2. fejezet

- Várjon! – fordított maga felé. Az a katona volt, akivel előző nap találkoztam. Lenézett a kabátomra, ahonnan kicsit kilátszott a csillagom egyik ága, Ő pedig döbbent arccal nézett rám. Végem van!
- Nem magával találkoztam tegnap? – kérdezte, és a meglepettség helyett egy mosoly terült el az arcán.
- Nem hiszem – hazudtam, majd tovább indultam volna, ha nem áll az utamba.
- De, maga volt az. Hazakísérhetem? – mosolygott.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem. Egyébként sem hazafelé tartok – mondtam. Ostoba Rebeka, ostoba! - szidtam magam.
- Akkor magával tarthatok, bármerre is megy? – kérdezte. Féltem, hogyha nemet mondok, akkor pórul járhatok.
- Ha szeretne – egyeztem bele, majd mindketten elindultunk a munkahelyemre.


Egész úton fél szemmel a katonát bámultam, aki egy szót sem szólt, csak némán ballagott mellettem, de hirtelen megtorpant.
Nem értettem a reakcióját.
- Menjen tovább! – utasított, én pedig engedelmeskedtem neki. Végül is, minél hamarabb meg akartam szabadulni tőle.
Szinte futottam a munkahelyemre, majd mikor megérkeztem, bezártam magam mögött az ajtót, és kinéztem a bolt ablakán.
Az ismeretlen férfi azzal a három katona társával beszélgetett, akikkel az előző nap találkoztam, majd elővett a kabátja zsebéből egy papírt. Próbáltam kivenni, hogy mi lehet az, és csak akkor jöttem rá, hogy egy térképet szorongat a kezében, mikor pont a bolt felé tartotta azt. Ez tartott egy fél percig, mert az egyik katona eltakarta a „kilátást” azzal, hogy a férfi mellé állt. Az ismeretlen lehetett a parancsnok vagy főnök, mert magyarázott valamit, majd odaadta nekik a térképet és elküldte őket, aztán engem kezdett keresni, de nem talált, így utánuk ment.
- Rebeka! Te meg mit keresel itt?! – förmedt rám Ferenc, a főnököm. Ijedten fordultam felé, majd elé sétáltam. – Ugye nem keveredtél bajba? – kérdezte aggódó tekintettel.
- Remélem, hogy nem.
- Ezt meg, hogy értsem?
- Az előbb egy… német katonával jöttem ide – feleltem.
- Hogy mi?!
- Nyugodj meg, nem kísért el ide csak egy darabon. Nem tudja a nevemet sem, és azt sem, hogy hol dolgozom…tam.
- Mi van, ha követett vagy látta, hogy idejöttél? – tudakolta, a hangja tele volt félelemmel.
- Akkor azt hiszi, hogy csak vásárolni jöttem be, ami igaz is. Ferenc, kaphatnék egy kis kenyeret és tejet?
- Természetesen – mondta, majd elém hozott egy félkiló kenyeret és egy liter tejet.
- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan.
- Ez a legkevesebb.
- Tudod, nem szeretném, ha miattam bajba kerülnél.
- Drágám, nem fogok bajba kerülni, és soha senki nem fogja megtudni, hogy hol laktok – mosolygott.
- Azt még te sem tudod.
- Megint elköltöztetek? – kérdezte meglepett arccal.
- Hisz mondtam, hogy gyakran kell váltanunk lakhelyet… miattuk – böktem a bolt előtt el-elhaladó katonákra.
- Megértelek. Engem sosem zavart, hogy zsidó vagy, mert nem az számít, hogy mit vallasz, hanem, hogy milyen ember vagy – ölelt meg.
- Köszönöm – viszonoztam ölelését.
- Édesanyád hogy van? – húzódott el.
- Sajnos nem javult az állapota – hajtottam le a fejem.
- Sajnálom – tette kezét a vállamra. Bólintottam.
- Most mennem kell, köszönöm Ferenc – mosolyogtam, majd elköszöntünk egymástól, én pedig hazafelé vettem az irányt.



