eleget tudtam ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondol minden egyes szót, ami elhagyja a száját. Úgy véltem, inkább neki kellett volna velem lennie.
Robert egy pillanatra ajkait az enyémekre nyomta, majd felhúzott a székből, és magához ölelt.
- Legközelebb ne kard leütni – tartott el magától, én bólintottam. – Most behívom, és ha nem rohannék ennyire, én magam mutatnám be őt, de már így is feltűnhetett bárkinek, hogy eljöttem.
- Menj csak! Azt hiszem, megleszünk – feleltem, mire bólintott, majd kisietett a házból. Hallottam, hogy még pár szót váltanak egymással, majd az ablakból néztem, ahogy Robert ismét eltűnik az erdőben.

Lassan nyílt a ház ajtaja, én pedig még mindig azt a helyet bámultam, ahol nemrég még a katonám alakját láttam eltűnni a rengetegben.
Tudtam, hogy innentől fogva nem leszek egyedül a házban, hanem lesz valaki, akivel beszélgethetek. Jobban vágytam volna Robert társaságára, de ő szerette volna, ha megismerem a legjobb barátját. Bizonyára jólesett volna neki, ha jól kijövünk egymással, és ha nem gyűlölném őt. Eddig egy katona volt, aki nem akart megölni. Talán még egy olyan személy van, aki nem akarja a halálomat.
Ahogy gondolataimba merülten tekintettem ki az ablakon, egyszer csak egy kezet éreztem meg a vállamon. Összerezzentem, és hirtelen fordultam meg, aminek az lett a következménye, hogy rátapostam a mögöttem álló férfi lábára.
- Azt hiszem, ezt megérdemeltem – szólalt meg azzal a fura akcentussal. Még ha hirtelen előítéletem is volt vele szemben, mégis meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy Roberten kívül más férfi társaságát is „élvezhetem”. Persze szerettem Vele lenni, de ez most más volt.
- Bocsánat. – Csak ennyit mondtam, és igyekeztem úgy hangsúlyozni, hogy őszintének tűnjön. Igazából még örültem is, hogy így alakult, mert úgy gondoltam, tényleg megérdemelte. Halálra rémisztett, és még annyit se mondott, hogy Robert küldte. Nyilván beszélt rólam, és tudta, hogy a házban maradok. Mégsem mondott semmit.
- Semmi baj – felelte, én pedig kikerültem és a lehető legtávolabb mentem tőle, majd karba fontam a kezemet magam előtt. – Ne haragudjon, ha megijesztettem – mondtam, miután felém fordult.
- Nem haragszom. – A közömbösség csakúgy sütött a szavaimból. Habár Robert azt kérte, bízzak benne, nekem mégis idő kellett ahhoz, hogy rögtön puszipajtásként tekintsek az előttem álló férfira.
- Milyen modortalan vagyok – mosolyodott el, mire felemeltem az egyik szemöldökömet. Még be is ismeri? - gondoltam. – A nevem Dirk Schmidt, parancsnok helyettes. – Miközben bemutatkozott vigyázzba csapta magát és tisztelgett. Meglepődtem, és furcsán néztem rá.
- Ezt most miért csinálta? – kérdeztem tőle. Nem voltam a parancsnoka, sőt, csak egy egyszerű polgár voltam.
- Robert nagyon szereti magát, és mivel tisztelem őt, így ugyanúgy tisztelem azt, aki szeret – válaszolt. Ez egy elég érdekes felfogás volt, de nekem erre nekem nem volt semmi szükségem.
- Köszönöm – feleltem végül. Még mindig úgy állt, ezért rászóltam. – Most már abbahagyhatja!

Elég furcsa volt, mert egy magamfajta sosem kapott tiszteletet mióta a háborúskodás tartott. Bár az igazat megvallva, eddig se nagyon kaptunk.
Dirk fura figurának látszott, és ahogy megmagyarázta, miért tisztelgett… Ostobaságnak véltem. Sajnos, én nem kaphattam olyan tiszteletet, mint Robert. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyenrangú lennék Vele. Nagyon rossz volt, és azt kívántam, bár már vége lenne ennek az egésznek. Úgy éreztem, hogy csak egy porszem vagyok a sivatagban, ahol időnként fel-felkap a szél, és akaratom ellenére össze-vissza dobál.

Az elején a családommal éltem, most pedig a szerelmemmel lakom, aki egyben az ellenségem is. Azt hinné az ember, hogy egy olyan katona, mint ő, csak gonosz, és ha elfog, akkor bánt. Pont az ellenkezője történt, és belépett valaki az életembe, akinek a helye már le volt foglalva a szívemben. Mégis… bennem mindig ott fog tátongani az az űr, amit a családom hagyott maga után. Hiába volt velem Robert és feledtette el velem őket arra a kis időre, míg velem volt, kísértettek. Próbáltam nem újra és újra átélni azt a szörnyű napot, de nem ment.

Ránéztem Dirkre, aki ugyanott állt, ahol eddig, és kíváncsi tekintettel nézett rám. Nem tudtam, mit mondhatnék neki. Szerencsére megoldotta ezt az apró problémámat. Mint Robert jó barátja, úgy érezte magát a házban, mintha otthon lenne. Elindult az egyik ágyhoz, és elterült rajta. Egyáltalán nem zavartatta magát. Elkezdtem gondolkodni, hogy akkor mi szükség volt az előbbi jelenetre. Az tény, hogy nagyon furcsa volt, de mit tehettem. Roberten kívül még egy „testőröm” lett, ráadásul ő bízta meg vele.
Leültem a másik ágyra, majd ránéztem és megszólaltam.
- Miért ment bele? – kérdeztem, s vártam, hogy feleljen. Nem hittem, hogy pusztán szívjóságból tette. Biztos volt valami célja.
- Mert nem akarom, hogy Robert is azon essen át, amin én – szólalt meg egy kis csend után. Nem tudtam, min mehetett keresztül, de kíváncsi lettem. Láttam az arcán, hogy nem mond többet, így nem faggatóztam. Nem folytattam ezt a témát. Kinéztem az ablakon, és néztem, ahogy továbbra is zuhog az eső. Amikor reggel Robert még velem volt, sütött a nap, de miután egyedül maradtam, a fény eltűnt. Mintha ő lenne a nappal, én pedig az éjjel. Ő az, aki elhozta a fényt az életembe.

* *

A háztetőn kopogtak az esőcseppek, és mivel úgy láttam, hogy Dirk elaludt, így jobb híján azokat hallgattam. Valahogy tudtam, hogy eljön az a nap, amikor egyedül leszek, de nem gondoltam volna, hogy az, ilyen hamar eljön. A kishúgom arca jelent meg előttem, ahogy mosolyog rám, és magával húz, hogy játsszak vele. Ezután apámat láttam, amint hazajön és magához öleli anyámat. Édesanyám beteg arca tárult a lelki szemeim elé. Utoljára így láttam őt, és az a mosoly, ami valahányszor megjelent ajkain, mikor édesapámat meglátta, elhalványult. Alig emlékeztem rá.

Dirkre vándorolt a tekintetem, és láttam, hogy milyen nyugodtan alszik, habár tudtam, ha ki akarnék menni a házból, meghallaná. A katonák nagyon éberen alszanak, ezt már tapasztaltam. Hetek óta az egyikükkel laktam. Lehajtottam a fejemet, és becsuktam a szememet, majd nagy levegőt vetem, s kifújtam. Boldog is voltam, és nem is. Biztonságban voltam, és nem is. Nem voltam rab, mégis úgy éreztem, az vagyok.
- Tudja, miért ígértem meg Robertnek, hogy vigyázok magára? – kérdezte hirtelen Dirk, én pedig rákaptam a tekintetemet. Azt hittem, hogy aludt, de valószínűleg, csupán pihentette a szemeit.
- Nem – mondtam őszintén. Nem tudtam, hogy miért döntött úgy, elmondja. Még néhány órával ezelőtt még hallgatott. Úgy gondoltam, beszélgetni szeretne. Én már megszoktam az unalmat, de valószínűleg, ő nem. Ott voltak a társai, akikkel nap, mint nap elbeszélgethetett, de most egy nőt kapott, akivel nem nagyon tudott, miről társalogni.
Felébresztettem magamat a gondolataimból, és vártam, hogy folytassa. Felült az ágyon, majd hátát a falnak vetette. Szemeit rám emelte, majd megszólalt.
- A hazámban kezdődött el ez az egész – kezdte. – Robert és én nem szeretjük a… munkánkat, de nem volt választásunk. Mindkettőnket az apáink akarata szerint irányítottak. A katonaságban találkoztunk, és a legjobb barátokká váltunk. Volt egy szerelmem, akivel már két éve együtt éltem. – Itt szomorúvá vált a hangja. Tekintete az ablakra vándorolt és kitekintett rajta. – A mindenem volt, és nem tudtam megmenteni. – Itt elhallgatott.
- Miért nem? – kérdeztem, ő pedig ismét rám nézett. Nem tudtam, miért mondja el nekem, miért nyílik meg, hisz alig ismer, de arra gondoltam, hogy úgy érzi, jobb, ha megtudom, miért segít Robertnek.
- Mert az volt, mint maga.

A frissről!

Sziasztok!

Igyekszem az új résszel, és ne aggódjatok, nem egy év múlva lesz.:)
Megint kések vele - mint már megszokhattátok -, és próbál változtatni. Egyszerűen nehezen rázódom vissza. De majd eljön az ideje mikor felpörgök.:)
Remélem, ezen a héten már hozom a frisst.:)

Gicus

VISSZATÉRÉS + 13. fejezet

Sziasztok!
Egy év szünet után visszatértem Új dizájnnal és egy FRISS FEJEZETTEL! :) Igyekeztem megírni Gyermek napra, és sikerült is, de aztán még javítani kellett rajta.:)
Sajnálom, hogy így eltűntem...:( Lehet, hogy sokan azt hittétek, hogy abbahagyom a történetet, de NEM! Itt vagyok, hisz megígértem. :) Tartogatok egy s mást, és egy új szereplő tűnik majd fel a történetben. Akadhatnak majd kérdések is a fejezettel kapcsolatban, de ki fognak derülni a következő fejezetben. :)
Remélem, nem mindenki hagyott el engem - megjegyzem, megérdemelném -, de remélem, tévedek.
Mit is mondjak. Jó szórakozást hozzá. Lehet, hogy az eleje kissé unalmas, de igyekszem izgalmasabbá varázsolni a történetet. :)


Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgettünk, mintha a falnak is füle lenne.
Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.

Rossz volt belegondolni, hogy miattam nem érne oda – bárhol is legyen az – időben, és ha rájönnének az emberei, hogy rejteget, akkor… akkor talán lecsukják, vagy ami még rosszabb, meg is ölhetik. Kirázott a hideg ettől a gondolattól. Ha őt is elveszíteném, akkor magam sétálnék oda az embereihez, és mutatnám fel nekik a Dávid csillagot, amit elástam az erdőben, mielőtt megkért volna, hogy költözzek hozzá. Meg akartam tőle szabadulni, hogy még véletlenül se tudják bizonyítani, hogy zsidó vagyok. Tudtam, hogy eddig ostobaság volt magamon tartani. Olyan voltam, mint, aki figyelembe sem veszi a veszélyt, ami körülötte van. Nem is tudom, miért nem vettem már le akkor, mikor úgy döntöttünk, menekülünk.
De visszatérve a jelenbe. Ahogy teltek a napok, ráébredtem, hogy Isten nem véletlenül küldte Robertet hozzám. Volt valami célja ezzel, bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy mi.