Igyekeztem kerülőúton menni, hogy ne kövessenek. Mikor már csak tíz utcányira voltam az erdőtől, megint belé botlottam.
- Ó, elnézést! – szólt. – Maga az? – kérdezte mosolyogva.
- Ne is tagadja! Maga követ engem – mondtam.
- Én? Ugyan már, miért követném?
- Akkor tegyen meg egy szívességet. Hagyjon békén, és menjen, felügyelje a katonáit! - szóltam mérgesen, majd tovább folytattam az utamat.


Rettegtem, hogy esetleg magamra haragítottam a katonát és követ, de reménykedtem benne, hogy tévedek.

Az erdőben jártam, mikor pár méterről elmosódott férfialakokat vettem észre. Egyből elrejtőztem egy bokor mögé, és onnan kukucskáltam ki.
Az a három férfi volt, akikkel az ismeretlen férfi beszélt, aki követett, csakhogy volt ott még egy.
Az egyik megszólalt. Nem értettem, hogy mit mond, mert németül beszélt, de mint kiderült, csak az az egy.
- Azt mondta, hogy erre kell jönnünk, nem? – kérdezte a rövid fekete hajú.
- De, és ha minden igaz, hamarosan odaérünk – felelte a rövid szőke. Ekkor, aki németül beszélt, megszólalt és motyogott valamit, mire a „barátja” felmordult.
- Mi az? – kérdezte a szöszi.
- Rupert azt kérdi, hogy miért beszélünk magyarul – fordította le a harmadik katona.
- Mondd, hogy azért, mert tanulgatnunk kell. Ő is tegye azt, mert így sosem fog egy magyar polgárral sem kijönni, nem mintha szükség lenne rá, de talán elő is léptethetnek minket ezáltal – mondta a fekete hajú férfi, mire a másik lefordította. Erre megint megszólalt.
- Mi van, ha Hitler megtudja? – kérdezték a nevében.
- Nem fogja, ha nem fecseged el valakinek. – Most valami csúnyát mondhatod Rupert, mert felmordult a szőke hajú katona.
- Na, most már elég legyen! Rendben, beszéljünk a saját nyelvünkön, de ha még egyszer egy rossz szót hallok tőled...
- Elég, barátom! – szólt rá a fekete hajú.
- Jó, jó! Inkább menjünk tovább – mondta ingerülten, majd mindannyian elindultak.
Szóval mindegyik katona tud magyarul, de akkor miért csak Ő szólt hozzám? Most már biztos, hogy Ő a parancsnokuk.

Miután előbújtam a bokor mögül, óvatos és körültekintő voltam, nehogy észrevegyenek a német katonák.

Szerencsére elkerültem Őket, legalábbis azt hittem, amíg haza nem érkeztem.
Épp léptem volna ki az erdőből, mikor megpillantottam a húgomat és az édesanyámat, akiket egy-egy katona fogott le.
Nem, ez nem lehet!
Megbújtam egy fa mögött és onnan néztem Őket.
- Tényleg itt voltak, de honnan tudta? – kérdezte a fekete hajú férfi.
- Gordon! Rupert épp most mondta, hogy…
- Tudom, tudom! Na, menjünk, csak ketten voltak – mondta, majd elindultak.
Utánuk akartam menni, de ekkor egy kéz befogta a szám és szorosan magához szorított.
- Azt ajánlom, hogy maradj csendben, különben visszajönnek – szólt, engem pedig elfogott a rettegés…






Köszönöm a kommentárokat lányok:D Nagyon aranyosak vagytok:d Remélem ez is tetszeni fog:D
puszi