A vallásom, ami miatt elveszítettem a családomat… Magamban mindig is más vallású szerettem volna lenni. A szüleimnek nem mondtam, mert nem akartam tiszteletlen lenni. Tudom, hogy nem tehetek ellene semmit, és nem lázadok fel a vallásom ellen, csupán belegondoltam, milyen is lenne, ha nem zsidó lennék. Láttam a katolikusokat, és megvettem a Bibliájukat. Míg mi még várjuk a Messiást, náluk már eljött, meghalt, és feltámadt. Elolvastam benne mindent, és összehasonlítottam a miénkkel. A válaszom: is-is. Mi másképp látjuk a dolgokat, mint ők…
- Nekem hamarosan mennem kell. – Robert hangja ébresztett fel az elmélkedésemből. Nagyot sóhajtottam, de még mindig nem engedtem el a kezét. Felnéztem rá, ő pedig közelebb ült hozzám, szabad kezével megsimogatta az arcomat, majd mindketten elmosolyodtunk. – Nem szeretnélek itt hagyni, de nincs más választásom – sóhajtott. Csak a vágyakozás és a remény maradt nekünk. Arra vágytunk, hogy vége legyen a háborúnak, és végre együtt lehessünk. Reménykedtünk, hogy ez egyszer majd valóra fog válni, mert akkor mindketten boldogan élhetnénk Magyarországon. Én legalábbis ezt szerettem volna, de Robert vágyai számomra ismeretlenek voltak. Tudtam, hogy nem akar több embert bántani, és a háború az nyomasztó. Már az is csoda, hogy el tudott bújtatni. Igaz, ki keresne egy zsidót, egy német katonánál?
- Itt megvárlak – szólaltam meg végül. – Nagyon úgysem mehetek sehová. – Nem tudtam, mit tehetnék, míg távol van, de aztán eszembe jutott valami. Az én katonám magára kapta a táskáját – észre sem vettem, mikor állt fel mellőlem -, majd visszajött hozzám, és leguggolt elém. Tudtam, hogy megint fel szeretné hívni a figyelmem a ház elhagyásával kapcsolatban, de én megelőztem. – Tudom, nem fogok kimenni – ígértem meg neki, majd végül feltettem a kérdést. Nem tudtam, milyen reakciót válthatok ki belőle. – Robert, tudom, hogy nincs megállás nálatok, és hogy rengeteg dolgod van, de ha egyik nap mégis akad egy kis szabadidőd, akkor… - itt szünetet tartottam, ő pedig kíváncsian nézett engem -… akkor tudnál szerezni nekem egy üres kis könyvet? - Elgondolkodott. Nem értette, miért lenne szükségem rá, és rájöttem, hogy túl sokat kértem tőle. – Tudom, hogy nagy kérés volt tőlem, ne haragudj rám! Arra nem is gondoltam, hogy talán gyanakodnának, miért kell neked olyan. – Megint buta voltam, és nem gondolkodtam. Nem használhatom ki a kedvességét és a szerelmét. Nem lehetek ennyire önző! - szóltam magamra. Robertre néztem, aki még mindig a gondolataiba volt temetkezve. Az arca rezzenéstelen volt; igazi póker arcot öltött fel, és én csak vártam, hogy mondjon valamit.
- Dehogy haragszom rád! Unatkozol – szólalt meg végül komoly arccal. Először nem értettem, aztán… Azt hiszi, hogy untat! Kicsit nehezen jutott el a tudatomig, mire akart célozni, és mikor szólásra nyitottam volna a számat, ő ajkait az enyémekre tapasztotta.

Ismét az a bizsergés járta át a testemet, mint, mikor először megcsókolt. Ajkai puhák voltak, és olyan szenvedéllyel csókoltak, mintha most először csókolóztunk volna. Úgy éreztem, hogy repülök, és fent vagyok az égen, a felhők közt. Olyan érzés volt, mintha egy bárányfelhőn úsztam volna. Robert, kezével a hajamba túrt, és így húzott finoman magához, én pedig egyik kezemet a nyakára helyeztem, miközben elmélyítettük a csókunk. Olyanfajta nyugalom árasztott el, mint amilyen az álmomban is volt. Nem féltem. Egyszerűen nyugodt, és határtalanul boldog voltam. Mindent kizártam, csak a pillanatnak és Neki éltem. Alig ismertük egymást, mégis úgy éreztem, mindig mellettem volt.

Megvallom, nem szívesen engedtem volna el magam mellől. Mindig kicsit feszült voltam, ha ő elment, és későn ért haza. Egyfolytában a legrosszabbra gondoltam. Már így volt ez a kezdetektől is. A félelem érzet, és az, hogy lebukunk, állandóan bennem rejtőzött, és ettől nem tudtam szabadulni. Próbálkoztam, de nem ment. Kísértett. Vagy álmaimban, vagy Robert késői érkezéseiben mutatkozott meg. Azt kívántam, bárcsak sose menne el hazulról.

Több alkalommal is megemlítettem a félelmet. Ez az az érzés, ami meghatározza az életemet, és annak minden egyes napját. A háború erről szól, nem? Halálról, fegyverekről, vérről, rettegésről, és ismét csak halálról. Mit oldanak meg ezzel az országok? Semmit. Jobb lesz a világ? Nem. Akkor mi értelme? Miért jó gyilkossá válni, vagy épp az lenni? Nem jó, egyáltalán nem jó. Robert az élő bizonyíték. Ő kimondta. Nem szereti azt csinálni, amit előírnak neki. De kötelessége...
- Mi a baj? Jól vagy? – Robert aggódó hangja rángatott vissza a jelenbe. Csókolóztunk, én pedig nem arra figyeltem, hanem teljesen más dolgokon járt az eszem. Nem értettem, mi van velem. Miért szembesítem magam mindig a kegyetlen igazsággal?
- Igen, jól vagyok – szólaltam meg végül. – Ne haragudj! – fogtam meg a kezét, majd ránéztem. – Azt hiszem, jobb, ha most mész – mondtam, ő pedig kis gondolkodás után, egy puszit nyomott a számra, és elhagyta a házat. Ostoba voltam, hogy rögtön sokat kértem tőle. Felálltam az ágyról, s az ablakhoz léptem, majd kitekintettem rajta, és néztem, ahogy Robert lassan eltűnik a fák között. Legszívesebben utána rohantam volna, de megígértem neki, hogy a házban maradok.

Csak ültem, és bámultam ki az ablakon. Mi mást csinálhattam volna? Nem voltam börtönben, mégis úgy éreztem, ott vagyok. Igazából még a raboknak is járt egy kis szabad levegő, de én ki sem tehettem a lábamat a házból. Egész nap nem tudtam magam elfoglalni, és az órák is lassan teltek. Olyan rossz volt, hogy senkivel sem lehettem. Senkivel sem beszélgethettem.
Most már megértettem, miért borzalmas az elítélteknek. Persze, ők okkal lettek lecsukva, de én? Én úgy hiszem, nem követtem el semmit, amiért ilyet érdemelnék. Igaz, hogy kaptam az élettől egy csodálatos ajándékot, de még elveszíthetem. Kegyetlenül elvehetik tőlem őt, vagy akár az életemet, és akkor mindennek vége lesz. Az a kicsi, amim meg maradt, könnyedén a múlttá válhat. Hamar meg kellett tanulnom, hogy értékelnem kell az apró dolgokat. Eleinte azt hittem, Robert egy csapás számomra, és milyen nagyot tévedtem. Hetek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek.

Az érzelmeim kavarogtak bennem. Egyszerre éreztem határtalan boldogságot és mérhetetlen fájdalmat. Nem tudtam eldönteni, melyik az erősebb. Egyszer az egyik, egyszer a másik kerekedett felül, és ez által harc dúlt bennem. Amikor Roberttel töltöttem az időmet, boldog voltam, de mikor egyedül üldögéltem a házban, szomorúan vártam, mikor kell fel az a nap, amikor végre elmúlik ez az érzés. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy ez az idő még nagyon messze van. Már, ha egyáltalán vége lesz ennek az időszaknak. Vajon vége lesz? Lehetek még igazán boldog? Élhetek-e még úgy, mint mindenki más? Vagy életem végéig menekülhetek?
Sok kérdés fogalmazódott meg még bennem, de igazán egyikre sem tudtam a választ.

Ahogy bámultam kifele az ablakon, és néztem, ahogy gyűlnek a gomolyfelhők az égen, úgy kezdtek bennem is egyre borúsabbá válni az érzések. Aztán egyszer csak feltört belőlem a sírás, és mintha az ég is velem zokogott volna, úgy zúdította a földre könnyeit. Nem töröltem le őket, hisz senki sem látott. Nyugodtan kiadhattam magamból mindent.

Egyedül voltam, és időnként dörgés, villámlás törte meg csak a csendet. Olyan volt, mintha már este lett volna. Nem tudtam behatárolni az időt; talán nem is akartam. Ha nem tudjuk, hány óra van, akkor hamarabb eltelik a nap, mint gondolnánk. Erre a gondolatra elmosolyodtam, de amikor megjelent előttem Robert arca, a mosolyom eltűnt. Vajon haragszik még rám? Erre sem tudtam a választ.
Tényleg nagyon sok a megválaszolatlan kérdés. Bárcsak lenne egy könyv, amiben minden le van írva, és csak el kellene olvasnunk, hogy megtudjuk a kérdéseinkre a választ.

A könnyeim már nem folytak. Nem is tudtam, miért kezdtem el sírni, csak azt, hogy akartam, és nem szerettem volna bent tartani. Ismét eszembe jutott Robert. Úgy szerettem volna vele lenni. Állandóan, megállás nélkül. És ekkor olyan dühöt éreztem, hogy azt hittem, mentem a falhoz vágok valamit. Ez a háború tehet mindenről! Minden egyes német csak a bajt hozza ránk. Kivéve persze Robertet. Egész Magyarország ki van szolgáltatva nekik, és senki sem segítene nekünk. Persze háború van, de akkor is! Szerintem ki akarunk lépni ebből a háborúból, de nem tudunk, mert nem engedik. Folyton tehetetlenek vagyunk…

Ahogy elmélkedtem a félhomályban, egy alakot láttam meg kirajzolódni az erdő felől. Amikor kiért a fák takarásából, egy katonát vettem észre. Boldog mosoly futott az arcomra, hogy végre Robert hazajön, és nem maradok egyedül. Bocsánatot szerettem volna kérni tőle, és végre itt volt az alkalom. De ez csak pillanatnyi öröm volt, hisz felfedeztem valamit Rajta. A járása… A járása más volt, mint Roberté, mégis a ház felé tartott. Megijedtem. Elkövetkezett az, amitől mindig is féltem.
Azonnal felpattantam az ágyról, és egy „fegyvert” kerestem magamnak. Nem kellett sokat kutakodnom. Felkaptam az edénykét, amiben teavizet szokott forralni Robert, miközben azt hiszi, hogy alszom, majd ismét az ablakhoz mentem, és kikukucskáltam rajta.
Tényleg a ház felé tartott, és már csak pár méterre volt a háztól és… Tőlem…

Befutottam abba a szobába, ahol Robert ruháit terítettem ki, majd a falnak vetettem a hátamat, és vártam. Reszkettem, mint a nyárfalevél, és közben azért imádkoztam, hogy Robert mihamarabb hazaérjen. Habár tudtam, hogy egyszer rám találnak, nem hittem volna, hogy ilyen hamar. De vajon, miért egyedül jön a katona? És miért jár olyan… olyan természetesen? – gondolkodtam el. Mintha csakúgy sétálgatna… Akkor is tudom, hogy miattam jött… hogy értem jött…
Vagy csak Robert küldte haza valamiért? Nem hiszem. Robert ennél óvatosabb, hisz tudja, hogy itt vagyok… Ezt nem kockáztatná meg… Te jó ég! Lehet, hogy rájöttek? És, ha igen, akkor Robertet bántották, vagy börtönbe vetették…? Vagy, ami rosszabb… megölték. Nem, az ki van zárva! Erre nem gondolhatok. Nem juthat mindig a legrosszabb az eszembe.

Miközben ezek jártak a fejemben, kinyílt az ajtó, és léptek zaját hallottam meg. A szívem kétszer olyan gyorsan vert, mint általában, és úgy éreztem, menten kiugrik a mellkasomból. Egyszer csak megállt a katona, és nem hallottam a lépéseit. De aztán ismét elindult, ám úgy tűnt most irányt váltott, s egyenes a felé a szoba felé tartott, amelyikben én is tartózkodtam. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt is venni. A szívem a torkomban dobogott, a fegyveremet pedig olyan erősen szorítottam, hogy talán bele is fehéredtek az ujjaim. Habár a szobában homály uralkodott, még így lehetett látni, mi van a helyiségben.
Magamra szóltam, hisz egy pillanatig sem hagyhattam, hogy a gondolataim szárnyra keljenek, mert akár az életembe is kerülhet, ha elkalandozok.

A lépesek egyre közelebbről hallatszottak, én pedig készen álltam a támadom lefegyverzésére. Az is megfordult a fejemben, hogy talán nem jutok ki innen élve, és szerintem sokan így lehettek vele, ha az én helyembe képzelték magukat. Egy nálam jóval erősebb férfivel szemben… Nincs túl sok esélyem.
Nem telt bele sok idő, és a cipője kopogását már egészen közelről hallottam. Tudtam, hogy nincs messze, s csak másodpercek kérdése, és belép a helyiségbe, én pedig vártam… Vártam, mint egy vadász az áldozatra. Csendben maradtam. Figyeltem, és mikor a férfi belépett a szobába, halkan mögé kerültem, majd felemeltem a fegyveremet, s már támadtam is volna, de Ő gyorsabb volt…


Remélem, tetszett nektek, és valahogy közlitek velem a véleményeteket. :)
Puszi, Gicus

Üdv nektek bálozók!

Sziasztok!

Egy barátnőm pályázatot indított. Az ő szavait(pontosabban bemásoltam) használom. Remélem, felkelti majd az érdeklődéseteket. :) Én neveznék, de én már más pozícióban vagyok. :P
A részről pedig annyit, hogy igyekszem vele. :)

Nos, a pályázatról.

Üdv nektek bálozók!

Ez itt a Pokoli Bálok éjszakája!
Igen, okkal így fogalmaztam ugyanis nem akartam ötlet tolvajnak tűnni.
Mostanában, és persze régebben sokat hallhattatok egy bizonyos Pokoli Báléjszakák című nagy sikerű könyvről, amelynek elkészítéséből Stephenie Meyer is kivette a részét:)
A könyvet, Ő és még négy igazán tehetséges író töltötte meg csodás "novelláikkal".


Na szóval, az én ötletem valami hasonló dologra épül. Egy olyan történet, mint amit a könyvben is olvashattál, vagy éppen teljesen más:) Lehet Edward és Bella története, vagy valaki másé, teljesen mindegy. A lényeg, hogy egy báléjszakáról kell, hogy szóljon. A központi cselekmény adott, de a többi változót neked kell kitalálni:)

Részletek: --> http://nezopont-kira.blogspot.com

Örülne/nénk, ha jelentkeznétek, és megmutatnátok, mire vagytok képesek. :D Bárki jelentkezhet.:)

Puszi

Gicus

Fontos bejelentés a történettel kapcsolatban!!

Sziasztok!

Tudom, hogy már nagyon, de nagyon régen volt rész. Ezért bocsánatot is kérek, de azt hiszem, néhány embert mégis érdekelne, hogy mi van a történettel.

Nos, a történet jelenleg szünetel, mint észrevehettétek, de akkor most szólok. NEM FEJEZEM BE A TÖRTÉNETET! FOLYTATNI FOGOM!! Amint vége a Szerelem vagy halál-nak, felteszem a 13. részt. Mellesleg már elkezdtem írni, és egy kicsit haladtam is vele.

Most ugye még a gyakorlat is itt van a nyakamban, és jó hogy egy történetet tudok írni... Igyekszem, higgyétek el!

Mivel nem akarlak kikészíteni benneteket, bemásolok egy kis részt a fejezetből.

Részlet a 13. fejezetből

Másnap reggel a nap sugaraira keltem, amik lágyan simogatták az arcomat. Nem tudtam eldönteni, hogy az előző éjszakát álmodtam-e, vagy valóság volt, mert… egyszerűen képtelenségnek tartottam. Féltem attól, hogy talán az egészet csak álmodtam, de amikor megpillantottam Robertet az ágy szélén ülve, engem nézve, már biztosan tudtam, hogy megtörtént. Ott volt velem éjjel a pataknál, és megcsókolt.

Mosolyogva nézett engem, én pedig őt, és a közénk telepedő csönd is beszédnek tűnt. Csupán egymás szemét fürkésztük, s úgy beszélgetünk, mintha a falnak is füle lenne.

Lassan felültem az ágyban, de a szemünket nem vettük le a másikról. Robert kinyújtotta felém a kezét, és mosolyogva megcirógatta az arcomat. Kezemet a kezére helyeztem, majd az ölembe fektettem azt. Úgy éreztem, ennyit megengedhettünk magunknak, ha már minden nap öt-hat percet találkoztunk. Igazából alig beszéltünk, de mégis ezt tettük, fontos dolgokról ejtettünk szót.


Tényleg nagyon sajnálom, és igyekszem megírni. :) Bizonyára láttátok a videót, amit a történethez készítettem.:) De, aki még nem, annak belinkelem. :)

http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs

Puszi

Gicus

Könyvajánlás!

Most nem résszel jelentkezem, hanem egy kis ajánlóval. :)
Már régóta fut az interneten egy regény, a címe: Gyémántfiú.
Biztosan hallottatok már róla, de ha nem, akkor most megemlítem Nektek.
Szurovecz Kitti írónőt Robert Pattinson ihlette meg, amikor Robert Budapesten forgatta a Bel Amit, Kittinek pedig - úgymond - a nyomába kellett erednie. :)
Nos, akkor máris mondom, hogy miről is szól a könyv. :)

Nickolas Richards egy egyszerű londoni srác, akinek csupán egy álma van: hogy egyszer elismert színész legyen. Mikor megkapja élete legnagyobb sikert hozó szerepét, Los Angelesbe utazik, ahol megismerkedik Heily Andersonnal. Ennek a szerény és érzékeny srácnak fenekestül felfordul az élete a hirtelen jött sztárságtól, mégis próbál önmaga lenni. A Fényemberek után, több ezren rajonganak érte, és mindent megtesz azért, hogy szerelme és a saját életét a kezében tartsa, ám úgy tűnik, ez nem lesz egyszerű...
Heily Anderson gyerekkora óta a médiában él az anyja jóvoltából. Mindene megvan, amire egy ember vágyhat mégis van valami, ami hiányzik...
Egy szerep és egy film, ami nemcsak sikert, hanem az igaz szerelmét hozza el neki. Egy férfi, aki váratlanul bukkant fel az életében, és sosem tűnik el...
Ha Nick és Heily szerelme kiderül, azzal olyan lavinát indítanak el, ami romba döntheti az egész életüket.
Vajon Nicknek lesz elég ereje, hogy túlélje a médiaforgatagában, vagy a Gyémántfiú megszűnik csillogni?


Bocsi ezért a béna leírásért, most csináltam xD de csak ajánlani tudom a könyvet,, hisz sok izgalom van benne, és olyan érdekes fordulatok, amikre nem is gondolnál :) Hoztam egy kis ízelítőt belőle. :D Véleményem szerint Kitti nagyon eltalálta Robot. :D A személyiség nagyon hasonlít rá, és a családi háttér is, majd meglátjátok, nagyon jó. :D


Egy kis részlet az első oldalról:

Gyémántfiú

„Kicsi Jane! Ez most nagyon fáj. Sosem hittem volna, hogy épp te! Hogy az életed utolsó perceiben itt állsz majd velem szemben. Persze tudtam, hogy egyszer eljön a nap, csak abban bíztam, hogy nagyon-nagyon soká! Kicsi Jane! Könyörögve kérlek, ne gyere közelebb! Élned kell, mert mától az idők végezetéig nem élhetek nélküled…”


Prológus

The New York Times, 2009. szeptember 11.

„Nyolc évvel az ikertornyok tragikus megsemmisülése után újabb katasztrófa miatt lábad könnybe Amerika, s az egész világ szeme. Nickolas Richards, a huszonnégy éves, zseniálisan tehetséges filmcsillag, a szupersztár tini bálvány önkezével vetett véget az életének- legalábbis minden jel erre utal. A fiatalember ruháit és iratait a Golden Gate híd egyik pillérén találta meg egy munkás három nappal a színész eltűnése után. Azóta búvárok keresik Nick testét az öbölben, eddig eredménytelenül. Ám az idő múlása csakis arra enged következtetni, hogy az ifjú tehetség már valóban nincs az élők sorában. Nemcsak Londonban élő családját, barátnőjét, Heily Anderson színésznőt sújtotta porig Nick öngyilkosságának híre. Világszerte, rajongók milliói gyászolják a Gyémántfiút. Az elhunyt tehetséget a Diamond Filmstúdió saját halottjának tekinti. Nyugodjék békében.”


Remélem, felkeltette az érdeklődéseteket ez a kis részlet, hisz, ahogy jobban belemerültök az olvasásba, úgy fog titeket is elvarázsolni a történet, mint engem. :) Személyes kedvencem. :)
Ha van kedved, nézz be Kittihez, és írhatsz neki véleményt, vagy ha kérdésed van, akkor azt is bátran felteheted neki:)

http://www.szuroveczkitti.hu/
Gyémántfiú első fejezete, oldalt pedig a többi

Vámpírcsók

Sziasztok!
Most nem résszel jöttem. :(
Egy kis blogajánlóval jelentkezem. :D Hogy Nilla szavaival éljek(remélem, nem haragszol). Néhány elvetemült lány, név szerint: Evelyn, Griffnixi, Fanee, Melody, Nilla, és jómagam, pár hete elkezdtünk egy új történetet, amit mint láthatjátok, sokan írunk.
A címe: Vámpírcsók.
Evelyn ötlete volt. Ez a történet nem Twilightos. Olvastam az első fejezetet, ami - szerintem - fantasztikus lett! Én nagyon imádom!
A történetet - vagyis inkább Evelynt - az Interjú a vámpírral című könyv ihlette. Nem tudom ki látta a filmet, amiben Brad Pitt, Tom Cruz, Kirsten Dunst és Antonio Banderas a főszereplő. Nekem nagyon tetszett a film, és vagy százszor láttam. Remélem, adtam egy kis segítséget, akinek nem rémlett volna. :) Nem a filmre épül, hanem a Vámpírkrónikák első kötetére, vagyis erre.
Remélem, felkeltettem az érdeklődéseteket, és benéztek! ;)

http://www.vampircsok-evelyn.blogspot.com/

Kiváló Szerkesztő Díj MINDEN OLVASÓMNAK

Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk

Hát... Köszönöm a díjat Sabynának. Bár... Nem érdemlem meg, mert... nem nagy szám...