1. fejezet

Már két hete bujkáltunk az édesanyámmal - aki nagyon beteg volt - és a húgommal.
Egy házban laktunk az erdőtől nem messze, bár kicsit romos volt a házikó, de tökéletesen megfelelt arra a kis időre, amíg ott tartózkodtunk.
Két-három napnál nem tölthettünk több időt egy helyen, mert a német katonák mindenhol ott voltak.
Ez nem tett jót édesanyámnak, a sok „vándorlás” a lakhelyek között, így mindig „őrszemet” álltam.
A húgom, bár még csak tíz éves volt, segített anyukánk ápolásában.
Féltem. Féltem, hogyha megtalálnak minket, rosszabbodik az állapota, és talán már olyan beteg lesz, hogy… hogy elhagy minket.
Mi van, ha megölnek minket, mert nem vonultunk a koncentrációs táborokba, hanem megszöktünk?
Bár, már találkoztam pár német katonával, de mivel levettem magamról a Dávid csillagot, amit még 1939. márciusában hirdettek ki, a második zsidótörvény értelmében, így nem jöttek rá, hogy ki is vagyok.
Hogy mi volt az első zsidótörvény? Hát ez volt. Korlátozták a zsidók számarányát az értelmiségi pályákon és az egyetemen.
Volt harmadik zsidótörvény is, ami megtiltotta a házasságot zsidók és nem zsidók között.
Ez engem nem érintett, mivel egyáltalán nem voltam szerelmes, habár már volt barátom, de Vele még az eljegyzésig sem jutottunk el, nem hogy a házasságig.
- Abigél, most el kell mennem, addig vigyázz anyára – guggoltam húgom elé.
- Rendben – bólintott, én pedig egy puszit nyomtam a homlokára, majd felkaptam a táskám és elhagytam a házat.



Mindig nekem kellett elmennem ennivalóért, mert a húgomra nem bízhattam, ahhoz túl fiatal volt. Ha bármi baja esne, azt sosem bocsátanám meg magamnak.
Tehát kimentem az erdőbe, majd átvágtam rajta, szerencsére nem volt annyira nagy, így hamar kiértem belőle, majd a város felé vettem az irányt.


Nem volt túl sok pénzünk, így abból éltünk, amit találtunk. Pár nap rejtőzködés után találtam egy munkahelyet, ahol tudtam dolgozni. Csak kevéske pénzt kaptam, de abból láttam el magunkat és mikor már nem volt, akkor gyűjtögettem. Igazi őskor.


Épp abba az utcába fordultam volna be, ahol dolgoztam, mikor négy katonába ütköztem.
Németül beszéltek, én pedig nem értettem belőle egy mukkot sem.
Féltem, hogy észreveszik a Dávid csillagom, amit – én bolond – rajta hagytam tegnap este a ruhámon. Annyi eszem volt, hogy felvettem egy kabátot, ami takarta, így azt hitték, hogy simán csak egy magyar polgár vagyok, mert a csillag nélkül nem tudták, hogy zsidó is.
- Bocsánat – mondtam. A katonák csak néztek, de ekkor előlépett az egyik és megszólalt.
- Semmi baj – szólt az ismeretlen. – Merre tart? – kérdezte. Kicsit féltem, mert ha még közelebb lép, akkor egész biztosan észrevette volna a csillagomat.
- A munkahelyemre - hazudtam,mivel a patikába tartottam, mert édesanyámnak gyógyszerre volt szüksége, majd "vásárolni"mentem. – Ha megbocsátanak – mondtam, majd kikerültem Őket, és nagy léptekkel igyekeztem távolabb kerülni tőlük.


Hazafelé menet úgy éreztem, mintha követnének, így percenként tekintettem a hátam mögé, de senkit sem láttam.

Mikor haza értem, rögtön anyukámhoz rohantam és bevetettem vele a gyógyszert, majd elosztottam hármunk között az ételt.
- Rebeka? – szólított meg húgom, mikor anyukánk elaludt.
- Tessék kicsim!
- Anya fel fog épülni? – kérdezte, mire teljesen lefagytam.
- Igen – mondtam, bár tudtam, hogy ez lehetetlen, de miért terheljem ezzel Őt is.
- Hazudsz! Láttam múlt éjjel is, hogy sírtál. Meg fog halni, igaz? – eredtek el könnyei, én pedig magamhoz öleltem.
- Igen – suttogtam, és én is sírni kezdtem.



Édesanyám egyre közelebb kerül a halálhoz, nekem pedig tehetetlenül végig kell néznem.
De Abigél, Vele mi lesz? Még olyan kicsi, nem hiányzik neki most ez a tragédia, főleg nem az anyja halála.
Ráadásul, még fűtésünk sincs. Persze, hogy is lenne egy romos házban?

Miután lefektettem a húgom – mert szegény nem tudott elaludni az információ miatt – utána én is nyugovóra tértem.