Nos, akkor 7 embernek kéne tovább adnom a díjat... Hmm...
Szerintem már mindenki megkapta, de aki még nem, azoknak küldöm. Biztos, hogy jobban szerkesztenek, mint én xD
Szóval, MINDEN OLVASÓMNAK küldöm. :) És, sajnálom, hogy nincs rész... :( De most nem tudok koncentrálni erre. De megnyugtatok mindenkit, hogy NEM FOGOM ABBAHAGYNI! :) Lesz még rész:D
Puszi

DÍJ!

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte!
2. A logót ki kell tennem a blogomba!
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam!
4. Írni kell magadról 7 dolgot!
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak!
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

1-3. Köszönöm a díjat Tűzvirágnak

4.
- Van három testvérem.
- Nagyon sokféle zenét meghallgatok :)
- Kíváncsi vagyok :P
- Ha rám jön, akkor nagyon hisztis tudok lenni xD
- 17 éves leszek október 19-én. :)
- Terveim vannak(bár kinek nincsenek :P)
- Ki szeretnék menni külföldre :D

5-6.
Nilla
Evelyn
Delirium
Holdfény
Kemra
Nilla
Eilis

7. :D
Még egyszer köszönöm :)

A történet videója

Sziasztok!

Ahogy a cím is mutatja, a Történet Videóját tekinthetitek meg az alábbi linkre kattintva.
http://www.youtube.com/watch?v=jEC-13nAkXs
Mivel úgy hiszem, hogy egy darabig még nem lesz rész, így úgy gondoltam, nézzétek meg az előzetesét. :) Nehezen, de végre elkészültem vele. Már suli alatt is foglalkoztam vele, de tegnap este rászántam magam és befejeztem a vidit. :)
A hibákért elnézést kérek. Nem vagyok valami jó benne(szövegre gondolok), de már nem akartam átírni magyarra. :S A címet pedig ha nem értitek, hogy miért azt adtam neki, akkor nyugodtan kérdezzetek :) Válaszolok rá :D
Na, puszim

Gicus

Újra megkaptam!

Kreatív blogger díj :)

Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni.

2. A logót ki kell tenni a blogomba.

3. Be kell linkelnem,akitől kaptam.

4. Tovább kell adnom 7 embernek.

5. Be kell linkelnem őket.

6. Megjegyzést kell hagynom nálunk.

Hát... Újra megkaptam ezt a díjat. :) Köszönöm Petriiinek a díjat :)
Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, de köszönöm :)(L)

Most tovább adom 7 embernek, akik szintén megérdemlik. :)

1. Nilla: http://valoszinutlen.blogspot.com/

2. Szandi: http://szandi22.blogspot.com/

3. Sehike: http://sehikeblog.blogspot.com/

4. Tűzvirág: http://tuzvirag-valoravaltalom.blogspot.com/

5. Cinthy: http://cassieharrison.freeblog.hu/

6. Bunny: http://theimmortalheart.blogspot.com/

7. Geti: http://heylinnilsson.blogspot.com/

+1: Melody: http://fellegekfelett.blogspot.com/

Puszi, és még egyszer köszönöm. (L)

Jelentés!

Sziasztok!

Tudom, hogy se szó, se beszéd, eltűntem. Sajnálom, de nem tudom folytatni a történetet. Ez most nem azt jelenti, hogy nem is fogom, csupán nincs ihletem,:S de összeszedem magam, és írok majd egy fejezetet. :)
Nem tudom, mikor fogom folytatni, de lehet, hogy addig, amíg be nem fejezem a Jennyset, nem lesz rész, de még gondolkodom rajta. Nem akarok veletek kiszúrni, ezért összehozok egy részt... valahogy :)

Sajnálom, tényleg. Ha akartok szidjatok le, kövezzetek meg, ami tetszik.

Puszi

Gicus

12. fejezet

Na, Drágáim, meghoztam a 12. fejezetet, ami jóval hosszabb, mint az előzőek :)
Sajnálom, hogy ennyit késett, de - mondjuk úgy, hogy - fordulóponthoz ért a történet :D
Köszönöm az előző részhez a kommentárokat, és remélem, hogy most sem hagytok cserben :)
Kérlek,ragadjatok billentyűzetet, és írjátok le a véleményeteket a fejezetről. :D
Puszi

U.I.: Utólag is Boldog Születésnapot Robertnek :)

Nem, az nem lehet… Ez képtelenség… nem szerethettem bele, hisz Ő az ellenségem, és… Ó, te jó ég! – világosodtam meg.
Tehát ezért akartam mindig vele lenni, bár… nem töltöttünk együtt olyan sok időt, mégis megtörtént. Sosem hittem volna, hogy valaha szerelmes leszek abba a személybe, aki bármikor végezhet velem. És az egészben az a legrosszabb, hogy Ő nem érez így irántam… Csak egy "bajba jutott" nőt lát bennem, senki mást…
Az álmom! - jutott eszembe. - Az már figyelmeztetett engem, de én nem vettem észre a jeleket. Már a tudatalattim is próbálta velem közölni, hogy szeretem Robertet, de nem jöttem rá… Ennyire vak lettem volna? Hogy fogok ezek után vele együtt élni?

Hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon, én pedig ijedten húzódtam el tőle, hisz nem hallottam, hogy mikor jött be a házba az illető, annyira belemerültem a gondolataimba.
Felnéztem az előttem álló alakra, és megnyugodtam, mikor megláttam az arcát. Aggódó tekintettel meredt rám, én pedig nem tudtam felelni. Leült mellém, majd lassan rám nézett.
Az ezernyi pillangó ismét repkedni kezdett a hasamban, és melegem lett, közben szaporán vettem a levegőt. Vágytam arra, hogy megérintsem Őt, mégse tettem, nem volt merszem hozzá. Annyira rossz érzés volt, hogy tudtam, az ellenségbe szerettem bele, de legbelül nem ezt éreztem. A szívem úgy tekintett rá, mint egyszerű állampolgárra, és semmiképp sem úgy, mint egy német katonára.
Visszaemlékeztem, amit még régebben mondott az édesanyám.
- Rebeka, tudni fogod, hogy mikor jön el számodra az igazi - mondta, miközben az édesapámra nézett, aki a húgommal játszott.
- De mégis honnan? - kérdeztem.
- Érezni fogod, itt – tette kezét a szívemre. – Neki higgy, tudni és jelezni fogja, ha Ő a közeledben van.
- Apával is így volt?
- Igen – mosolyodott el. - Mikor megpillantottam Őt, rögtön tudtam, hogy vele akarom leélni az életemet. Ha egyszer eljön az igazi, úgy vágysz arra, hogy vele lehess, hogy észre sem fogod venni, de úgy vonzódtok majd egymáshoz, mint a mágnes két ellentétes pólusa.

Tényleg ilyen lenne a szerelem? Mindig boldog és békés? Nem, az túl egyszerű lenne, és ezt a jelenlegi helyzet is bizonyítja. Itt van a háború… Klein közelségére pedig annyira vágyom, hogy úgy érzem, nélküle nem élném túl ezt a viszálykodást.
- Mi a baj, Rebeka? – kérdezte óvatosan, mintha attól tartott volna, hogy leszedem a fejét, ha megkérdezi. Egy bizonyos szinten megértettem Őt, hisz én magam is féltem volna a reakciómtól, mivel olyan gonosz voltam vele, mint eddig még soha.
- Semmi baj, csak… - Most el kéne mondanod neki - gondoltam, majd folytattam -… csak azt szeretném, ha velem maradna – pirultam el, és még én is alig hittem el, hogy kimondtam. Meglepődött a kijelentésemen, majd lenézett a földre, de nem szólalt meg, én pedig vártam a határozott „Nem” válaszát.
- Azért jöttem vissza, mert itt felejtettem valamit – szólalt meg végül.
- Értem – bólintottam.
- De… Talán egy kicsit maradhatok – nézett rám kékeszöld szemeivel, én pedig izgatott lettem a kijelentésétől.
- Tényleg velem maradna? – kérdeztem.
- Igen – mosolyodott el.
- Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan, majd közelebb ültem hozzá, és egy puszit adtam az arcára, egész közel ajkaihoz.
Annyira nagy volt a kísértés, hogy birtokba vegyem őket, hogy azt hittem, tényleg megteszem. Elhúzódtam tőle, majd vállára hajtottam a fejem, és belé karoltam, Ő pedig megsimogatta az arcomat. Biztos azt hitte, hogy még mindig szomorkodom a családom miatt, és ez részben igaz is volt, de tudtam, hogy Ők már egy szebb helyen vannak.
A nagymama és a nagypapa már várta őket, hogy aztán fentről figyelhessék az egyetlen életben maradt Kreidlt. Egyetlen. Olyan furcsa volt kiejteni még magamban is ezt az egy szót. Régebben még azt hittem, hogy minden karácsonyomat együtt fogom tölteni a családommal, de már beláttam, ez nem válik valóra. Soha.
Sosem lesz férjem, vagy gyerekem, mert előbb utóbb meg fognak találni, én pedig nem tudok majd ellene mit tenni. Értem is eljön majd a halál, de hogy mikor, az kérdéses. Talán már holnap, vagy egy hét múlva, vagy majd csak jövőre. Ki tudja?