Különös álmom volt.
Az erdőben voltam és hazafelé tartottam, mikor három német katonát láttam a házunkból kijönni. Szó szerint kilökdösték az édesanyámat és a húgomat. Mikor hozzájuk akartam futni, valami megragadt a karomnál fogva és…
Felébredtem.

Zihálva ültem fel a pokrócról, ami ágyul szolgált, majd szét néztem a helyiségen.
Csupán egy kis gyertya világított az asztalon, a húgom békésen szuszogott mellettem édesanyám nyakig betakarózva feküdt az egyetlen ágyon, ami a házban volt.
Feltápászkodtam a földről, majd az asztalhoz sétáltam, amin egy könyv volt, leültem az egyik székre és olvasni kezdtem.


Már hajnalodott, mikor anya mozgolódni kezdett. Felálltam a székről és leguggoltam mellé.
- Kéred a gyógyszered? – suttogtam, mire csak bólintott, én pedig átnyújtottam egy pohár vizet és a tablettáit.
- Rebeka, nekem már nincs sok időm hátra, így megkérlek, hogy vigyázz a húgodra. Hamarosan találkozok apátokkal, és vigyázni fogunk rátok – simogatta meg az arcomat.
- Ne is mondj ilyeneket! Nem fogsz meghalni, és apu életben van. Együtt átvészeljük ezt a háborút…
- Ami, ki tudja, meddig tart még.
- Anya, fel fogsz épülni és boldogan fogunk élni, amíg meg nem halunk.
- Nem, nem fogok, és ezt te is nagyon jól tudod. Ígérd meg, hogy nem zuhansz magadba, mikor bekövetkezik, mert a húgodnak szüksége lesz rád.
- Tudom.


Újra el kellett mennem, így ismét a húgomra bíztam édesanyánkat, hogy viselje gondját, míg haza nem érek.

A városba mentem, és reméltem, hogy most egyetlen egy német katonával sem fogok találkozni, de sajnos nem így történt.
Megint összefutottam az egyikkel. Épp ki akartam kerülni, mikor utánam szólt, németül. Mivel nem értettem semmit, így tovább mentem, de akkor megállított a vállamnál fogva.
- Várjon! – fordított maga felé. Az a katona volt, akivel előző nap találkoztam. Lenézett a kabátomra, ahonnan kicsit kilátszott a csillagom egyik ága, Ő pedig döbbent arccal nézett rám. Végem van!


Megérkezett az 1. rész:D Remélem tetszett, és kapok sok-sok kommit:D
Köszönöm a kommentárokat Rikának, Evelynnek, Zsúúnak és Dórinak:D
Puszi

Prológus

1944. márciusában történt, a második világháborúban, hogy a németek megszállták a hazámat, Magyarországot.
Ekkor Horthy Miklós volt a kormányzója az országnak. Sztójay Dömét nevezte ki, mint miniszterelnököt és ezzel megkezdődött a zsidóság és cigányság deportálása, azaz a haláltáborokba szállítása.

A családom és jómagam is zsidók voltunk, így nekünk is koncentrációs táborokba kellett vonulnunk, de mielőtt a német katonák elérték volna a házunkat, megszöktünk - kivéve az édesapámat, aki minket védett, ezáltal fogjuk ejtették -, mi pedig elbujdostunk az erdőbe, régi romok közé, vagy egy „ép” házban találtunk menedéket.
Hogy pontosan ki vagyok?

A nevem Kreidl Rebeka. Huszonkét éves, zsidó, magyar állampolgár vagyok. Itt születtem Magyarországon, ahogy a családom összes többi tagja is.
Hosszú sötétbarna hajam és fekete szemem van, amit az édesapámtól örököltem.
Apám Kreidl Báruk, anyám leánykori nevén Benet Rebeka – utána kaptam a nevem -, van egy húgom, Abigél.

És, hogy mi lesz ezek után?
Vagy javul a helyzet, vagy romlik…

Ennyi volt a prológus. Nem tudom, hogy mikorra készül el az 1. rész.
Véleményeteket várom:D Remélem kapok kommentár vagy levél formájában:D
Az e-mail címemet megtaláljátok oldalt:D
puszi