Robertre néztem, aki csak bámult maga elé, én pedig nem értettem, hogy mi baja lehet.
Talán azért viselkedik így, mert így közeledtem felé, vagy valami más van a háttérben?
Felemeltem az egyik kezem, majd a hajával kezdtem játszani, mire tekintetét rám emelte, ami kíváncsiságot tükrözött. Abbahagytam a játszást, majd megfogtam a kezét, és összekulcsoltam az ujjainkat. Nem húzódott el erre a mozdulatomra, és ennek örültem, bár zavarban voltam, mégis arra törekedtem, hogy még közelebb kerülhessek hozzá.
Most már csak Ő maradt számomra, és nem akartam elveszíteni, ahogy a családom többi tagját, mostanra Robert jelentette számomra a családot.
Megszorította a kezem, én pedig halványan rámosolyogtam majd megszólaltam.
- Maradjon velem! Csak maga maradt nekem, senki más. Ne hagyjon el! – néztem kékeszöld szemeibe, és reménykedtem, hogy megérti, mit akarok neki mondani.
- Önnel maradok, ameddig csak akarja – mosolyodott el, én pedig átöleltem, majd a fülébe suttogtam.
- Köszönöm.
Az ölébe ültetett, és egy puszit adott a homlokomra, majd vállára hajtottam a fejemet, s magamba szívtam az illatát.
Milyen furcsa dolog a szerelem. Ha tényleg szeretünk valakit, nem érdekel, mennyit hibázott vagy mit tett, mert akkor is elfogadjuk.
Úgy éreztem, hogy eljött a pillanat, még ha mindent tönkreteszek, akkor is tudnia kell, mit érzek iránta. Nem szerettem húzni az időt, de most szívesen tettem, bár tudtam, hogy muszáj mennie, ám mégse engedtem el.
Megmarkoltam az ingét, és jobban hozzábújtam, Robert pedig szorosabban magához ölelt. Ez többet jelentet nekem bármely szónál. Karjai védelmezőn fonódtak körém, én pedig biztonságban éreztem magam köztük.
Felemeltem a fejem, s ráemeltem a tekintetem, pont akkor, mikor Ő is, és csak néztük egymást.
Szavak nélkül beszélgettünk, de aztán olyat tett, amire nem számítottam.
Körülöttünk megállt az idő, és csak mi voltunk. Sem háború, sem fájdalom, sem semmi más. Édes volt, mint a méz, s olyan csodálatos, hogy úgy éreztem, mintha szálltam volna. Egy pillanatig azt hittem, csak álmodom, de nem; ott ültem az ölében, a karjai közt, és boldog voltam. Nagyon boldog. A szívem olyan gyorsan vert, hogy azt hittem menten kiugrik a helyéről, és Robert illata megrészegített.
Lágyan, mégis szenvedélyesen csókolt, én pedig nyaka köré fontam a karom, és viszonoztam a csókját. Lassan mozogtak ajkaink, s mindketten kapkodtuk a levegőt, de nem szakítottuk meg a csókunkat. Nem, egyáltalán nem akartuk abbahagyni, bár mennie kellett volna, mégsem húzódott el, inkább átölelte a derekamat, majd egyik kezével hátulról a hajamba túrt, s közelebb vont magához, és én is így tettem.
Aztán rájöttem, hogy ezt nem lenne szabad, mégis Ő húzódott el hamarabb.
Eleinte csak néztük a másikat, majd mindketten elmosolyodtunk és újra megcsókoltuk egymást.
Pont akkor szakította meg a csókunk, mikor kezdtem belemelegedni, és ez rossz érzés volt. Bár ki örülne annak, ha befejeznek egy ilyen… ilyen… fantasztikus… csókot?
Szerintem senki.
Megsimogatta az arcom, majd a fülem mögé tűrt egy tincset és mosolyogva engem nézett.
- Sajnos most már mennem kell – szólalt meg legelőször, én pedig bólintottam.
- Mikor jön vissza? – tudakoltam.
- Este, ha minden jól megy.
- Ezt, hogy érti?
- Előfordulhat, hogy ott kell maradnom egész éjjel, sőt, talán pár napig haza sem jövök.
- Miért? – kérdeztem. Nem voltam benne biztos, hogy nélküle kibírnék akár egy napot is. Vele éreztem magam biztonságban, és nem szerettem volna, ha kiderülne, hogy rejteget. Talán, ha elmennék, akkor megvédhetném, ezt kellene tennem, mégis, itt akarok maradni Roberttel. Nehéz a döntés.
- Mert mindig váltjuk egymást az embereimmel, és ha ez megszakadna, akkor gyanakodni kezdenének, amit nem szeretnénk, ugye?
- Nem. – Ő csak elmosolyodott, én pedig felálltam az öléből, majd elindult a kijárat felé, de félúton megtorpant. Visszajött hozzám, majd kezei közé vette az arcomat, és hosszan megcsókolt, aztán még utoljára visszanézett rám az ajtóból, utána kilépett a házból.

Lefeküdtem az ágyra, majd behunytam a szemem és elmosolyodtam, miközben az előző jelentre gondoltam.
Lehet, hogy mégsem vagyok közömbös számára? Talán Ő is ugyanúgy érez irántam, mint én Őiránta? Akkor nagyon boldog lennék. Most már Robert a családom és a szerelmem is, és ha jól érzem, Ő is szeret engem. Remélem, nem akar kihasználni, mert abba belepusztulnék; az biztos. Még egy csapást nem hiszem, hogy el tudnék viselni. Még egyet nem.
Nem hiszem el! Hogy szerethettem bele; pont belé? Anyának igaza volt. A szerelem kifürkészhetetlen és váratlan, akkor jön el, mikor úgy érzed, már nincs remény a boldogságra. Erre tessék. Itt van, egy olyan ember személyében, aki kedves, odaadó, gondoskodó és türelmes, én pedig bármi áron megvédeném. Bár eddig mindig Ő védett meg a katonáitól, vagy egy véletlen balesettől.
Miért kellett elmennie? Egyáltalán, miért van háború…? Bár… ha nem lenne, akkor sosem ismertem volna meg Őt.
A jelenre kellene koncentrálnom, és a mának kéne élnem, nem pedig mindig hátra tekintenem, s a múlton rágódnom.


Minden gyönyörű volt. Se fegyverek, se háború, semmi, csak a békesség vett körül.
Az erdő nyugodt volt, a madarak csiripeltek, és olyan boldogság töltött el, mint még ezelőtt soha.
A patakocskámnál ültem, s hallgattam a víz zubogását, ahogy utat tör magának a kisebb- nagyobb kövek közt, közben a körülöttem levő virágokat néztem és a belőlük áradó friss illatban fürdőztem.
Nem kellett attól tartanom, hogy megtámadnak, így csak csöndben vártam... vártam valamire, vagy inkább valakire. Nem tudtam, amíg meg nem jelent egy kislány az egyik bokor mellett. Rám mosolygott, majd odaszaladt hozzám, és a nyakamba vetette magát, én pedig magamhoz öleltem kicsiny testét. Semmit sem értettem, de ösztönösen karoltam át a pici lányt, és simítottam végig hosszú, szőkés barna haját, majd ránéztem.
Gyönyörű kislány volt.
Sötét rózsaszínű ruhát és barna cipőt viselt, kékeszöld szemei pedig ismerősek voltak.
- Édesapa hol van? – kérdezte. – Azt ígérte, hogy mindjárt visszajön.
- Nem tudom, Drágám, de ha ezt ígérte, akkor hamarosan itt lesz – mosolyogtam. Nem tudtam, hogy ki lehet az apukája, és kíváncsi voltam Rá. Sosem hittem, hogy valaha is gyerekem fog születni, de most a karjaimban tartottam a lányom. Hirtelen kibontakozott az ölelésemből, majd megszólalt.
- Mindjárt visszajövök – mondta, és elszaladt. Mosolyogva bámultam utána, és hagytam, hogy elmenjen, hisz semmilyen veszély nem fenyegette Őt.
Lehet, hogy az Ő lánya? Vagyis a miénk? Istenem, de boldog lennék, ha tényleg így lenne. Már nem lehetünk ellenségek, hisz nincs háború, csak a béke, ami körül vesz minket.
Nagyot sóhajtottam, majd felnéztem az égre. A nap ragyogott az égbolton, és úgy éreztem, hogy ezzel jelzi e borzalmas korszak végét.
Ekkor hangos nevetést hallottam meg nem messze tőlem.
A fák felé fordítottam a tekintetem, majd megláttam a kislányomat, aki amint megpillantott, rohant is hozzám egy csokor gyöngyvirággal a kezében.
Az ölembe ült, majd felém nyújtotta a virágcsokrot.
- Ez a Tiéd anyukám – mosolygott, én pedig megköszöntem, majd egy puszit adtam dundi kis pofijára.
- Gyönyörűek vagytok – hallottam meg a hangját, majd lassan felé fordultam, és mikor megláttam Őt, boldog mosoly futott az arcomra. Közelebb jött hozzánk, majd leült mellénk.
- Gyűjtök köveket! – kiáltott fel kislányom, majd kiugrott az ölemből, és a sekély vízbe gázolt.
- Hát nem aranyos? – kérdeztem kis idő múlva, ám választ nem kaptam. Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult. – Mi a baj? Talán van rajtam valami? – tudakoltam, és arcomat kezdtem törölgetni.
- Nem, nincs rajtad semmi, csak boldog vagyok, hogy vége van a háborúnak – mosolygott, majd magához ölelt. – Nem kell attól tartanunk, hogy lebukunk.
- Igen, ez tényleg nagyon jó dolog – hajtottam a fejem a vállára, és így néztem a kislányunkat, ahogy kedvére válogatja a köveket, amik a kezébe akadnak.


Mikor felkeltem már besötétedett, de Robert még mindig nem ért haza, nekem pedig eszembe jutott, hogy mit mondott, mielőtt elment volna.
Lehet, hogy ott kellett maradnia. Tehát akkor egyedül leszek, talán több napon át - gondoltam, ám ekkor nyílt az ajtó, és a katonám lépett be rajta.
Elmosolyodtam, majd felálltam az ágyról, de nem mentem közelebb hozzá. Vártam, hogy adjon valami jelet, hogy nem csak a pillanat hevében csókolt meg.
Sajnos, nem történt semmi. Rosszulesett, de megértettem, hogy csak nekem számított valamit az a csók.
Hogy ne tűnjek ostobának, amiért csak állok, és bámulom Őt, elindultam az ajtó irányába. Ki akartam menni, levegőzni, és elfelejteni, ami reggel történt.
Kétlem, hogy ilyenkor még kutatják az erdőt.
Épp tettem volna a kezem a kilincsre, mikor Robert keze megállította az enyémet. Felnéztem kékeszöld szemeibe, melyek tele voltak kérdésekkel és érzésekkel.
Meleg keze az enyémen pihent, és megjelent az a bizsergető érzés a bőrömön, amiről már néhányszor olvastam a romantikus regényekben. Nem igazán hittem, hogy tényleg létezik ilyen, ám most mégis megtörtént velem, én pedig nem tudtam, mit kellene tennem.
Csak álltam és néztem Őt, Ő pedig engem, majd megtörte a csendet.
- Hova akar menni? – érdeklődött.
- Ki – feleltem nemes egyszerűséggel. – Nem akarok itt maradni; kint szeretnék lenni a szabadban.
- Nem lehet.
- Robert, kérem, este van, nem hiszem, hogy most is az erdőben mászkálnának az emberei. Vagy tévedek?
- Nem, de magával megyek – mondta, majd elengedte a kezem, és magára kapta a kabátját. Amint mellém ért, kinyitotta az ajtót, majd előre engedett, én pedig nagyot szippantottam a friss levegőből, mikor már végre kint voltam a házból.
Jó volt újra a szabadban lenni, nem pedig bent a négy fal között várni, hogy rám törjék az ajtót, és elhurcoljanak.
Hátra néztem, majd elmosolyodtam, mikor megláttam Robert bosszús arcát. Habár így is nagyon jóképű volt, de nem örültem, hogy mérges.
- Ne vágjon ilyen arcot, kérem. Nem lesz semmi baj – fogtam meg a kezét, mikor mellém ért, majd az erdő felé kezdtem húzni.


A fekete égboltot a hold és több ezer csillag ragyogta be, és bár egyre beljebb haladtunk az erdőbe, mégis egyre világosabb lett, ahogy a fák lombjai között egyre jobban átszűrődtek az éjszaka fényei.
Még mindig a kezét fogtam, ám úgy tűnt, hogy ez cseppet sem zavarja, hisz derűs mosoly ült az arcán.
Úgy tűnt, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy rákérdezzek a reggel történtekre; jelenleg bátorságom is van hozzá és úgy tűnik az időpont és az Ő hangulata is megfelelő volt.
Vajon, mit fog felelni?
Féltem. Féltem, hogy nem úgy érez irántam, mint én Őiránta, és azt mondja majd: Menjen el!
Akkor inkább a tábor, minthogy nélküle kellejen élnem valahol a világban.


Mikor végre odaértünk a patakomhoz, nagy levegőt vettem, összegyűjtöttem minden bátorságomat, majd elengedtem Robert kezét. Leültem egy, a parton kiálló kőre és intettem neki, hogy foglaljon helyet mellettem.
Nem húztam tovább az időt, és arra sem adtam esély, hogy meggondoljam magam, így egyből rákérdeztem arra a dologra, ami reggel óta nem hagyott nyugodni.
- Robert, kérdezhetek valamit? – tudakoltam.
- Igen. – Ránéztem, és gondolkodás nélkül belevágtam a közepébe.
- Jelentett Önnek bármit is a reggeli csókunk? – kérdeztem, de közben nem mertem a szemébe nézni. Mivel nem szólalt meg. így folytattam – Kérem, őszintén válaszoljon - könnyes szemeimmel pillantottam fel rá. Teljes döbbenet ült ki az arcára, én pedig úgy éreztem, hogy igazam volt. Csak számomra volt fontos. Felálltam, mert képleten lettem volna tovább ülni mellette, de hirtelen megfogta a karomat.
- Kérem, felejtse el, amit mondtam. - Ekkor már nem bírtam tovább visszatartani a könnyeimet.
- Rebeka. - Lágyan maga felé fordította az arcomat, s mikor meglátta könnyeimet, letörölte őket. – Kérem, ne sírjon – mosolyodott el. – Nekem is sokat jelentett, és csak reménykedni tudtam benne, hogy Önnek is. Mikor hazaértem, nem tudtam, hogyan viselkedjek Önnel – ejtette le maga mellé a kezét, én pedig közelebb léptem hozzá, s kékeszöld szemeibe néztem, majd felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán.
Átkarolta a derekamat és a karjaiba zárt, én pedig fejemet a mellkasába fúrtam, s belé kapaszkodtam. Boldog mosoly futott az arcomra, magamba szívtam édes illatát, Ő pedig végig simított a hajamon. Olyan jó érzés volt a karjaiban lenni, és tudni, hogy viszonozza az érzéseimet. Egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni, amik boldogságtól csillogtak, ahogy az enyémek is.
- Mennyivel jobb volna, ha nem az ellenségem lenne – szólaltam meg legelőször.
- Igen.
- De én nem tudok magára úgy tekinteni, mint egy katonára.
- Ezt, hogy érti? – kérdezte meglepetten.
- Úgy, hogy nem látom Önben azt, amit az embereiben… Azt a gyilkolási szándékot, vagy, hogy mindenképp el kell fognia egy embert, csak, hogy teljesítse a parancsot. – Elengedett, majd elfordult tőlem, s közelebb ment a patakhoz.
- Én is ugyanolyan vagyok, mint a katonáim – szólalt meg egy kis csend után. Odasétáltam hozzá, majd vállára raktam a kezem, s magam felé fordítottam.
- Nem - ellenkeztem - ha olyan lenne, mint ők, akkor nem mentett volna meg, hanem egyenesen az egyik táborba irányított volna.
- Mindenki mást elfogok, és elküldök a haláltáborok egyikébe, csak magát nem - nézett rám.
- Miért nem? - tettem fel azt a kérdést, amelyet már kezdetektől fogva meg akartam kérdezni.
- Mert szeretem. – Végig simított az arcomon, és közelebb lépett hozzám. - Azt hiszem, már a legelső találkozásunk óta – mondta, majd még egyet előre lépett, így csak egy-két centiméter választotta el arcunkat egymástól.
- Én is szeretem, de sokáig tartott, míg rájöttem – néztem kékeszöld szemeibe, majd arca közeledni kezdett. Amint ajkai elérték az enyémeket, a szívem meglódult, és a kezem automatikusan nyaka köré fonódtak. Átkarolta a derekamat, és még közelebb vont magához, én pedig beletúrtam a hajába, miközben egyre szaporábban vettem a levegőt. A csókja olyan volt, mint a frissen készített nektár, én pedig örömmel ízleltem meg, és egyre többet akartam belőle.


Képtelen voltam betelni vele, de egyelőre be kellett érnem ennyivel. Holnap ismét elmegy, és addig pihennie is kellene. Nehezen bár, de megszakítottam a csókunkat, majd a szemébe néztem, mire mindketten elmosolyodtunk.
- Azt hiszem, haza kellene mennünk, hisz… holnap korán kel – néztem le a kabátjára, de Ő állam alá tette a kezét, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Higgye el, hogy legszívesebben magával lennék egész nap, de… - Mutatóujjamat ajkaira tettem, ezzel elhallgattatva Őt.
- Tudom, hogy mit akar mondani, és én sem szeretném, ha lebukna.
Összekulcsolta a kezünket, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd visszaindultunk a házhoz.


Amikor hazaérkeztünk, megkértem Robertet, hogy ezen az éjszakán ismét aludjon mellettem, amibe egyből beleegyezett.
Ahogy mellettem feküdt minden megszűnt körülöttem; csak boldogságot éreztem, annak is egy eddig ismeretlen fajtáját. Olyan tökéletes volt minden. Csak Ő és Én. Ennél gyönyörűbb pillanatot elképzelni sem tudtam.

Melody Pályázata!

Újra itt vagyok!
Most Melody Pályázatára hívnám fel a figyelmeteket, ami Vasárnap éjfélkor zárult le.
Pontosan egy hetet kapott a szavazásra, mert csak május 16-án fog kiderülni, hogy ki lett a győztes.
Ha van egy kis időtök, akkor látogassatok el az oldalra, ahol más-más szerzők(a legtöbbet, szerintem ismeritek) írásait, vagyis pályázati történetét olvashatjátok el. Amelyik a legjobban tetszett, arra le adhatjátok a szavazatotokat.
Személy szerint már mindegyiket olvastam, és le is adtam a szavazatomat. :)
Ha van időtök, akkor lesetekbe az oldalra. :)

http://palyazat-melody.blogspot.com/

Blogajánlás!

Sziasztok!

Mit, ahogy azt a cím is mutatja, blogajánlás. :)
A Blog címe:
Kék Hold

A történet leírása:

Egy lányról szól, aki különleges képességeivel és rejtélyes múltjával meghódítja egy kóbor, gyötrődő, magányos vámpír szívét.

A történet rögtön a lényeg kellős-közepébe tereli az olvasót. Sok kérdés és sötét rejtély vár rád. Fedezd fel te is ezt a különleges és elbűvölő világot. Éld át Kaméliával az első szerelmet. Ragadd ki magad a sötét egyhangúságból, és menny a vámpírokkal éjjelente a temetőbe portyázni.

De vigyázz, nehogy frászt kapj!

Én személy szerint, imádom ezt a blogot. Ajánlom Nektek, érdemes elolvasni :)
Puszi

11. fejezet

Köszönöm a kommentárokat lányok. :) Remélem ez is tetszeni fog nektek, és kapok érte sok-sok kommentárt. :) Sajnálom, hogy ennyit késett a rész.
Puszi

Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen.
Megpróbáltam felállni, de ahhoz túl gyenge voltam, így megszólaltam.
- Klein! – A hangom rekedtes volt, és csak suttogásra futotta, ezért úgy döntöttem, hogy elkúszok a bejáratig.
- Klein, várjon! – mondtam, miközben előre haladtam, de ezt sem hallotta meg.
Nagyon lassan jutottam csak előre, Robert pedig már réges-rég kint volt a házból, de nem adtam fel. Ha kell, négykézláb megyek utána, hogy beszélni tudjak Vele.

Amint elértem a bejárathoz, feltápászkodtam a földről, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem a napfénybe. Hirtelen túlságosan ragyogónak éreztem a napot, így hunyorogva indultam el Robert után, aki úgy eltűnt, mint a kámfor.
Utol kell érnem, utol kell érnem! - mondogattam magamban, miközben egyik lábamat a másik után raktam.
Futnom kellett volna, hogy még beszélni tudjak Vele, de azt nem tudtam, így gyorsabbra vettem a tempót, és bevetettem magam az erdőbe.
Minden erőmet összeszedve szaladtam, s tekintetemmel Robertet kerestem, de nem láttam sehol sem.


Már kezdtem fáradni, de nem érdekelt, csak folytattam az utamat, amíg el nem estem egy fa kiálló gyökerében, és hasra nem vágódtam.
Felhorzsoltam a térdem, és kapkodtam a levegőt, mégis folytatni akartam a katonám keresését, ám hiába próbáltam felállni, nem ment. Minden erőm elszállt, én pedig kimerülten hanyatlottam a porba, majd lehunytam a szemem, és nagyokat lélegeztem.
Ismét az a mondat jutott eszembe, amit egy héttel ezelőtt mondtam neki.
Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ostoba voltam, mikor azokat mondtam neki, mert nem érdemelte meg, hisz már számtalanszor megvédett, ráadásul befogadott az otthonába is. Nem lehetek elég hálás neki, bár… miatta halt meg a családom, vagyis… őmiatta is.
Már megint ide lyukadtam ki, pedig úgy döntöttem, hogy túllépek ezen, de eddig még nem sikerült, hiába próbálkoztam.

Valahogy mindig Robertre gondolok, de nem tudom miért. Az rendben van, hogy egy német katona, és talán veszélybe vagyok mellette, mégis... mégis, mikor lehunyom a szemem, megjelenik előttem az arca. A mindig ápolt haja, a gyönyörű kékeszöld szemei és a mosolya, amit oly ritkán látok, de megmaradt bennem.
Emlékszem, mikor elbújtam az emberei elől, és mikor feltűnt a helyszínen, tetőtől-talpig végigfuttattam szemem a testén.
Mindig vele akarok lenni, és szeretem, ha a közelemben van, nem pedig valahol, ahol hozzám hasonlókat ejt foglyul.


Nem tudom, hogy mióta fekhettem a földön, de nem is érdekelt; fáztam, mégse tettem ellene semmit sem. Ekkor léptek zaját hallottam meg a fejem irányából.
Nem mozdultam meg, halottnak tettettem magam, és a szememet sem nyitottam ki, akármennyire is kíváncsi voltam az érkezőre. Fáradt voltam, s talán még aludtam is egy kicsit, de ebben a pillanatban ez nem számított.
Sok szituáció fordult meg a fejemben, de mindegyikben benne volt Klein, amint magához ölel. Tényleg furcsa gondolataim voltak Vele kapcsolatban, ám most nem ezzel foglalkoztam.
Ekkor ez a valaki mellém ért, rajtam pedig eluralkodott a félelem, és vártam az erős kart, ami felráncigál a földről, de nem ez történt. Helyette ölbe vett az idegen, majd elindult velem – azt nem tudtam, hogy merre -, de a ruhája illata ismerős volt, és megnyugtató.
Ő volt az.
Bár nem nyitottam ki a szemem, tudtam, hogy hazavisz, mert hiába bántottam meg, Ő akkor is megvéd és vigyáz rám.


Mikor megérkeztünk – nem tudom, hogy, de - kinyitotta az ajtót, majd, mikor beléptünk a házba, megcsapott a kellemes meleg, s már koránt sem fáztam annyira, mint kint.
Lefektetett az egyik ágyra, majd betakart, de engem még mindig rázott a hideg.
Megpróbáltam kinyitni a szemem, és nagy meglepetésemre sikerült, így láthattam, ahogy leveszi magáról a kabátot, majd leteszi az ágyára.
Éhes voltam, a torkomat pedig száraznak éreztem, de megkíséreltem a beszédet, hátha meghallja.
- Robert – suttogtam, mert ennél többre nem jutottam. Ő felém fordult, majd mindent félbe hagyott, és közelebb jött hozzám.
- Rebeka, jól van? – kérdezte, és szemeiben aggódást véltem felfedezni. Kérdésére válaszul csak bólintottam. – Miért ment ki? – simogatta meg az arcom, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Beszélni szerettem volna Önnel, de nem hallotta, mikor megszólítottam itthon.
- Mikor? – kérdezte.
- Mielőtt elment volna, de mivel nem várt meg, így kénytelen voltam maga után menni – mondtam rekedtes hangon, bár alig volt erőm hozzá.
- Majd később beszélgetünk, de most egyen és igyon valamit – állt fel mellőlem, miközben ezeket mondta, majd visszaült az ágyra, kezében a tányérral, amin még mindig rajta volt az az egy szelet kenyér, amit nem ettem meg reggel.
- Tessék – nyújtotta felém, de én elfordítottam a fejem. – Ennie kell valamit.
- Nem tudok enni – néztem el oldalra.
- Akkor legalább igyon, kérem. – Elvettem a poharat a kezéből, majd kortyoltam egyet… kettőt… hármat, majd megittam az összeset. Csalódottan vettem tudomásul, hogy elfogyott a vizem, mert még mindig szomjas voltam. Klein bizonyára észrevette ezt, mert nyomban felpattant az ágyról, majd egy kancsó vízzel tért vissza. Töltött nekem, én pedig szinte egyhuzamban megittam az egészet.

Vagy öt pohár után már úgy éreztem, hogy nem vagyok szomjas, de enni még mindig nem voltam hajlandó.
Még mindig fáztam, így összegömbölyödtem a takaró alatt, és nyakig betakaróztam, majd Robertre néztem, aki folyamatosan engem bámult.
Zavarba jöttem, így elkaptam a tekintetemet, de még láttam, ahogy elmosolyodik, ezért újra ráemeltem a tekintetemet.
Ezen meglepődött, hisz nem értette, hogy hirtelen miért néztem rá.
- Valami baj van? – kérdezte, én pedig megráztam a fejem.
- Csak… olyan ritkán mosolyog.
- Háború van, nincs miért mosolyognom – felelte. – Most aludjon, pihennie kell! – mondta, majd felállt, és megpuszilta a homlokom.
Nem akartam, hogy távol legyen tőlem, mert azt szerettem volna, ha velem marad, és nem megy sehová.
Gyorsan kellett döntenem, így megszólaltam.
- Velem aludna? – kérdeztem, mire meglepetten nézett rám. Zavarba jöttem, így hol Rá, hol a padlóra fordítottam a tekintetemet. Mindig megnyugodtam a közelében, és emlékszem, hogy milyen meleg volt a teste, mikor elsőnek egymás mellett aludtunk. – Kérem – néztem rá könyörgő szemekkel.
Látszott rajta, hogy gondolkozik a válaszon, de nem tudta eldönteni, hogy helyes lenne-e, ha velem töltené az éjszakát. Az igazat megvallva, mindennél jobban vágytam a közelségére, és meg akartam érinteni. Úgy éreztem, hogy Ő más, mint a többiek, és valóban így is volt. Senki sem féltett még ennyire, mint Klein, vagyis… talán még az édesapám, de rájött, hogy meg tudom magam védeni.
- Rebeka – guggolt le mellém, majd a szemembe nézett. – Maga… - De nem hagytam, hogy befejezze.
- Megnyugodnék tőle… Tudja, maga az egyetlen ember, akit közel engedtem magamhoz, és kérem, ne értsen félre. Tudom, hogy csak a lakótársa vagyok, nem kell semmit sem mondania. Nem köteleztem semmire sem, csupán megkértem - mosolyodtam el, majd nagy levegőt vettem, és kifújtam.
- Biztos benne, hogy ezt akarja? Mert nem szeretném, ha…
- Biztos – emeltem rá tekintetemet, miközben a szemébe nézve határozottan, mondtam ki ezt a szót.
- Értem. – Csak ennyit mondott, én pedig arrébb húzódtam, hogy mellém tudjon feküdni. – Koszos vagyok – mondta, miközben levette az ingét, ami alatt egy fehér atléta volt, és befeküdt az ágyba.
- Nem koszosabb, mint én – mosolyodtam el. Szerintem, egyáltalán nem piszkos – gondoltam, majd néztem, ahogy leteszi fejét a párnára és magára húzza a takarót.
Amikor lefeküdt mellém, a szívverésem felgyorsult, és úgy éreztem, mintha ezernyi pillangó repdesne a hasamban. Még sosem éreztem ilyet azelőtt, ezért nem tudtam, hogy mi lehet velem.
Most is a kedvemben jár, én pedig olyan goromba voltam vele az elmúlt egy hétben - gondoltam, majd kérdések ezrei jutottak az eszembe.
- Miért hozott nekem könyvet, mikor a fogja voltam? Egy túszt nem szoktak kényeztetni, Ő mégis ezt tette. Miért védett meg mindig? Miért álmodtam azt, hogy meghalt, és, miért rohantam hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e? Egyáltalán, miért aggódom érte? Miért vágyok a karjaiba, mikor az ellenségem? - tettem fel magamnak a kérdéseket, de választ nem találtam rájuk. Túl sok volt a "Miért?", és túl sok a megválaszolatlan kérdés.
- Jobb, ha most alszik, mert bizonyára kimerült és fáradt – hallottam meg a hangját. Felé fordultam, és bólintottam, de mielőtt elaludtam volna, egyet mindenképp meg kellett, hogy tegyek.
- Bocsásson meg – néztem kékeszöld szemeibe. – Bocsásson meg… – ismételtem meg az előző mondatomat, majd folytattam. -... Nem szabadott volna úgy viselkednem magával, mikor Ön mindig megvédett és segített nekem.
- Nem haragszom magára, ez természetes reakció volt Öntől, hisz elveszítette a családját… miattam.
- Kérem, Robert, ne mondjon ilyeneket, mert erről én tehetek. Ha velük maradtam volna, mindez nem történik meg, de e helyett a városban tartózkodtam.
- De akkor magát is elhurcolták volna az embereim. – Bólintottam.
- Miért mentett meg? – kérdeztem, hogy legalább az egyik megválaszolatlan kérdésemre választ kaphassak. Nem felelt rögtön; átgondolta a válaszát, mielőtt megszólalt volna.
- Mert – itt szünetet tartott - van magában valami. Azt nem tudnám megmondani, hogy mi, de úgy éreztem, meg kell, védjem… Élnie kell. – Rám nézett - mivel eddig a plafont bámulta -, én pedig álltam a tekintetét. – Most aludjon!


Ő már rég az igazak álmát aludta, miközben én még mindig ébren voltam, és a mennyezetet bámultam. Egyszerűen nem jött álom a szememre, s többször eszembe jutott, hogy hozzábújok, hátha hamarabb elalszok.
Vajon mit hinne, és hogyan reagálna reggel? – tettem fel magamnak a kérdést.
Elég sokat morfondíroztam rajta, és végül döntöttem.
Közelebb húzódtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtottam és átöleltem Őt, majd lehunytam a szemem, s magamba szívtam nyugalmat árasztó illatát.
Egyáltalán nem volt koszos, sem büdös, sőt, az illat, ami áradt belőle, jobban vonzott, mint a gyöngyvirágé.
Mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, helyette átkarolt, és magához ölelt úgy, mint legutóbb, nekem pedig boldog mosoly futott az arcomra.


Másnap reggel egyszerre keltünk fel, és egy pillanatig észre sem vettük, hogy összeölelkezve fekszünk az ágyon, de amint megéreztük magunkon a másik karját, szétrebbentünk.
Mindketten zavarba jöttünk, de elsőnek Ő szólalt meg.
- Jól aludt? – kérdezte, miközben szemével az enyémeket kereste.
- I-Igen, remekül - mondtam, és éreztem, ahogy az arcomba tódul a vér. – Na, és Ön, azon kívül, hogy… magán aludtam? Nem volt kényelmetlen? – tudakoltam, közben az ujjaimmal játszottam.
- Igen, és nem volt kényelmetlen – mosolyodott el. Még magam sem tudtam, hogy miért beszélgettünk erről, de legalább hallhattam a hangját.
Csak néztük egymást, és szavak nélkül társalogtunk, mégis úgy éreztem, hogy ez több, egyszerű beszélgetésnél. Valamit közölni szerettünk volna a másikkal, de nem tudtuk hogyan tegyük.
- Éhes? - törte meg a csendet.
- Igen, most már az vagyok – bólintottam, és bizonyítékul megkordult a gyomrom. Ő csak elmosolyodott, majd felkelt az ágyból, és elindult, hogy elkészítse a szokásos vajas kenyeremet.


Megvárta, amíg megettem az utolsó falaltot is, és csak utána kezdett készülődni. Megittam azt az egy pohár vizet, amit elém rakott, miközben megreggeliztem, majd tekintetemet rá fordítottam.
Ekkor vettem csak észre, hogy milyen kidolgozott teste is van Kleinnek. Nem túl izmos, de nem is gebe, pont a kettő közt volt, ami nagyon imponált nekem. Végigfuttattam szememet a karjain és a felső testén, legalábbis addig, amíg magára nem vette az ingét, majd a kabátját.
Sosem bámultam meg a férfiakat, de most mégis megtettem, és hiába próbáltam elfordítani a tekintetemet, nem ment. Nem csak a teste, de a szemei is magával ragadtak, amint rám pillantott, mikor észrevette, hogy bámulom.
- Köszönöm. – Végül csak ennyit mondtam egy kis csend után.
- Szívesen – mosolyodott el, mire én is így tettem. – Rebeka – jött közelebb hozzám, mire a szívem őrült gyorsasággal kezdett dörömbölni a mellkasomban. – Kérem, hallgasson rám! Akármi is történjék, maradjon bent a házban! Ne menjen ki, még akkor sem, ha úgy támad kedve, mert baja eshet, amit nem szeretnék. Megígéri, hogy itt marad? – kérdezte, de szinte meg sem hallottam a kérdést, annyira elvesztem kékeszöld szemeiben, ami a tengert juttatta eszembe, mikor a nap megcsillogtatja a felszínét.
- Megígéri? – ismételte meg az előbbi kérdését, mivel nem válaszoltam.
- Igen, megígérem – bólintottam egy aprót.
- Köszönöm – mondta, majd arcomra tette az egyik kezét, és megpuszilta a homlokom, aztán távozott.
Egyfolytában az előbbi jelenetre gondoltam, és arra, milyen jó volt este, mikor átölelt. Lassan kezdett világossá válni, miért érzem azt a valamit, ami a hatalmába kerít, valahányszor kékeszöld szemeibe nézek. Sok időbe telt, míg rájöttem…
Beleszerettem az ellenségbe…

Love Books

A játék menete:

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt.
2. Ajánlj röviden (max. 3 mondatban) 3 számodra kedves könyvet
3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket.

1. Kis csaj
2.
Vámpírakadémia: Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel[Dimitrij, Rose, oktatója, akibe halálosan beleszeret a lány] és fenyegetésekkel kell megbirkóznia, de mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Dermesztő ölelés:Rose Hathaway élete tele van gondokkal. Nem elég mindaz a nehézség, amit dampyr testőrtanoncként kell átélnie, ráadásul oktatója, a vonzó Dmitrij valaki másra vetett szemet. A köztük lévő szoros kapocs miatt pedig Rose folyton akkor hallja legjobb barátnője, Lissa Dragomir gondolatait, amikor az barátjával, Christiannal enyeleg.

Az eperszedő:Amikor kiderül, hogy barátnőjét, Carót meggyilkolták, Jette nyilvánosan bosszút esküszik – és ezzel felhívja magára a gyilkos figyelmét. A férfi udvarolni kezd Jettének, és a lány beleszeret anélkül, hogy sejtené, valójában kivel is van dolga...

Az utolsót még nem olvastam, de érdekesnek bizonyul. Egyik barátnőm azt fogja kapni:D
Az első kettő szenzációs:D:D:D Én imádom<3


3.
Ritusom
Đóri
Mendyra

10. fejezet

Köszönöm a kommentárokat mindenkinek:)
Remélem ez a rész is tetszeni fog. Jól esne, ha kapnék pár véleményt :)
puszi


Egy röpke pillanatra elgondolkodtam, mi lehet számomra fájdalmas, és nem is kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi is az. Nem szólaltam meg, csak vártam… vártam, hogy kimondja azt a dolgot, ami mindent tönkretesz bennem.
Legbelül még reménykedtem, hogy nincs igazam, de mikor szomorúan rám nézett, minden bizakodásom szertefoszlott.
- Mondja azt… Mondja azt, hogy nem a családomról van szó – remegett meg a hangom, miközben reménykedve bámultam Őt.
- Sajnálom, Rebeka – tette kezét az enyémekre, majd finoman megszorította.
- Nem – suttogtam, közben a fejemet ráztam. – Nem! – pattantam fel az ágyról, majd hátrálni kezdtem s könnyek gyűltek a szemembe.
- Rebeka - állt elém, majd megfogta a kezemet és leültetett az ágyra, aztán leguggolt s folytatta. - A vonat, amelyikkel Auschwitzba szállították őket és más... zsidókat... kisiklott. Csak tíz ember élte túl, de ők is komoly sérüléseket szereztek, viszont a családja nem volt köztük. Sajnálom.
- Hazudik – szűrtem a fogaim közt. – El akarja hitetni velem ezt a szörnyűséget, hogy fájdalmat okozzon nekem.
- Sose tennék olyat.
- Tudja mit? Vigyen engem is a táborba, végezzenek velem is – néztem rá dühösen, mire elengedte a kezem. – Egyszer úgyis odakerülnék.
- Rebeka, én nem hagyom, hogy odakerüljön.
- Miért nem? Mit akar tőlem? Legyek a cselédje, vagy a szajhája? – álltam fel, Ő pedig követte a mozdulatomat.
- Nem azért védem meg, hogy aztán kihasználjam és olyat tegyek magával, amit nem akar.
- Hisz férfi! Miért pont maga nem használná ki a helyzetet? – kérdeztem. Erre nem felelt. – Látja? Maga is csak olyan, mint a többi.
- Rebeka – suttogta a nevemet.
- Gyerünk, csinálja! – kezdtem el vetkőzni.
- Mit csinál? – kérdezte döbbenten.
- Maga szerint minek látszik? – tudakoltam, közben épp felsőmet vettem le, így felfedtem kebleimet.
- Rebeka, öltözzön vissza! – fordította el tekintetét, közben levette magáról a kabátját és felém nyújtotta.
- Talán nem tetszik a látvány? – kérdeztem.
- Kérem – indult el felém, majd eltakarta a dzsekijével a felsőtestemet. – Tudom, hogy szörnyen érintették az előbb hallottak, de kérem, ne legyen közönséges. Maga nem ilyen – nézett a szemembe, a könnyeim pedig eleredtek; átölelt, és védelmező karjai közt zokogtam tovább.
Nem akartam elhinni, hogy meghalt az édesanyám és a húgom, de legbelül tudtam, igaz, ami mondott Klein.


Órákon át sírtam, de Robert egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy kibőgjem magam.
Próbált megnyugtatni, rávenni az alvásra, de nem ment neki, így csak engedte, hogy könnyeimmel eláztassam az ingét.
Újra és újra magamba szívtam az illatát és úgy tűnt, hogy kezdek megnyugodni, de amint felállt mellőlem, ismét előtört belőlem a sírás.
Nem hagyhatott magamra egy percre sem. Ezért szégyelltem is magam, mert neki feladata volt és nem akartam, hogy lebukjon, így megpróbáltam elengedni Őt.

Épp lépett volna ki az ajtón, mikor odaszaladtam hozzá és átöleltem, mert éreztem, hogy hamarosan újból sírni kezdek. Ő megsimogatta a hajam, majd egy puszit adott a fejemre és távozott.
Lerogytam a földre és ott zokogtam tovább.


Már nem rázott a sírás, csak időnként jött rám, de az hamar elmúlt. Az ágyamon ültem és bámultam ki a fejemből; egyszerűn nem bírtam felfogni, hogy elmentek… hogy egyedül maradtam.
Akaratom ellenére is elképzeltem az egész vonatszerencsétlenséget.
A mozdony egyenletes sebességgel halad a síneken, a vagonok tele vannak a magamfajtával, és rettegnek, hogy mi lesz, ha Auschwitzba érnek. Vajon mit tesznek a gyerekeikkel és velük?
Valószínűleg erre gondolhattak, mert nekem is ezek járnának a fejemben.
A családom… Miért? Miért vette el tőlem Isten Őket? Mit ártottam Neki, amiért ezzel büntet?
Nekem kellett volna a vonaton utaznom, nem pedig nekik… Ha aznap nem mentem volna el hazulról, akkor lehet, hogy hamarabb észreveszem a katonákat, s ki tudom Őket menekíteni a házból.
Az én hibám… Én tehetek róla… Miattam haltak meg.
Az édesanyám, aki nagyon beteg volt, és a húgom, aki meg sem érte a tizenegy évet, már eltávozott erről a világról… Erről a borzalmasan gonosz földről. Most már együtt vannak édesapámmal, de én… én még itt vagyok, teljesen egyedül… magányosan.


Ekkor nyílt az ajtó, de nem néztem fel. Nem érdekelt, hogy ki az, mert meg akartam halni és azt kívántam, bár Klein egyik katonája lenne az és vinne el magával a halálba. Örültem volna neki, mert akkor én is a családommal lehetnék.
Mikor mégis felnéztem valóban egy katona állt előttem, de nem az, akire számítottam… Egy átlagos tiszt helyett egy jóképű parancsnok sétált be rajta, aki közelebb jött hozzám, majd leült mellém.
Nem néztem Rá, csak meredtem magam elé és egy pontot bámultam, amit pár órával azelőtt néztem ki, mielőtt megérkezett volna.
Egy kósza tincset söpört ki az arcomból, de szinte meg sem éreztem, ahogy azt sem, mikor megfogta a kezem.
Felállt mellőlem, majd eltűnt a látó körömből, én pedig újra a gondolataimba merültem.


Meg kell halnom. Elmegyek innen és feladom magam, vagy addig győzködöm Kleint, amíg be nem adja a derekát, s el nem visz a táborba. A társai bizonyára örülnének nekem, mert lenne még egy ember, akivel végezhetnek.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek, de ekkor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.
A szemem sarkából megláttam egy tányért, amin egy kis szelet vajas kenyér volt, majd észrevettem Kleint is, aki a kezében egy bögre, gőzölgő teát tartott.
Egyáltalán nem kívántam az ételt sem az innivalót. Véget akartam vetni az életemnek.
- Rebeka, ezt magának készítettem… bizonyára éhes – tolta közelebb a tányért, de én meg sem mozdultam.
- Tudom, milyen lehet most magának és azt is, hogy dühös rám, s többé szóba sem akar állni velem. Megbántam azt, amit tettem és belátom, hogy… - de nem fejezte be a mondatot, mert ránéztem.
- Nem… maga nem tudja, hogy mit érzek most – a hangom rekedtes volt. Nem ittam egy korty vizet sem, mióta megtudtam, hogy… - Megölte Őket! - mondtam dühtől izzó szemekkel, pedig nem Rá voltam mérges, hanem magamra. Részben Ő tehetett arról, hogy a családom eltávozott, de én voltam a hibás, amiért magukra hagytam.
- Menjen innen! Soha többé nem akarom látni! – emeltem meg a hangom, de utána fájni kezdett a torkom, így köhécselni kezdtem.
Ő felém nyúlt, ám amint megérintette a kezemet, én elhúztam az enyémeket, és felálltam az ágyról, majd leültem a ház egyik legtávolabb eső zugába s felhúztam a térdeimet, a fejemet pedig rájuk hajtottam. A könnyeim utat törtek maguknak és hiába próbáltam megálljt parancsolni nekik, ők megállíthatatlanul záporoztak.
Fájt. Nem volt elég a háború, még el is vesztettem a szeretteimet és megbántottam azt az embert, aki egész végig mellettem volt.

**

Egy hét telt el, mióta megtudtam, hogy nincsenek többé, de még mindig keservesen zokogtam, amikor rájuk gondoltam.
Még mindig abban a sarokban ültem, ahova Klein elől „menekültem”.
Egy héttel ezelőtt minden nap reménykedtem, hogy valahol, valamikor újra találkozhatok velük, de mostmár ez a reményem szertefoszlott.

Kleinnel nem álltam szóba és öt méternél közelebb nem jött hozzám. Még egy határvonalat is húzott, hogy tudja, meddig jöhet el. Mindig oda tette le az ételt és az italt, amit nekem készített, de én sosem ettem meg csak ittam. Rájöttem, a családom nem akarná, hogy végezzek magammal, hiába volt is ez a leghőbb kívánságom.
Minden nap elment és később jött haza, mint szokott. Úgy láttam, hogy nem akart velem sok időt tölteni, ahogy meg is mondtam neki egy héttel ezelőtt.
Még mindig visszhangzottak a fejemben a saját szavaim.
Megölte Őket! Menjen innen! Soha többé nem akarom látni!
Ennek ellenére is foglalkozott velem, pedig meg sem érdemeltem a kedvességét.
Ő nem tudott arról, hogy minden éjjel leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Hiányzott a közelsége, s úgy éreztem, hogy boldogabb vagyok, ha mellette lehetek, de egyet nem tudtam kiverni a fejemből. Azt az egy dolgot, amit még aznap éjjel mondott nekem, mikor a sarokban ültem.
- Igen, én tehetek arról, ami történt, mert azt szerettem volna, ha legalább maga megmenekül a haláltól.
Nem értettem, csak egyet tudtam… azt akarta, hogy életben maradjak. Sokszor eszembe jutott, hogy talán azért, mert arra a dologra kellek Neki, de mikor kiborultam nem tett semmit, pedig önként felkínáltam magam.


Ismét a nap fényére keltem és Klein épp akkor vette fel magára a kabátját. Lenéztem a földre, ahol megláttam a szokásos vajas kenyerem és pohár vizem.
Az igazság az volt, hogy mindig beleharaptam a kenyérbe, de alig bírtam lenyelni, így inkább csak vizet ittam, emiatt le is fogytam.
Tekintetemet Kleinre emeltem, aki már nyúlt is a kilincs után, én pedig nem hagyhattam, hogy újra elmenjen…